Miattam

 

Ööö. Morzatorix egyetemista au, nem túl bonyolult cselekménnyel és rengeteg bújcizással.

 

Forrás

 

Miattam

Annak ellenére, hogy Brom beutazta a szüleivel majd’ az egész kontinenst gyerekkorában, a kollégiumi beköltözéskor járt életében másodszor Belatonában.

– Te kérvényezted a felvételi lapon, hogy mellém osszanak be? – kérdezte Morzan összeszűkült szemmel, köszönés helyett. Meg se moccant, hogy segítsen neki behordani a holmiját.

– Nem. Lehet olyat csinálni?

– Hazudsz.

– Figyelj, ha elolvastad volna a tájékoztató e-mailt a szobabeosztásról vagy kegyeskedtél volna elolvasni az üzenetet, amit küldtem neked, akkor nem lennél ennyire meglepve.

Letette az utolsó szatyrot is az üres ágy mellé ‒ természetesen az volt a hűtő mellett, mert olyan nincs, hogy Morzan aludjon közel a zajforráshoz. Az elsőévesek később költöztek be, mint a felsőbb évesek, így Morzan választhatott elsőnek ágyat, de ha nem nézte meg a szobabeosztást… Bromot csöpp megelégedéssel töltötte el a gondolat, hogy Morzan az első lehetséges időpontban itt volt, ugrásra készen, nehogy valaki megelőzze, csak hogy aztán egy egész hétig egye a kefét és várakozzon.

‒ Némítottalak. ‒ Morzan minden megbánás vagy ellenérzés nélkül közölte a tényt. ‒ Miután nem fogtad föl, hogy nem akarok többet Oromisról hallani.

‒ Még mindig nem hoztad el tőle az érettségi-ajándékodat.

‒ Felőlem fel is dughatja magának.

‒ És nem tud írni neked.

‒ Persze, hogy nem tud, őt nem némítottam, hanem letiltottam!

Brom sanda oldalpillantást vetett rá, de Morzan fölényes vigyora láttán elment a kedve attól, hogy nekiálljon vitatkozni. A pillantása megint a holmijaira esett. Ki kellett volna pakolnia, a valahogy nem találta magában a motivációt. A farzsebében lévő listára gondolt, rajta néhány dologgal, amit be kéne szereznie. Morzan a másik széken már mocorgott, és Brom éppen elég ideig volt a szobatársa ahhoz, hogy tudja, mindjárt elkezdi nyaggatni, hogy tegyen rendet.

‒ Nem tudod, hol van a legközelebbi bolt?

‒ Ott van a zsebedben egy egész telefon, benne egy térképpel, amin megnézheted.

‒ De Morzaaan.

Sose jött rá, hogy mi az, ami ennyire idegesíti Morzant ebben a hangsúlyozásban, de arra tökéletesen alkalmas volt, hogy a másik fölkeljen az ágyáról, és nekiálljon cipőt húzni a félfarnyi előszobában.

‒ Hihetetlen vagy. Tehetetlen, mint egy kisbaba.

‒ Ez nem igaz.

‒ Akkor miért nekem kell még mindig istápolni téged, he?

Brom az ajkát biggyesztette, de magában följegyezte, hogy a régi fegyvertár úgy tűnik, még mindig hatásos Morzan ellen. Arra már felkészült, hogy kénytelen lesz megfelelni a másik rendmániájának, meg hogy frissen készített kaján fog élni a félévben (mert valakit nem zavar, hogy valaki más neve van az ételhordón, gátlástalanul kizabálja belőle a dolgokat, cserébe elmosogatva kapja vissza). Megfordult a fejében a gondolat, hogy talán nem véletlen, hogy Morzannak új szobatársa van.

Morzan dióhéjban összefoglalta neki a kollégium működését, miközben leslattyogtak a negyedikről, kezdve azzal, hogy a kritikus időszakokban a lift sosem működik, kezdve a költözésekkel. Mire leértek a földszintre, Brom Morzan-hangulat-érzékelője azt jelezte, hogy a barátja nyugodt, talán egészen derűs. Néhány évvel ezelőtt négy emeletnyi lefelé lépcsőzés nem lett volna elég ahhoz, hogy kizökkentse őt egy kevésbé vidám hangulatból.

– Saphira hogy van? – kérdezte Morzan.

– Azt mondta, csak holnap jön. Őt a harmadikra osztották be. Ha tudtam volna, hogy lehet szobatársat kérni, akkor őt kérem.

– Lehet, hogy elsősöknek máshogy van – rántotta meg a vállát Morzan. – Koedukált szobához viszont előzetesen kérvényt kell leadni.

– Ah. Király. Terrwynnel mi a helyzet?

– Másik kar, másik kollégium – sóhajtott fel. – Ahhoz másmilyen kérvény kell, és csak akkor vesznek fel karon kívüli koliba, ha oda nem telik be a férőhely. Ami mindig betelik. Van amúgy egy rakás ilyen hülye szabály, mindegyikre van egy kérvény, és ha egyszer elcseszed, akkor annyi volt.

– Éljen a bürokrácia – csóválta a fejét Brom. Nagyon cselesen váltott témát: – Neked volt tárgyad a törpekirályságok irodalmáról?

‒ Nem, szerencsére.

‒ És az oktatóval? Asszem Hrothgarnak hívják.

‒ Minek lett volna? Kettőnk közül nem én vagyok az, aki mesekutatónak jött egyetemre.

‒ Ez nem mesekutatás, hanem…

‒ Yadda-yadda, majd akkor mondd ezt, mikor kiadod nekem a kaját a büfében, ahol dolgozni fogsz.

‒ A te fizetésed se lesz valami rózsás, ha büfében fogsz kajálni ‒ morogta Brom az orra alatt.

Morzan megrántotta a vállát.

‒ Olyan fizetésem lesz, amilyet akarok. És ha egyszer megöröklöm anyámék vagyonát, akkor annyira mindegy, nem? ‒ Horkantott egyet, és lenézett Bromra. Mert Brom nyilván nem nőtt annyit az elmúlt két évben, hogy Morzannak ne kelljen ilyesmit csinálni. ‒ Egyáltalán, minek jöttél ilyen hülyeségeket tanulni? Nem volt elég Oromis az összes kultúrtörténettel, meg mindennel?

– Igazságtalan vagy vele. Ő csak segített nekünk szélesebb látókört kialakítani.

– Meg szélesebb torkot, hogy le tudjuk nyelni azt a méretes fa-

– Morzan!

Morzan a szemét forgatta. Aztán a fejét, hogy szétnézzen az utcán, mielőtt átkeltek volna rajta, hogy átvágjanak egy parkon. Már sétáltak egy ideje, és elmentek legalább három bolt mellett. Ha mással lett volna, Brom azt gondolja, hogy túravezetést kap Belatona belvárosában, de Morzannal sétált, hát kezdett aggódni egy csöppet.

Már ropogtak a talpuk alatt a gyöngykavicsok, amikor Morzan újra megszólalt:

– Akkor is fölösleges volt. Kérdezz meg akárkit ebben a hülye országban, hogy milyen stílusú, teszem azt, az a ház – bökött egy láthatóan idősebb épületre, amit félig eltakartak a park fái – és nem fogja tudni megmondani. De magasra teszem a lécet, mert mi Lovas-iskolába jártunk, és progresszív oktatásban részesültünk, nem igaz?

– Ne legyél már nagyzoló. Az állami iskolákban is oktatnak művészettörténetet.

– Tény, de nem úgy, mint Oromis. Szerintem az átlagember még a parlament stílusát sem tudná megmondani.

– Ezt már tényleg nem hiszem. Mindenki tudja, hogy geometrikus.

– Fogadjunk? – fordult felé Morzan kihívó mosollyal. – Akárki jön szembe, megkérdezzük. A győztesé…

– A tudat, hogy győzött – vágott közbe Brom és elkapta Morzan kezét.

– Heh, gyáva vagy.

– Csak tapasztalt.

Morzan nem állt neki problémázni a hiányzó téten, ő már azt nézte, hogy ki van hozzájuk a legközelebb. Szeptember elején, a kora délutáni időpontra és a kellemes időjárásra tekintettel voltak körülöttük néhányan, főleg nyugdíjasok meg kisgyerekes szülők. A legközelebb hozzájuk viszont egy szakállas fiatal férfi volt, aki hunyt szemmel ült egy árnyékos padon. A kezében egy könyvet tartott, amiben a lapok között tartott ujja volt a könyvjelző.

Összenéztek, bólintottak és megközelítették a fogadást eldöntő alanyt.

– Helló – cövekelt le Morzan a pad előtt.

– Nem veszek semmit, nem térek át semmilyen hitre – közölte a pasas anélkül, hogy rájuk nézett volna.

Brom szemöldöke felszaladt. Nem azért, amit mondott, ez a hozzáállás Ilireában is teljesen érthető lett volna, inkább a hangja volt az, ami felkeltette az érdeklődését: mély, kellemes orgánuma volt. Nagyon remélte, hogy ez a férfi minimum színész. Vagy énekes.

Morzan nem volt ilyen széplélek, ő csípőre tette a kezét. Brom gyorsan kérdezett, még mielőtt Morzannak lett volna ideje valami bunkót mondani:

– Most csak egy fogadást kéne eldöntened. Milyen stílusban épült a parlament?

– Az ilireai? – kérdezett vissza a férfi és kinyitotta a szemét, hogy Morzan hasfalával találja magát szemközt. Komótos lassúsággal hajtotta hátra a fejét, hogy a szemébe nézzen, aztán fordult Brom felé. – Geometrikus tradicionalista, az Evandar tündekirály trónra lépése utáni harmadik fellángolási időszakból. Az építész egy Cezanir nevű ember, habár a felételezések szerint ez csak egy Siskarí nevű tünde építész alteregója. Miért?

Brom összeszorította az ajkait, hogy ne robbanjon ki belőle a nevetés és Morzan felé fordult. Nahát, nahát.

Morzan arca elsötétült.

– Baszd meg, most miattad elvesztettem egy fogadást.

– Fogadok, hogy egészen sok mindent tennél meg miattam.

Meglehetősen nyílt érdeklődéssel nézett végig Morzanon. Ő meg persze nem Morzan lett volna, ha ezt nem érti félre.

– Kötözködni akarsz?

És már dőlt is előre, hogy a testmagasságát fenyegetésként használja. Brom előreugrott és elkapta a karját, hogy elrángassa.

– Ööö, nagyon köszönjük, további szép napot, helló! Morzan, te meg gyere már, a fene egyen meg…

Rángatta magával, Morzan pedig megvetette a sarkát, hogy lelassítsa őt, de különösebb ellenállást nem tanúsított. Nem fordult vissza, hogy a másikra nézzen – Brom se tette, nem akarta tudni, hogyan néz rájuk a fickó.

Egy kanyarral és egy embermagas, virágzó sövénnyel később Morzan kitépte a karját Brom szorításárából.

– Fasznak fogtál vissza!

‒ Boltba akarok menni, nem a rendőrségre! – replikázott Brom. ‒ Egyébként is, az a szerencsétlen hülye csak flörtölni próbált veled.

‒ Nem szorulok a segítségedre! – csattant fel Morzan.

Brom nagyot hallgatott és nem kérdezett rá, hogy Morzannak akkor most tényleg nem tűnt fel, hogy az a világ legrosszabb flörtölési kísérlete volt, vagy csak továbbra is utálja, hogy az emberek nem látnak tovább a kinézeténél. Csak még jobban megsértődne.

Morzan felszegte az állát.

– Vehetsz nekem egy fröccsöt.

– Te vesztetted el a fogadást, és én vegyek neked piát?

– Azért az a jutalmad, hogy győztél. A fröccsöt azért kapom, mert vettem a fáradtságot, hogy eljöjjek veled és megmutassam neked, hol van a környék legjobb kocsmája.

– Azt mondtam, hogy bolt kell.

– A kocsma is bolt. Alkoholnak.

* * *

Mivel Bromnak másfél napi basztatásra volt szüksége ahhoz, hogy tisztességesen elrámolja a cuccait, Morzan nem fárasztotta magát azzal, hogy halkan készülődjön. Brom egyébként is hétalvó volt, és most az arcát dörgölve nyúlt az éjjeliszekrénye felé, hogy megnézze mennyi az idő.

– Hova a fenébe mész te fél nyolckor – kérdezte kevéssé artikuláltan, jó nagy ásítással.

– Órára.

– És nekem mondtad, hogy ne vegyek föl reggeli kurzust? – nyögött fel Brom és átfordult a másik oldalára. – Álszent vagy.

– Én fel tudok kelni egy első óra miatt – horkantott. – Amúgy nem akartam, de ez volt az egyetlen meghirdetett időpont és kötelező a tárgy. Még egyetemen azt tanulom, amit akarok!

Folytatta volna a panaszkodást, de Brom ágya felől már csak középhangos hortyogást hallott. A hátára lendítette a zsákját, még egyszer ellenőrizte, hogy az arcát keretező néhány rövidebb tincs tényleg lezseren elegánsnak tűnik-e, majd a válla fölött áthúzott copfja végét markolva eltrappolt.

Az egyetemnek egy olyan részére kellett mennie, ahol még nem járt soha. Nem mérnöknek tanult, semmi oka nem volt rá, hogy a kémia tanszéknek akár a közelébe menjen. Azok a helyek, ahol a szabályok azért voltak, mert különben esetleg megöli magát, nem voltak túl vonzóak.

Az se volt túl vonzó, hogy az oktató öt perc késéssel kezdte az órát. Középkorú figura volt, vasalatlan ingben, nyakkendő nélkül. Még csak szemüveges se volt. Bemutatkozással kezdte és azzal, hogy jó erősen hangsúlyozta, ő egy professzor. Úgy tűnt, számára ez a lét csúcsa. Morzan biztos volt benne, azért késett, mert méltóságán alulinak találta a villamost, és inkább egy bérelt A kategóriás autóval csorgott végig a bedugult belvároson.

– Azt gondolhatják, hogy önöknek soha nem lesz szükségük a kémiára.

Morzan ezt nem gondolta, biztos volt benne.

– A kémia azonban körülveszi önöket. Ott van önökben, az ételeikben, a tisztítószereikben…

Hogyne, de Morzan agyában a neuronhálózat akkor is működik, ha ő nem tud róla. Biztos volt benne, hogy ez a kémiával pont ugyanígy történik.

– … és végezetül: a jövőbeni munkájuk során, ha konzerválással foglalkoznak, feltétlen szükségük lesz a megfelelő anyagok ismeretére, és hogy azok mivel és hogyan lépnek reakcióba.

Morzan nem kívánt konzerválással foglalkozni.

Felmerült benne a gondolat, hogy meggyilkolja a professzort. Hátha oktató hiányában az órát is törlik, és akkor soha többé nem kell kémiával foglalkoznia. Kiszűrte a pasas hangját és remekül elszórakoztatta magát azzal, milyen módokon tudná elintézni, hogy ne találjanak rá soha. A holttest savban feloldása bizonyára tetszene neki, ha már annyira odavolt a kémiáért.

Már vagy tíz perce tartott az óra, és Morzan már a gyilkossági gondolatkísérleteket is kezdte unni, amikor az oktató kért valami segédanyagot, és a megemelt padsorok első sorából már fel is pattant a demonstrátor, az a felsőbb éves, túlbuzgó diák, aki néhány plusz kreditpontért és csekély ösztöndíjért hajlandó volt beállni tanszéki csicskának. Morzan figyelmét csak azért keltette föl, mert ő ismerte a figurát: a férfi volt a parkból, aki miatt elveszítette azt a nevetséges fogadást. És aki Brom szerint flörtölni próbált vele.

A segédanyag abból állt, hogy amíg az oktató folytatta a pofázást, a demonstrátor elindította az asztali gépet, majd megnyitott egy mappát és kitett a képernyőre egy pdf-et. Volt valami az arckifejezésében, ami azt súgta Morzannak, hogy leginkább úgy fogja látni őt, mint szenvedő alanya az oktató technikai analfabetizmusának.

– A képernyőn olvashatják a tanmenetet, amit természetesen a tárgy adatlapján is elérhetővé tettünk – folytatta az oktató. – Galbatorix csütörtökön kettő és négy között házi feladat megoldó kört fog tartani a tanszéki könyvtárban, akkor jöhetnek segítséget kérni. Egyéb kérdéseikkel is keressék nyugodtan Galbatorixot.

Morzan elmosolyodott. Úgy tűnt, az oktató minden munkát rövid úton lepasszolt Galbatorixnak, akinek elég kacifántos vezetékneve lehet, ha az oktató nem is próbálta meg kimondani.

Galbatorix a gép mögött felnézett. A pillantásuk összetalálkozott. Morzan mosolya még szélesebb lett és rákacsintott. Amaz meg se rezzent. Talán nem látta őt rendesen a vetítő miatt besötétített teremben.

Az óra végén Morzan leballagott a terem elejébe. Galbatorix kényelmes tempóban szedegette össze a holmiját, de amikor Morzan megállt mellette, felnézett.

‒ Igen?

‒ Találkoztunk a minap ‒ mosolygott rá Morzan.

‒ Valóban ‒ hagyta rá a másik, és folytatta a cucca elrámolását. Morzan látta, hogy a tolltartójában minden íróeszköznek ugyanabba az irányba nézett a vége. ‒ Most melyik épület stílusára vagy kíváncsi, az egyetemére?

‒ Inkább a kézírásod érdekel, főleg ha az Eldunarí-címeden mutathatod meg. De ha a telefonomba ütnéd be, annak se vagyok ellene.

Galbatorix sanda pillantást vetett rá.

‒ Kifejezetten etikátlan hozzáállás volna a részemről.

‒ Már micsoda?

‒ Mint hallottad, a félévben én leszek az osztály demonstrátora. A dolgozataid egy jelentős részének javításában segíteni fogok. Az egyetlen elérhetőség, ami hajlandó vagyok megadni, az a tanszéki e-mail címem.

Azzal fogta a holmiját, és faképnél hagyta Morzant. Elnyílt ajkakkal nézett utána.

– Mekkora fasz – biggyesztette az ajkát és elhatározta, hogy több gondolatot nem is hajlandó a másikra pazarolni.

* * *

A második kémiaórája volt, és Galbatorix kategorikusan keresztülnézett rajta. Morzan meg marha ideges volt, mert az oktató mondta, hogy minden órát egy gyors, tízperces dolgozattal fognak kezdeni, mert „igazságtalannak tartja a félévente kétszer számonkérést”. Nohát, Morzan meg azt, hogy ott volt előtte egy papír, amin voltak mondatok, amiket még megértett és össze tudott kaparni rájuk valami választ azokból, amiket az oktató a legutóbbi órán elmondott, csak aztán megfordította a lapot.

Az oktató a házi feladatra azt mondta, hogy nem kötelező, csak pluszpont járt érte, ha időben és helyesen küldik be. Morzan ránézett az elsőre, megállapította, hogy valamit számolni kell, és azzal a mozdulattal be is csukta a böngészőt és elment bulizni Terrwynnel meg a haverjaikkal. Őt aztán senki nem fogja számolásra fogni!

Most viszont ott voltak a számok a kibaszott papíron. A fejlécbe írt, „Mindkét feladatrészben szükséges pontot szerezni a sikeres teljesítéshez!”-mondatocskát mintha csak neki írták volna oda.

A számok úsztak a papíron. Huszonhét vagy hetvenkettő? Egy egész hetvenhárom vagy tizenhét egész három? Van egyáltalán vessző?

Mit keres ott az x?

A kezében lévő toll átlátszó műanyagtestén hosszában repedés futott végig. Morzanban is elpattant valami.

A kémia az nem az, amikor állnak fehér laborköpenyben és dolgokat öntögetnek össze, hogy egy sárga meg egy fehér löttyből egy elektromos kék színű legyen? Hogy kerülnek oda a számok? Minek kell őt ebbe az egészbe belekeverni?

Erős volt a kísértés, hogy felkeljen, lebassza a papírt az oktató elé, aztán kisétáljon és vissza se jöjjön soha többé. Az viszont vereség volna. Egy egész osztály látná, ahogy megfutamodik.

A toll még egyet reccsent a kezében és egy második repedés is megjelent rajta. Kettétörte, mire letelt az idő, és a többiekkel együtt beadta a félig üres, tehát értékelhetetlen feladatlapot.

Az óra hátralevő részében olyan dühös volt, hogy nem hallott semmit abból, amit a tanár a táblánál elnyekergett. Ó, látta ő, hogy egy előadás diáit mutogatja, benne nyomorult folyadékokkal, amik zöld meg kék színűek, Morzan viszont csak a saját vére dobolását hallotta a fülében, meg azt látta, hogy Galbatorix az első sorban milyen sebesen javít. Oda sem figyelt a tanárra. Aztán amikor áttette az összes papírt a jobbjáról a bal oldalára, és előhúzott egy laptopot. Túl messze volt, Morzan pedig túl ideges volt ahhoz, hogy odafigyeljen arra, hogy a másik mit csinál.

Tizenegy perccel azután, hogy vége volt az órának, Morzan pedig kirontott a teremből, a zsebébe zizzent egyet a telefonja. Jegybeírás történt Kémia – gyakorlati alapismeretek tárgyból: (1) Elégtelen.

Felcseszte az agyát rajta.

De nem, nem fog visszamenni és addig rázni azt a nyomorult demonstrátort, míg mozog. Nem. Morzan már jobb ennél. Vissza fog járni az órákra, ott lesz és nem lesz semmi gond. Egyáltalán semmi. Meg tudja csinálni. Meglobogtatni a rohadt igazolását arról, hogy diszkalkuliája van, nem vereség.

A pszichológusa azt mondta, hogy koncentráljon a távlati dolgokra. Koncentráljon a diplomájára.

Soha a büdös életben nem érezte még magát készebbnek arra, hogy felgyújtson mindent maga mögött és inkább elmenjen az isten háta mögé, hogy egy erdei kunyhóban töltse az élete hátralévő részét. Nem, akkor olyan lenne, mint Oromis, aki a tanítási szünetekben az Ellesmérán kívüli kis tanyájára vonult vissza. Akkor már inkább segít Terrwynnek megvalósítani a maga vágyát, hogy a saját kezével építsen egy sárkányrepülőt és az élete hátralévő részét röpködéssel töltse. Akkor is, ha mindketten szarok a mérnöki dolgokban.

Aznap este ránézett a kémia-leckére. Megint érthetetlen számok töltötték be a kijelzőjét. Morzan arra a rengeteg trükkre gondolt, amit az iskolában a hangulataikkal és úgy alapvetően a nehézségekkel való megküzdésre tanítottak nekik, és nem ütött lyukat a képernyőbe. Túl macerás lenne szerezni egy másikat és elintézni, hogy minden adatát átmentsék a régiről az újra.

A szükségesnél azért így is erősebben nyomogatta a billentyűket, miközben kikapcsolta a gépet. Odaszólt Bromnak:

– Hé, mutattam már, hogy melyik kocsmában ittam az asztal alá Formorát? Van róla kinn bekeretezett fotó.

– Ja, mondtad, de nekem…

– Ugyan már, nehogy már bele akarj szakadni a tanulásba! Komolyan Brom, még csak második hét van, élvezd ki egy kicsit, hogy egyetemista vagy!

Azzal karon ragadta és már vitte is.

* * *

Galbatorix utálta, amikor a diákok nem vették át a dolgozataikat. Mivel a hülye oktató megint elfelejtette jelezni, hogy az át nem vett dolgozatokat kidobják, ezért neki az általános szabályoknak kellett megfelelnie, vagyis meg kellett őriznie mindet a tanév végéig. És azért neki, mert ő volt az a szerencsétlen, aki kijavította azokat. Az oktató nem akarja a saját irodájában látni az egyre növekvő stószt, a könyvtáros Galbatorix puszta felvetésére pedig olyan tömény gyűlölettel nézett vissza rá, hogy inkább hagyta az egészet a fenébe és… nem, nem megfutamodott, az egy stratégiai visszavonulás és sorainak újrarendezése volt.

Azt is utálta, hogy rendszerint a rossz dolgozatokat hagyták nála. Mivel a jegyeket már korábban beírta, tisztában voltak a szar teljesítményükkel. És ahelyett, hogy megnézték volna, hogy hol hibáztak és tanultak volna belőle a félév közepi és végi számonkérésre, oda se dugták az orrukat. Ami azt eredményezi, hogy Galbatorixnak annál többet kellett koptatnia a száját a délutáni foglalkozáson, ami során ő próbált alapvető matematikai műveleteket megtanítani egy rakás bölcsésznek meg művésznek.

De azt utálta a legjobban, hogy azok, akik a legnagyobb segítségre szorultak volna, csesztek odatolni az arcukat a felzárkóztatóra.

Morzan Manannánsson. Az elméleti kérdéseket megválaszolta, többnyire az oktató szavait átvéve, vagyis legalább az órán figyelt. A számolós részekhez viszont hozzá se nyúlt. Morzan megnyitotta a házi feladatokat, Galbatorix látta, hogy a rendszer naplózta a belépését, és látta azt is, hogy az aktuális feladatra legfeljebb három percet szánt, aztán anélkül csukta be az oldalt, hogy akár egyetlen választ kitöltött volna.

Ami azonban a legidegesítőbb volt: Galbatorix tisztában volt vele, hogy egyáltalán nem érdekelné a másik teljesítménye ‒ sok más bukásra álló diákhoz hasonlóan ‒, ha nem kerengtek volna egy sort egymás körül a félév kezdetén.

Bosszantotta. Elvesztegetett lehetőség volt, Galbatorix azokat pedig legalább annyira utálta, mint a hülye diákokat vagy a fölösleges tantárgyakat.

A harmadik egyes dolgozata után el akarta kapni Morzant óra után, de az oktató ott fogta, és mire elszabadult, Morzan már rég lelépett. Galbatorix a fogát szívta miatta. És mivel ezt az órát nem mérnököknek, hanem mindenki másnak tartották, azt is tudta, hogy ezek a diákok nem az ő kollégiumában laknak, hanem valószínűleg a kampusz másik végén, a bölcsészekkel. Az esélyei annak, hogy véletlenül összefut vele, a nullához konvergáltak.

Kapott azonban egy másik lehetőséget.

A menzán tervezett ebédelni. Körbenézett a helyiségben, ahogy belépett, felmérte, hol van üres asztal – és kiszúrta azt a srácot, akivel Morzan az első találkozásukkor volt. A borostás képű, elég hippinek tűnő fiatal fáradtan dörgölte az arcát és egy barna hajú, ugyancsak hippi nőnek magyarázott, miközben a szemközti széken egy kék hajú bő egy Pikachu-s színezőből csinált mandalát egy golyóstollal. Ha Galbatorix nem a saját szemével látja, azt hiszi, hogy a művészeti kar felvételi-kampányához csinálnak reklámfilmet.

‒ Semmi bajom a művtörivel, Selena, nekem azzal van bajom, amikor az oktató a saját szüleim művészetéről áll neki magyarázni. Hajlandó vagyok öt, nem is, tízezer szavas beadandót írni, amiről csak akar, kivéve a szüleim munkásságát.

‒ Szerintem az objektív hozzáállást akarja gyakoroltatni veled.

‒ Benne van a tanrendben a születésemről készült performansz-felvétel. Abszolút megértem a mondanivalót, amit közölni akartak, és fontos, de nem. Én azt nem nézem meg.

Galbatorix nem akarta tudni, hogy miért készít valaki filmfelvételt egy szülésről, ezért gyorsan odalépett az asztalhoz, még mielőtt Selena nekiállt volna mélyebben kérdezősködni.

‒ Te ismered Morzant, igaz?

‒ Sajnos ‒ sóhajtott fel, és csak ezután nézett fel Galbatorixra. Akkor viszont kihúzta magát és megpróbálta embernek álcázni magát. A kékhajú nő a száját eltakarva mosolygott. ‒ Ööö, helló?

‒ Galbatorix ibn Glasneb, kémia-tanszéki demonstrátor ‒ mondta mereven. ‒ Próbáltam elkapni őt óra után, de túl gyorsan lépett le. Beszélnem kéne vele.

‒ Mmmert? ‒ vonta föl a szemöldökét a srác és nem tudta állni a szemkontaktust, ezért idegesen félre-félrepillantott. ‒ Mármint, bocsi, hogy kötözködöm, de nekem mintha azt mondta volna, hogy elég félreérthetetlenül közölted vele, hogy nem akarsz tőle semmit.

Reflexből felszusszant volna, de nem létezhetett olyan univerzum, amikor ő másik tudomására hozza, hogy milyen piszkosul ideges. Főleg nem akkor, ha azok, akik figyelik, így megalázkodnak előtte. De legalább adott neki egy remek ötletet arra, hogyan tudja rávenni ezt a gyáva alakot arra, hogy átadjon egy üzenetet anélkül, hogy Morzan eredményeit kiszivárogtatná, megsértve ezzel az adatvédelmi törvényt.

‒ Hát, most pedig akarok. Kémia-kollégium, földszinti társalgó, ma este hat. Az még a porta előtt van, be tud jönni oda kártya nélkül. Várni fogom.

‒ Oké, de…

Galbatorix sarkon fordult és elsétált. Így ugyan kénytelen volt az olcsó egyetemi menza helyett a kicsit drágább inzilbêth-i kifőzdéig menni, de ott legalább az ízlésének megfelelően főztek.

* * *

Brom nem jutott tovább a makogásnál, így Saphirának, meg az új barátjuknak, Selenának kellett elmesélni a találkozásukat Galbatorixszal. Morzan tudta magáról, hogy szép, de jól esett ezt Selena arcán is látni. Annál jobban már csak az üzenet tetszett neki, amit hoztak, különösen azért, mert a megfigyeléseiket is hozzátették. Sokkal hasznosabbak voltak, mint Brom.

‒ Kicsit morcosnak tűnt ‒ csavargatta Saphira az egyik hajtincsét és Selenára mosolygott. ‒ Szerintem magára vette, hogy olyan gyorsan elrohansz órák után és nem tudott személyesen elhívni.

‒ De az már egy szint, ha másokon keresztül közelít meg! – kuncogott ő is. – Nagyon oda lehet érted.

Brom a szemét forgatta és azt morogta:

‒ Ha ezen a kettőn múlik, holnapra az egész egyetem tudni fogja, hogy együtt vagytok.

‒ Hát ‒ rántotta meg a vállát Morzan és begumizta a fonata végét. ‒ Elég szép vagyok hozzá, hogy beszéljenek rólam. Egyenletes a fonat?

Megfordult és a lányok biztosították, hogy igen, nagyon szép. Saphira még azt is hozzátette, hogy jó a segge ebben a nadrágban. Morzan farkasvigyort villantott rá, aztán felmarkolta a legszükségesebbeket, és vidoran búcsút intett. Még hallotta Selena sóhaját:

‒ Hogy van az, hogy a csinos srácok vagy foglaltak, vagy melegek, vagy mindkettő?

Morzant inkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy Galbatorix hogy képzelhette, hogy ő majd ugrik egy csettintésére. Mert természetesen nem azt csinálta. A saját jól felfogott érdeke szerint cselekedett, és az utóbbi időben túl sokszor kanyarodtak el a gondolatai, miközben a pocsék dolgozatokat javító demonstrátor tarkóját nézte a kémiaórákon. Most vagy lerendezik egymást, vagy Morzan játszadozik vele, aztán faképnél hagyja. Megérdemelné, főleg azután, hogy milyen fellengzősen rázta le. Morzanra pont, hogy tapadni szoktak a kéretlen érdeklődők, nem pedig fordítva.

Galbatorix hatra hívta, Morzan ennek megfelelően öt óra ötvenkilenc perc harminchat másodperckor érkezett meg. Odabenn néhányan beszélgettek, érkezésére felnéztek, mire mosolyogva intett nekik és elfordult, hogy a telefonja képernyőjén pergő másodperceket nézegesse. Gyorsan elunta. Már a játékaival szemezett, amikor az óra elütötte a hatot, és Galbatorix belépett az ajtón.

Helyes, legalább nem pazarolja Morzan idejét.

Érezte, hogy a mosolya kiszélesedik, amikor Galbatorix megtorpant, hogy végignézzen rajta. Heh, ezek szerint ha Morzan megerőltetné magát a kinézetét illetően, akkor Galbatorixnak még a szeme is kiesne. Legyezgette a hiúságát a tudat. Akkor is, ha a másik arcán nem látszott ez annyira határozottan.

A pillantásuk találkozott. Galbatorix félrehúzódott az ajtóból és a folyosó felé biccentett. Morzan sugárzó mosolyt villantott rá, és már kis is perdült a folyosóra. Hadd higgye azt ez a bolond, hogy az ujja köré csavarta őt! Annál meglepettebb lesz, mikor rájön, hogy nem ez a helyzet. Alig várta, hogy kiderítse, hogyan tudja elérni, hogy Galbatorixban benne szakadjon az a szép hangja.

Galbatorix a vendégeként regisztráltatta őt a portán, majd beljebb hívta. Nem mentek messze; a demonstrátorként neki nem kellett sokat lépcsőzni. Nagyobb szobája volt, mint Morzannak és Bromnak közösen. A berendezés viszont egészen spártai volt, Galbatorix még egy árva posztert se rakott ki. Cserébe az ágya fölötti polcon csak és kizárólag könyvek voltak. Morzan a címeket nem nézte meg, lefoglalta, hogy Galbatorixnak csak egy keskeny, egyszemélyes ágya van. Talán kicsit szűken lesznek, de sebaj. Morzan egyébként is szeretett összebújni.

Kilépett a cipőjéből, amit Galbatorix elégedett mordulással honorált. Lefelé nézett, a szemébe lógott a haja, hát Morzan kinyúlt felé, hogy a füle mögé simítsa, de a másik félrehajolt. Morzan felvonta a szemöldökét, de a keze ott maradt, kettejük között függött a levegőben.

‒ Ó? Inkább tisztáznád a játékszabályokat?

‒ Azt mondd meg, hogy mit csinálsz csütörtökön kettő és négy között.

‒ Kutatásmódszertanon ülök. ‒ Félrebillentett fejjel nézett a másikra. ‒ Ha ebédelni hívnál, akkor inkább azt mondd.

Galbatorix bólintott. És már mozdult is, elkapta Morzan csuklóját, hogy maga felé rántsa, ugyanakkor a másik kezével a vállát ragadta meg, és elfelé lökte, neki az ajtó mögötti beépített szekrénysornak.

Benne szakadt a levegő. És amikor Galbatorix közel hajolt hozzá, a hasában határozottan melegedni kezdett valami. Hát még akkor, amikor Galbatorix megszólalt, cirógató, mély hangon, amibe beleborzongott egy kicsit.

‒ Az az egy szerencséd, hogy akkor órád van. Egyébként kettéharaptalak volna.

Már el is engedte, Morzan meg csak pislogott utána.

– Hogy… mi van?

Galbatorix az asztalához lépett, kihúzta a fiókot, elővett néhány papírt és lecsapta az asztallapra. Morzan értetlenül nézett a papírokra, míg rá nem ismert a tulajdon kézírására.

‒ Azok a kémia-dolgozataim? ‒ Felszökött benne az ideg. ‒ Te a kibaszott kémia miatt hívtál ide?!

‒ Igen, a kibaszott kémia miatt, amin nem vagy képes egy rohadt pontot összehozni a számolás-részeken! ‒ csattant fel Galbatorix. ‒ És amire nem adod le a házikat, nem jössz el a feladat-megoldós délutánra, és úgy meg fog baszni a prof, hogy elővételben fogok jegyet árulni rá!

‒ Azt mondtad, találkozni akarsz!

‒ Megmondtam. Nem kezdek ki senkivel, akinek tárgyat tartok.

Morzan nem talált szavakat. A mocskos hazug mindenét. Lefoglalta, hogy ne üsse meg a másikat, így nem tudott megmozdulni, mikor Galbatorix ismét közelebb lépett hozzá.

‒ Ha megbuksz, akkor veheted föl újra ezt a szart, vagyis még tovább leszel technikailag a tanítványom. Azt pedig egyikünk se akarja, nem igaz?

A tekintete egyetlen pillanatra Morzan ajkaira szegeződött, aztán újra a szemébe nézett. Oké, ez imponált neki, de azért még mindig be akart húzni egyet neki.

– Nem fogok úgy ugrálni, ahogy fütyülsz – vicsorgott.

És akkor végre, először azóta, hogy találkoztak abban a parkban, Galbatorix elmosolyodott.

– Pedig azt is mondtam neked, hogy temérdek dolgot fogsz megtenni a kedvemért, Morzan. Kezdetnek mindjárt megoldhatod a kémia házidat.

* * *

A lányok már leléptek, Brom pedig nyakig volt a kutatásban, hogy össze tudjon polkázni egy ötezer szavas beadandót. Úgy sejtette, hogy Morzant aznap este már nem látja, hát nem fárasztotta magát azzal, hogy összeszedje a ruháit a padlóról, a kutatást pedig pólóban és alsógatyában csinálta.

Fél tizenkettő múlt, amikor nyílt az ajtó, és megjelent Morzan. Alig vonszolta magát, és… Brom vére elhűlt, amikor meglátta, hogy a másiknak vörös és püffedt a szeme a sírástól.

‒ Morzan?! ‒ ugrott fel azonnal.

A barátja egyetlen ujját emelte föl, remegő ajka és hangja viszont arról árulkodott, hogy még mindig a könnyeivel küzd.

‒ Takarítod föl a szennyesedet, vagy megetetem veled!

Lecsapott valamit az asztalára, aztán dühödten turkálni kezdett az éjjeliszekrényében, nagyokat szipogva közben. Valamit keresett, de nem találta, és úgy lökte vissza a fiókot, hogy a csattanást valószínűleg három szobával odébb is hallották.

Brom a maga asztaláról felmarkolta a zsepijét és a másiknak nyújtotta. Morzan elmarta a kezéből, hangos trombitálással kifújta az orrát, aztán egy másikkal megtörölte az arcát.

Brom várt. Nem mert leülni. Aggódott, és az volt benne, hogy ha most leül, akkor Morzan meg se fog szólalni, márpedig a másikon látszott, hogy neki most beszélni kéne. A suliban anno tanultak megküzdési stratégiákat, Brom mégis azon kapta magát, hogy csak áll és a kezeit tördeli.

– Kibaszott kémia! – tört ki Morzan és elhajítota az éppen használt zsepit, hogy aztán rögtön újat húzzon a csomagból. – Kibaszott számok! Utálom az összeset! Csak arra jó, hogy… hogy… hogy tehetetlennek érezzem magam, meg értéktelennek, meg… Ugh!

Brom döbbenten meredt rá. Aztán a papírokra, amiket Morzan hozott. Sűrű áthúzásokkal és átfirkálásokkal vegyes számolások hosszú sora állt rajta. Megkönnyebbült és azonnal bűntudata támadt amiatt, hogy megkönnyebbült. Már egészen azt hitte, hogy Galbatorix esetleg bántotta Morzant, de úgy tűnt, egy sokkal biztosabb és kegyetlenebb választott a megríkatására: számolásra kényszerítette.

– Tudom, hogy rossz, de ööö, te egy értékes ember vagy? – Morzan furcsa, nyekergő hangot hallatott. Brom felé nézett, de azonnal elfordult, amint meglátta, hogy Brom áll. Gyorsan leült, és lázasan gondolkodott, hogy mit tudna egyáltalán mondani, hogy segítsen a barátjának. – Hogy kerültél egyáltalán kémiára?

A panaszáradat úgy tört ki Morzanból, mint pezsgőből a dugó.

– Az oktató azt mondta, hogy ez a kémia csak azért van, hogy tudjuk melyik anyagokat nem szabad összekeverni konzerválásnál, de érted, én nem azok a szakon vagyok, nekem ehhez semmi közöm, de nekem is kötelező! Mondom jó, leszarom, megtanulom a rohadt elméletet, ha annyira akarja, de nem, mert az elmélet csak az órán van, azon túl van még a házi, ami nem is kötelező, és az egész kibaszott számolás! Jó, mit érdekel engem, szarok bele a pluszpontokba, engem hagyjanak ezzel békén, de! DE! Minden órán dolgozatot írat az a szarházi, és ha nem érsz el legalább egy pontot a számolós feladatrészben, akkor az egész dolgozat egyes! Mondom jó, akkor leadom a hülye diszkalkuliás papírom, de nem, ez nem olyan egyszerű, nekem azt még a regisztrációs héten be kellett volna mutatni, mert az a papírom nekem már megvan, és el kellett volna olvasnom a tantárgyi követelményeket, hogy felmentésem legyen, szóval most már nem adhatom le, még a rohadt késedelmi díjjal se! És az a faszfej nem azért hívott át a szobájába, hogy dugjunk, hanem azért, hogy számolásra kényszerítsen!

Újult erővel tört rá a zokogás. Brom az ajkába harapott.

– Szeretnél egy ölelést? – kérdezte végül kényszeredetten.

Morzan felnézett. Már az egész arca püffedt volt és vörös. Brom lélekben felkészült rá, hogy hozzávágjanak valamit.

– Igen.

* * *

‒ Hiányzol ‒ suttogta Galbatorix a telefonja képernyőjének.

‒ Te is nekem ‒ felelte Jarnunvösk ugyanolyan halkan, és mosolygott rá. ‒ Úgy nézel ki, mint aki már bánja, hogy rábeszélt engem erre az ösztöndíjra.

Galbatorix a szobája sarkában kucorgott, Jarnunvösk az ágyán feküdt. Oldalvást látta a barátja mögött a fellógatott posztereket.

‒ Felajánlották neked. Megérdemled. És jól fog kinézni az önéletrajzodban.

‒ Hja, majd elmesélhetem, hogy életem legmagányosabb fél éve volt.

‒ Én meg majd hozzáteszem a magaméba, hogy fél évig levegőnek néztek ‒ kommentálta Bachel Jarnunvösk mögül. ‒ Nem akartok összejönni végre? Fárasztóak vagytok.

‒ Csak azért, mert te kizárólag romantikus kapcsolatban tudod megélni az érzések mélységeit, nem kell azt feltételezned, hogy mindenki más is így van ezzel ‒ pillantott oda Jarnunvösk. ‒ Barátok vagyunk.

‒ És meleg vagyok ‒ tette hozzá Galbatorix. ‒ Még mindig.

‒ Majd elhiszem, amikor összeszedsz valakit! ‒ horkant fel Bachel rosszmájúan.

Jarnunvösk feltartotta egy ujját neki hogy ne szóljon. Hallotta, hogy odaát ajtó csukódik.

‒ Na, elment. És láttam ám az arckifejezésedet, drága. Miről nem tudok?

‒ Nincs semmi, amiről tudnod kellene.

‒ Hát persze, azért nézel így.

‒ Nincs semmi! ‒ csattant fel Galbatorix. ‒ Tettem egy ajánlatot valakinek, ő meg félreértette. Később visszajött, de addigra kiderült, hogy benne van az osztályban, akiknek kémiát tanítok, szóval nem is lesz belőle semmi.

Jarnunvösk felemelte a kezét, hogy eltakarja a mindentudó somolygását. A szeme csillogása elárulta. Galbatorix legyőzötten felnyögött.

‒ Könyörgöm. Egyébként is, túl csinos. Ránézel és tudod, hogy semmi oka egy hétnél tovább megmaradni bárki mellett.

‒ Ühüm.

‒ Na várj.

Galbatorix fölkelt a földről és feltette a telefonját a laptopja melletti tartóra.

‒ Jó ég, számítógéphez ültél? Torix. Torix, ugye nem nyomoztad le a srácot.

‒ Nem. ‒ Érezte, hogy az arca felmelegszik. ‒ Csak egy kicsit. És csak az Eldunarí profilját akarom tovább küldeni.

Még három kattintás, onnantól kezdve pedig azt nézte, hogy Jarnunvösk szeme hogyan jár a képernyőn, hogyan változnak a fények, amit a telefon a sötét bőrére vetett.

‒ Ah. Hát. Üm, értem, mit értesz azon, hogy túl csinos. De Torix…

‒ Hm?

‒ A félév már ötödik hete tart.

‒ Egen.

‒ Szóval egy ideje ismered már ezt a… Morzant.

‒ Igaz.

‒ És még nem léptél rajta túl?

Galbatorix összefonta maga előtt a karjait.

– Dehogynem. Teljes mértékig.

Jarnunvösk ajka elnyílt, az arcán pedig megfejthetetlen érzések suhantak át.

‒ Oké, eldőlt, félév közepén eljössz meglátogatni.

‒ Hogy micsoda?

‒ Tudom, hogy pénteken sosincs nálatok számonkérés. És ne nézz így rám, tudom, hogy még aznap kijavítod a dolgozatokat, ha hozzád vágnak egy adagot. Nincs apelláta! Csütörtök délután vagy este felülsz szépen egy vonatra, eljössz Aberonba és itt maradsz nálam.

‒ Mintha ez ilyen egyszerű lenne!

‒ Tudom, hogy el tudod intézni.

‒ Nem azt mondtam, hogy nem, hanem azt, hogy…

‒ Írok a nővéreidnek.

Galbatorix elhallgatott és Jarnunvöskre bámult. A nő ugyanúgy nézett rá vissza. És ő sajnos nem Morzan volt, hogy ne tudjon küzdeni ellene. A nővérei sem hátrálnának meg, és Galbatorixnak arra volt a legkevesebb szüksége, hogy Morzan megismerkedjen velük.

‒ Jó, megoldom.

‒ Hehe.

‒ Dugulj el.

* * *

Galbatorix újabb érthetetlen számok egész sorát írta föl a papírra. Morzan nem is azt nézte, hogy mit ír, hanem őt. A fényeket körülötte. A bronzszínű bőrét, amit Morzan meg akart érinteni, a fekete haját, aminek érezni akarta az illatát, a szakállát, amiről tudni akarta, hogy puha-e, a vékony ajkát és megint azon tűnődött, hogy vajon milyen íze lehet. A pillantása a másik jobb keze mellett lévő üvegpohárra rebbent, meg a teára, ami Morzan véleménye szerint ihatatlanul forró és messze túl erős volt.

– Egyik demonstrátornak sincs szobatársa? – kérdezte hirtelen.

Galbatorix úgy felelt, hogy közben folytatta a példa felírását:

– Nem kötelező. Néhányan a párjukkal laknak együtt, de a demonstrátorok fele nem is kollégista.

– És te hol laktál, mielőtt demonstrátor lettél?

Egy sötét és lenéző pillantást kapott válaszul, ami azonnali büszkeséget váltott ki belőle. Kevesen vállalták föl ilyen hamar, hogy idegesíti őket.

– Semmi közöd hozzá.

– Ahhoz meg neked nincs közöd, hogy milyen gyorsan és csúnyán bukok meg kémiából és mégis itt vagyunk.

– Rengeteg közöm van hozzá! – sziszegte Galbatorix. – Én tartom neked a…

– Deynort vagy Larkint se látom itt és ők se hegedülnek valami fényesen.

– Deynor másodjára veszi fel a tárgyat és tavaly igenis próbálkoztam vele. Larkin a fejébe vette, hogy nem foglalkozik kémiával, úgy pedig nem tudok rajta segíteni.

– Én se akarok kémiával foglalkozni – mutatott rá Morzan.

Galbatorix lecsapta a tollát és teljes testével felé fordult. Morzan legszívesebben ugrált volna örömében, de kénytelen volt beérni egy mosollyal. Sajnos, pont azzal a mosollyal el is szúrta, mert ahelyett, hogy Galbatorix leállt volna vitatkozni vele, csak elé tolta a papírt.

– Tudod, hogyan kell végigmenni ezen a példán – jelentette ki szigorúan. – Adj bele mindent, és akkor válaszolok egy kérdésedre.

– Hogyne. Baszd meg!

Már állt volna föl, hogy faképnél hagyja, de Galbatorix előrelendült, két kézzel Morzan combjaira támaszkodott és a székhez szögezte őt. Egészen közel hajolt hozzá, hogy majdnem érezte az arcán a leheletét.

– Félév végén. Ha átmentél. És térden állva könyörögsz érte.

* * *

A szorgalmi időszak hetedik hete éppen az őszi szünet előtt volt. Az oktatók Alagaësia-szerte úgy tartották, hogy ezen a héten feltétlen szükséges minden diákjukat számonkérésekkel bombázni, hogy a szünetük arról szóljon, hogy önmaguk szétesett darabkáit próbálják újra összerakni.

Brom legalábbis így érezte. Még a hét felénél se jártak, kollégium egy része pánikszerűen készült, a másik fele úgy döntött, hogy amit tud, azt most belefojtja alkoholba és elmentek bulizni. Ennek megfelelően az utcáról egyenletes basszus-dübörgés áradt, ami valószínűleg nem fog elmúlni, míg a környékbeli lakók ki nem hívják a rendőröket. Saphira akkor majd visszamegy az utcára néző ablakos szobájába, de addig maradt vele a kanapén. Ha már egyszer visszahozta őt egyetemről.

A lift természetesen nem működött, Brom pedig az első magasságában már úgy volt vele, hogy ő most vagy leül, vagy hisztirohamot kap, így Saphira berángatta magával a társalgóba és úgy döntött, hogy akkor ők most pihennek egyet. Hevertek a kanapén, Saphira pedig a haját kurkászta és zümmögött neki. Brom olyan tökéletes, mindent betöltő békét érzett, hogy az érzés puszta méretétől majdnem sírva fakadt.

Morzannak persze semmi érzéke nem volt az ilyen apróságokhoz, és ahogy belépett, máris rikoltott:

‒ Végre megvagy, csak a világmindenséget kellett végigkutatnom utánatok! Jöttök bulizni?

Brom szorosabban ölelte Saphirát.

Morzan nem kérdezte újra. Brom azt hitte, hogy a barátja jóindulata eddig tartott, most elvonul, és majd valamikor hajnalban előkerüljön, felcsapja a közös villanyt és dühöngjön az emberek miatt, akik azt hitték, hogy joguk van követelni belőle egy darabot, mint amikor még középiskolába jártak, és…

Csigaként vánszorgó gondolatai eddig jutottak, mert egyszerre két meleg kezet érzett a vállán, és Terrwyn meleg lehelete csiklandozta meg a fülét:

‒ Jaj, kicsi Brom, téged senki nem figyelmeztetett, hogy nem szabad ennyire kifacsarni magad?

‒ Szerinted nem mondtam neki? ‒ húzta fel az orrát Saphira.

Az eredetileg háromszemélyes kanapé nyögött egyet, mikor Terrwyn után negyediknek Morzan is rámászott.

‒ Kicsi a rakás! ‒ jelentette be, és keresztbe feküdt rajtuk, mindenki legnagyobb örömére.

Brom nyöszörgött. Saphira közölte vele, hogy semmi joga nyöszörögni, ő van legalul. Brom azért nyöszörgött, és ebben a pillanatban azért örült volna, ha a barátai kicsit kevésbé szeretnék. Morzan megkönyörült rajtuk és egy kicsit odébb feküdt, hogy levegőt már kaptak.

‒ Biztos, hogy nem mész még aludni? ‒ kérdezte Saphira és tovább birizgálta a haját.

‒ Nem akarok… akkor holnap tök korán fogok felébredni, és ötezer év lesz, mire a belső órám visszaáll…

‒ Tudod, hogy nem kéne éjszakáznod.

‒ Soha többé ‒ ígérte Brom.

Morzan és Terrwyn egyszerre horkantak fel. Brom hátrafelé könyökölt, és Morzan felnyögött.

Oda se figyelt arra, hogy a többiek miről beszélgetnek. A hangjuk halk duruzsolás volt a fülében, ami ellazította. Az eljutott a tudatáig, hogy Morzannak sikerült Terrwyn nem túl hosszú haját apró fonatokba kényszeríteni, mióta, és éppen Saphirát győzködte, hogy az övével is hadd tehessen így.

Majdnem elaludt, amikor megütötte a fülét Selena hangja:

‒ Nem akarom beleütni az orromat, de ti ilyen poli-kapcsolatban vagytok?

‒ Nem.

‒ Pff, ezekkel?

‒ Ez egy abszolút plátói kupac.

Brom egy mordulással járult hozzá a társalgáshoz.

‒ Oké, Brom kivétel ‒ tette hozzá Morzan vidoran. ‒ Tök sokáig nyáladzott utánam.

Nem folytatta, mert Brom megint az oldalába könyökölt.

‒ Legfeljebb tetszettél ‒ ásított. ‒ Gyorsan elmúlt.

Saphira és Terrwyn udvariasan köhögött. Brom szeméből kiröppent az álom.

‒ A fasznak vagyok egyáltalán a barátotok.

Megpróbált fölkelni, de Saphira visszatartotta, Morzan pedig keresztbe átfeküdt a rajta.

‒ Teljesen plátói ‒ bólogatott nagyokat Selena.

‒ Ugyanabba az alternatív iskolába jártunk – fejtette ki Saphira. – Nagyon fontos volt nekik, hogy megjegyezzük, a felnőttek közti intimitás szexualitásra korlátozása rossz hatással van a társadalomra.

Morzan halódó nyögést hallatott, Brom pedig felkuncogott. Saphirának még Oromis hanglejtését is sikerült utánozni.

Selena hümmögött. Brom felnézett rá. Olyan nagyon szép volt, hogy elszorult a szíve, és ettől zavarba jött.

– Nem azt mondtad, hogy ritkán találkoztatok a szüleitekkel? – kérdezte Selena Saphirára pillantva.

Morzan felhorkant.

– Ééés három perc alatt lebuktunk. Ja, tök nyilvánvalóan az a lényege az egész Lovas-módszernek, hogy ne legyenek komplexusaink.

– Attól van komplexusom, ha nem szorongathatlak meg két hétig – forgatta a szemét Saphira, és kinyújtotta a kezét Selena felé és a levegőbe markolt néhányszor.

‒ Attól van komplexusom, hogy mindenki azt hiszi, meleg vagyok ‒ horkant föl Terrwyn. Kicsit tompított a kijelentésen, hogy Morzan fonatai még mindig a hajába voltak, ami a félév eleje óta Saphira közreműködésének és némi hajfestéknek hála, foltokban vörös volt. Aztán Selenára vigyorgott. ‒ Amúgy csatlakozhatsz, ha szeretnél. Nagyon szívesen beveszünk a plátói kupacba. Lovasoknál megszokott.

Morzan erre felmordult.

‒ Azt hinnéd! Képzeld, megtudtam, hogy Galbatorix is Lovas-suliba járt, azt’ nézz rá.

Brom Selenát figyelte, meg azt, hogyan gondolkodik el az ajánlaton. Abban a pillanatban, hogy Morzan felhozta a pletykát, már ott is volt. Pletykafészek volt ő is.

– Nem kérheted számon rajta a személyiségét – bölcselkedett Terrwyn.

– Nem is kérem. De attól még meg fogom dugni.

– Mondd csak, nem akarod az ilyen gondolataidat megtartani magadnak?! – jajdult föl Brom.

– Figyelj, ha ez kell neki ahhoz, hogy megtanulja, hogy kettő meg kettő az…

Terrwyn ennél tovább nem jutott. Morzan egy csatakiáltással rávetette magát.

* * *

Egy örökkévalóság volt Bachelt kirugdosni a szobából, de végre lelépett, és Galbatorix hülye kommentek nélkül kucorodhatott össze Jarnunvöskkel, hogy szar thrillereket nézzenek. Galbatorix próbált kitartani, úgy tenni, mintha nem lenne semmi gond, de valahol a film felénél megtört és a barátja vállára ejtette a fejét.

– Ennyire rossz?

Artikulálatlan hörgést kapott válaszul.

– Nem piszkálódásból, de simán megtehetnéd, hogy odaadod a dolgozatait valaki másnak vagy átkéred magad egy másik oktatóhoz.

– Ez a gyökér sokkal több mindent bíz rám, és úgy jobb a fizetésem.

– Az egekben van az ösztöndíjad, a nővéreid ajánlata pedig, hogy támogatnak, továbbra is áll.

– Egyedül is megy.

– Attól még nem muszáj, édeske. Amúgy se az anyagiak miatt kérdeztem. – Galbatorix nem felelt, mire Jarnunvösk oldalba bökte. – Nos? Hogy bírod összezárva azzal a…

– Ne mondd rá azt, hogy fuckboy – kérte. – Nem az.

Jarnunvösk olyat sóhajtott, amiből Galbatorix hirtelen mindent értett. Elvörösödött és el akart húzódni, de a barátja nyüszögött, hát hagyta, hogy továbbra is belé kapaszkodjon. A film nem érdekelt senkit.

– Nem estem bele – sietett leszögezni.

– Hát persze, hogy nem. De tudsz róla egyáltalán bármit, azon túl, hogy gőze nincs a kémiáról?

– Nem a kémiával van a baj, hanem a számokkal. Gőze nincs az egészről. Meg tudok tanítani neki egy feladatot, mint egy verset, de… hát, mi azt mondanánk rá, hogy figyelmetlenség, hogy nyolcas helyett hármast ír, vagy ötvenkettő helyett huszonötöt, és innentől kezdve ugye minden elcsúszik. Ettől elbizonytalanodik és dühös lesz és…

Elhallgatott, még mielőtt elhagyta volna a száját az, hogy aranyos.

– Ágyba kellett volna vinned félév elején – rázta a fejét Jarn. – Túl sokat rágódsz ezen.

– Rajta rágódnék – vallotta be. – Meg kikötném a radiátorcsőhöz, hogy ne tudjon megszökni.

Jarnunvösk felkönyökölt és lenézett rá. Galbatorix nem tudta állni a pillantását.

– Ha vége a félévnek, feltétlen mutass be neki – mondta a nő hirtelen, és Galbatorix kénytelen volt mégis rápillantani, hogy tényleg olyan kárörvendő arca van-e, mint gondolja. Az volt. – Tudni akarom, hogy ki az, aki képes ennyire bolonddá tenni.

– Nem vagyok bolond.

– Dehogynem – nevetett fel. – Nem mellesleg, így is, úgy is etikátlan, amit csinálsz. Nem szép dolog csókok ígéretével motiválni valakit.

Galbatorix összefonta a karjait és az ajkát biggyesztette.

– De működik.

– Ühüm. Kíváncsi vagyok, hogy félév végén milyen állapotban leszel emiatt.

* * *

Morzan aznap egészen rendes volt, csak háromszor próbált meg közelebb csúszni hozzá tanulás közben, és Galbatorixnak elég volt nagyon szigorú pillantást vetnie rá, hogy erőt vegyen magán és rendesen üljön. Galbatorix ennek megfelelően jól viselte a találkozót, hogy csak elnézte, ahogy Morzan a példával küzdés közben az ajkát harapdálja, és nem érezte feltétlen szükségét, hogy ebben segítsen neki.

Nem mellesleg, haladtak. Morzan aznap csak a hajába túrt és reménytelen, segélykérő pillantást vetett rá ahelyett, hogy eltöri a tollait.

Morzan a holmija összepakolása közben megint csacsogott. Aznapra már kifogyott a kérdésekből (Galbatorix elmesélte, hogy nem a kémia a fő szakiránya, de szereti, plusz emberhiány van a tanszéken, azért eszi itt a fene; jövő héten azért kell tolni a találkozójuk időpontját, mert a legifjabb unokahúga névadó-ünnepségére hivatalos; nem, utálja a gyerekeket, de a nővérét kedveli annyira, hogy a kedvéért elviseli a leszármazottait), szóval magáról mesélt, ami éppen eszébe jutott. Múlt héten ez az egyik oktató szidása volt, előtte héten a Lovas-iskola egyik tanárának szidása, aki megint megpróbálta eljuttatni hozzá az érettségiajándékát, amire Morzan nagyon határozottan azt mondta, hogy nem kéri. Most a szobatársa zokni-tárolási módszerei voltak soron.

Amikor Morzan vállára kapta a táskáját, elhallgatott, Galbatorix pedig felállt, hogy kikísérje. Mintha az a három lépés olyan sokat számított volna, de akkor is. Adott egy kis hivatalos színezetet a kapcsolatuknak, márpedig Galbatorix mostanában úgy kapaszkodott ezekbe, mint fuldokló az utolsó fűszálba.

‒ Kérdezhetek valamit?

‒ Legyen neked gyereknap.

‒ Ha bebalzsamozod a mellszőrödet, akkor az is olyan puha lesz, mint a hajad?

‒ Na húzz innen.

* * *

A szorgalmi időszak vége természetesen nem jelentette a megpróbáltatásaik végét. Brom tudta, hogy Morzannak legalább annyi vizsgás tárgya van, mint neki, és azt is tudta, hogy ez a félév egészen sokat kivett belőle. Ugyanakkor… A barátja szokatlanul feszülten ült a társalgóban és meredt maga elé.

– Mi történik? – kérdezte Brom Terrwynt.

Terrwyn felnézett a könyvéből – egy tankönyv volt, de Brom így is legszívesebben kitépte volna a kezéből, mert Terrwynt ismerve, azt a szövegkiemelőt nem arra használta, hogy a lényegi részeket kihúzza –, Morzanra pislogott, majd visszanézett Bromra és roppant megfontoltan vállat vont. Igazán nagy segítség volt a fickó, de tényleg.

Saphira is a földet bámulta és ősnyelvű szavakat motyogott a levegőbe. Holnap reggelre volt egy előrehozott számonkérésük, amin ha jól teljesítenek, megajánlott jegyet kapnak és kiváltják a vizsgált. Brom egyszerre csodálta és tartotta őrültnek, amiért Saphira tényleg meg akarta szerezni azt a jegyet.

Kedvetlenül húzta elő a maga tanulnivalóját és látott neki. Azt tudta, hogy Saphira nem jönne el vele bulizni, de a másik kettőben bízott. És odanézzenek, megcsalatták és kijátszották őt, muszáj lesz azt csinálnia, amit kell.

Pár perc csöndes olvasgatás után a pittyenés olyan hangos volt, hogy majd’ kiugrott a bőréből. Morzan telefonja hangos volt. Az a telefon, aminek a beüzemelésekor Brom ott ült, és látta, hogyan veszi le Morzan konkrétan mindennek a hangját, és dévaj vigyorral az ajkán öli meg az összes értesítést, most csippant egyet. Morzan konkrétan vetődött a készülékre, és a padlón fekve állt neki görgetni a képernyőt.. Őt ugyan nem érdekelte, hogy rajta kívül éppen mindenki infarktust kapott.

Aztán a levegőbe öklözött és felvonyított:

– Megvan az a kibaszott kémia!

Terrwyn mély megértéssel bólintott egyet és visszafordult a könyvéhez, hogy folytassa a rajzolgatást.

– Ööö… minden rendben? – tette fel a kérdést Brom.

– Hát persze. Hogyne. Ne várj rám ébren.

Azzal már föl is kelt.

– Hé, ha kimozdulsz, megyek én is!

Morzan felhorkant és hátra se nézve kisétált.

– Brom a fülén ült egész félévben? – kérdezte Terrwyn Saphirát.

– Ha még egyszer félbeszakítotok, valakit én is félbeszakítok – motyogta.

Terrwyn ezúttal Bromra nézett, az ajkai némán formálták a „Galbatorix” nevet. Aztán nevetett a mocsok, mert ezek szerint Brom arca pont olyan vörös lett, mint amilyennek érezte.

* * *

Galbatorix nem egészen tíz perce fejezte be a jegyek véglegesítését, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Tavaly egy kétségbeesett végzős, akinek már csak a kémia hiányzott, előbb megpróbálta megvesztegetni, aztán megfenyegetni, hogy módosítsa a jegyeket. Galbatorix az arcába nevetett, aztán bezárta az ajtót, és mit se törődött a dörömbölésével.

Ezúttal Morzant találta a küszöbén. Hogy miképpen jutott át a portán vendégkártya-igénylés nélkül, azt Galbatorix nem tudta. Önelégült, fensőbbséges mosollyal támasztotta az ajtófélfát és feltartotta a telefonját. Addig nagyította az e-mail szövegét, hogy a képernyőn csak az „elégséges” szó szerepelt.

Mintha nem Galbatorix rögzítette volna a jegyeket.

Végigmérte a másikat, aztán félreállt. Morzan mosolya még szélesebb lett, ahogy ellépett mellette. Galbatorix becsukott. Bezárt. Hallotta, hogy Morzan leveszi és félreteszi a cipőjét. Ő megfordult, Morzan felegyenesedett. Morzan már nyúlt volna érte, de a rászegeződő ujj miatt megdermedt.

– El a kezekkel.

– De azt mondtad…!

Galbatorix felhorkant.

– Mit is mondtam? Azt, hogy ha átmentél kémiából…

– Átmentem!

– … és térden állva könyörögsz.

Érzések egész garmadája futott át Morzan arcán, de a sértettséghez mindegyik egészen közel volt. Kellett neki még egy kis biztatás. Egy utolsó lökés.

A szemébe nézett. Tudta, hogy Morzan nem fog elfordulni, hogy nem fog meghátrálni. Galbatorix nem is akarta, hogy ezt tegye. Morzan felemás szemében új fény gyúlt, és nagyot nyelt, éppen mielőtt Galbatorix megérintette az arcát, hogy végigsimítson az állán.

De kitartott. Ahhoz, hogy meghajoljon, Galbatorix kénytelen volt megszólalni.

– Morzan…

Morzan lélegzete elakadt. Galbatorix újabb levegőt vett, hogy hízelegjen, hogy elkápráztassa, míg végül a másik elgyöngül és térdre hullik előtte, de Morzan ismét meglepte. Mert Morzan megragadta a kezét, a tenyerébe csókolt, és végig-végig a szemébe nézve letérdelt. Teljes mértékig jelen volt és nem volt hajlandó behódolni.

És ez őt is lángra lobbantotta.

* * *

Galbatorixot távolról sem lehetett azzal vádolni, hogy a lusta reggelek híve lenne, ébredés után ezúttal mégsem mozdult. Csak feküdt a meleg ágyban, sőt, hevert, és engedte, hogy Morzan lassan körberajzolja az ujjbegyeivel az arca minden csontját. Mintha nem lett volna elég neki a tegnap éjjel, hogy az eszébe vésse.

– Jó reggelt – súgta neki nagy sokára, Morzan arcán pedig úgy ragyogott fel a mosoly, mint egy zúzódás. Odahajolt, összecsókolta, és Galbatorix kuncogva viszonozta mindet.

Az elméje hátuljában az énje egy része a tenyerébe temette az arcát és könyörgött, hogy szedje össze magát. Az énje többi része csak nevetett, és legszívesebben a vállához kapott volna, hogy megnézze, a fognyomok megvannak-e még.

‒ Ebédelj velem ‒ súgta Morzan a bőrébe.

Igent akart mondani. Rá akart bólintani, méghozzá azonnal, azonban az a kis rész most ugrálni kezdett.

‒ Nem jó. Ma a tanszéken leszek. Féléves munkaértékelő, meg osztályozási értekezlet lesz.

‒ Az nem csak a tanároknak van?

‒ Meg nekem, ha én csinálom az oktató munkájának a felét ‒ forgatta a szemét. Morzan szemöldökráncolását látva hozzátette: ‒ Ne aggódj, kedves. Kora délutántól már szabad vagyok.

Hogy a mondat, vagy a becézés volt az, ami Morzan arcán elsimította az aggódást, Galbatorix nem volt vele tisztában. De Morzan megint mosolygott, a vállára hajtotta a fejét, és Galbatorixban újult erővel támadt fel a vágy, hogy ne eressze el őt soha.

‒ Reggeli? ‒ ajánlotta fel, Morzan szép arcát simogatva. ‒ Vacsora?

‒ Mindkettő? ‒ kérdezett vissza Morzan nevetve, és Galbatorix is nevetni akart.

Morzan szép volt. A téli nap gyönge fényében szinte ragyogott, és ami a legfontosabb, Galbatorix karjaiban feküdt. A gondolat egész láncolatot hozott magával, és a keze, ami addig Morzan vállát cirógatta, már megindult lefelé, amikor az asztalon hagyott telefonja zizegni kezdett.

– Mi a fene – vonta össze a szemöldökét. Nem igazán akaródzott kimásznia az ágyból. Főleg azért, mert Morzan olyan lelkesen ölelte vissza.

– Mikor kezdődik az osztályozó értekezleted?

– Hogy? Fél kilenckor.

Morzan pillantása oldalvást tévedt és hiéna-hangon felröhögött. Galbatorix hátrafelé kapta a fejét hogy megtudja, mit nézett, és a pillantása a faliórára esett, ami nagyon büszkén tudatta vele, hogy negyed tíz. Feljajdult és már kinn is volt az ágyból, hogy a hideg kérlelhetetlenül belemarjon.

– Lehetetlen! Soha nem alszom el! Soha! Hogy a csudába! Ne nevess már, a fene essen beléd! Hol a kolikártyám?!

– A sors! – vinnyogott Morzan, még mindig az ágyban. – Olyan sok hülyeségre rávettél ebben a félévben, az a legkevesebb, hogy egyszer elkésel miattam!

Vége