Zavaros víz XIV.

 

További teljes mértékig plátói gondolatok Galbatorixról.

 

Forrás

Zavaros víz

XIV. Gőz

Nagyon rég volt már ilyen pocsék éjszakája. Időjárás-változás lehetett a dologban, meg az aktuális holdállás, vagy csak rosszat evett vacsorára – és mivel nem tudta az indokot, nem tudta, hogy mit is kéne szidnia, amiért hülyeségeket álmodott. A többségükre nem is emlékezett, csak az idegességre, amit maguk után hagytak. A nappal együtt inkább fölkelt ő is, csak hogy vége legyen.

Reggeli után egy bögre teával átvonult a dolgozószobájába. Elég volt az utolsó, asztalon hagyott levéltervezetre néznie ahhoz, hogy eszébe jusson a legutolsó álma. Valami kisebb nemes, akinek nem emlékezett a nevére, azt állította, hogy Galbatorix nekiajándékozta a birodalom leggazdagabb birtokát, és emiatt Morzannak is engedelmeskednie kell neki. Ez önmagában éppen elég idegesítő volt, de a nő aztán azzal folytatta, hogy Morzannak gombává kell énekelnie őt. Ez ellene ment a varázslás egyik alapvető törvényének, miszerint az élő húsból nem lehetséges sem működő növényi szövetet, sem gombaféléket csinálni. Oromis anno feladta nekik, hogy ezeket a szabályokat – a legszebb szakszavakat tartalmazó, ősnyelven írt körmondatokat – kívülről megtanulják és a legváratlanabb pillanatokban kérte számon rajtuk.

Az volt a legbosszantóbb, hogy Morzan álmában elkezdte azokat a szabályokat felmondani a nemesnek.

Amikor a fővárosban felhúzta magát valami munkával kapcsolatos dolgon, Galbatorixhoz ment panaszkodni. Ő azonban még mindig nem jelentkezett. Morzan feltételezte, hogy Kialandí a királyuk jobb kedvre derítését illetően továbbra is egy rakás szerencsétlenség, ezért inkább Selenát próbálta meg hívni, hogy csevegjenek egy kicsit. A tükörben azonban egyedül a saját, varázslattól hullámzó képmását látta. Bosszúsan dobta vissza a brokáttakarót a tükörre, és duzzogva az ablak elé állított karosszékbe telepedett, hogy a teáját kortyolgatva nézze a jégbe fagyott álomvilággá varázsolt Gerincet.

A hófödte csönd már kezdte zavarni. Nyáron rendben volt, hogy nem volt senki a vára körül, akkor betöltött mindent a madarak csipogása, meg a természet más zajai. Télen viszont minden elcsöndesült. Csak a hó volt, a hideg és a végtelen unalom. Régen ilyenkor berúgott. Vagy visszament Urû’baenba, elvégre a tél a társasági szezon ideje, ilyenkor egymást érték a bálok, és ha Galbatorixot nem is tudta mindig rávenni, hogy rendezzenek összejövetelt, az udvar azért kitett magáért.

Most viszont nézheti az egyforma, unalmas hegycsúcsokat.

Kopogtattak és Morzan csaknem tapsolt egyet, úgy megörült, hogy történik végre valami. A lelkesedése lelohadt, amikor Auka lépett be a helyiségbe, ez azt jelentette, hogy nem gyulladt ki semmi, nem halt meg senki, és nem valószínű, hogy egész napos hirtelen elfoglaltságot találtak neki.

A nő kivételesen egyedül érkezett. Morzan összevonta a szemöldökét.

– Hol van a fiam?

– Éppen miatta jöttem önhöz, nagyuram. Murtagh úrfi a fejébe vette, hogy egyedül öltözik föl, de… nos ez nem igazán lehetséges.

– Hülyeség. Hagyják rá, előbb-utóbb majd összejön neki.

– Az úrfinak hátulgombolós ruhái vannak, uram. Egyedül még egy felnőttnek se sikerülne egy olyat felvenni, az úrfinak pedig egyébként is a gombok a… öhm, a gyöngéi.

Morzan a nőre sandított. Auka azonnal a szőnyeget kezdte bámulni.

– És hol is itt a probléma?

– A nagyságos asszony megparancsolta, hogy engedelmeskednünk kell az úrfinak, természetesen az észszerűség határain belül.

Morzan halk, álmélkodó hangot hallatott, mire a nő lassan elvörösödött.

– Az úrfi nem akarja, hogy segítsünk, amit elfogadtunk, de most azt parancsolja, hogy tüntessük el a gombokat a ruháiról.

– Na és? Tőlem akar tanácsot kérni, hogy gombok helyett mi legyen a ruháján?

– Nos a… úgy véltük, hogy ez nem észszerű parancs, ezért nem voltunk hajlandóak teljesíteni, de az úrnő utasítása…

– Az én drága feleségem mindenkinek megparancsolta, hogy engedelmeskedjenek egy háromévesnek?

– Az illemtan-tanárnak nem, de ő kijelentette, hogy addig nem lép be az úrfi szobájába, amíg az úrfi fel nem öltözik. Murtagh úrfinak nem volt kifogása ezzel kapcsolatban.

Morzan felnevetett.

– Ki gondolta volna, nem igaz? Még hogy egy ekkora gyereknek nincs esze. De az is lehet, hogy csak a többinek nincs.

Sima mozdulattal kelt föl és letette a maradék, már amúgy is elhűlt teát az asztal sarkára.

– Nagyuram, ön… ön most…?

– Tulajdonképpen azt mondta, hogy a fiam igényli a jelenlétemet, nem igaz? Ne várassuk!

A morózus gondolatait a teában hagyhatta, mert a léptei könnyűvé lettek, ahogy átsuhant a kastély egymásból nyíló szobáin. A folyosón megspórolta volna magának azt a rengeteg ajtó-nyitogatást, de a nyitott folyosóra beesett a hó. A cselédeknek is megtiltotta, hogy ugyanazzal a lábbelivel járjanak kint és bent, nem fogja éppen ő összesarazni a szőnyegeket. Pláne nem úgy, hogy Galbatorixtól kapta ajándékba.

Auka hangosan szuszogva próbálta tartani vele a lépést, amitől vigyorogni akart, és még lendületesebben sétált.

A csigalépcső aljában már hallotta, hogy föntebb valakik beszélgetnek; és valóban, a gyerek szobája előtt egy inas és egy szobalány állt és fojtott hangon, indulatosan magyaráztak egymásnak, egészen addig, míg Morzan fel nem tűnt. Tátott szájjal meredtek rá, aztán az inas, akinek a keze tele volt egy vörös huzatú paplannal, megpróbált a falhoz simulni. Mintha Morzan csak azért jönne fel ilyen magasra, hogy már menjen is tovább a tetőre, egy egyszerű felöltőben, ráadásul ilyen mocsok hidegben.

– Maguk ketten, meg még a dadus is? Mégis hány ember kell ahhoz, hogy a fiam felöltözzön?

Nevetett a viccén, és már hessegette is félre a szolgákat. Kezük-lábuk törve igyekeztek eltakarodni az útjából, ami igazán szórakoztató látvány volt.

A szobában hideg volt.

Murtagh a csupasz ágyon ült, a térdét ölelve, egészen elkámpicsorodva. Morzannak kellett egy másodperc, hogy rájöjjön, a paplanját az inasnál látta. Aztán egy széllökés ahhoz, hogy észrevegye, nyitva van az ablak, és nem azért hűlt el a szoba, mert még nem gyújtottak be.

Előbb az ablakhoz ment és egy erőteljes mozdulattal, hogy belereccsent a szerkezet, becsapta. Aztán vissza az ajtóhoz, és kitépte az inas kezéből a paplant. Az a hülye, meg a szobalány mellette, úgy remegtek, mintha ez megmenthetné őket a haragjától. Elég volt egy pillantás Auka dühtől liluló arcára ahhoz, hogy felismerje, ez nem a nő ötlete volt.

– Erről még beszélünk – csikorogta Morzan. – Most pedig kerítsenek valami meleg innivalót!

Az arcukba vágta az ajtót.

Murtagh gyámoltalanul nézett rá, az arca és a szeme vörös volt, de száraz. Szipogott. Csak addig sírt, amíg egyedül volt.

A szoba nem volt túl nagy, egyiküké sem volt az, elvégre a torony építésekor Morzan feltételezte, hogy csak aludni fognak ide járni. Három lépéssel átszelte, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy a kályha elé melegítő boszorkányfényt idézzen. Elég energiát adott bele ahhoz, hogy a levegő hamar átmelegedjen, de a fagyos szél miatt a hideg már beleette magát a tárgyakba.

Murtagh foga vacogott.

Morzan egy pillanatra megdermedt, míg végiggondolta, mit lehet tenni valakivel, aki elhűlt. Tanult anno egy melegítő varázslatot, de miután egyszer a kihűlésből a hőgutába segítette vele Bromot, inkább nem akart vele kísérletezni. Később, amikor Galbatorixszal bujkáltak és oda kellett figyelniük az erőtartalékaikra, ugyanabban a hálózsákban aludtak, hogy megosszák egymással a testmelegüket.

Lerúgta a papucsát, feltépte a zubbonyát, és leült az ágyra, a hideg fejvégnek támasztva a hátát. Az ölébe húzta az összegömbölyödött fiát, a mellére fektette, elvégre ha ilyen hidegen takargatja, azzal csak elszeparálja őt a melegítő varázslattól.

– Anyám – nyöszörgött a fiúcska.

– Még nem jött haza, de igazad van, igazán itt lehetne már – sóhajtott fel Morzan. – Ah, hát neked még a lábad is hideg!

Elrendezte a takarót, hogy Murtagh remegő kis testét csak a ingeik válasszák el az övétől. Morzan a kezébe fogta Murtagh elhűlt lábait. A fiúcska megnyikkant.

– Na, csak egy perc az egész. Szerencsére nem voltál itt a hidegben olyan sokat, hogy egészen kihűlj, de jó az a lábadnak, ha melengetem egy kicsit. Aztán kapsz valami meleget inni, hogy biztosan ne fázz meg.

A gyerek felnézett rá, a testén még mindig újabb és újabb remegés-hullám futott át. Morzan összeszorította a fogait, és egyre vadabb lehetőségek bukkantak fel az elméjében, ahogy a cselédek lehetséges büntetéseiről gondolkodott.

Volt ebben valami, hogy Murtagh ott kucorgott az ölében. Mint egy ijedt sárkányfióka. Még idejében eszébe jutott, hogy a gyerek a legutóbb nem örült ennek az összehasonlításnak, így inkább megtartotta magának. Pedig milyen jó fióka lett volna belőle! Már nagyon ment neki, hogy a meleghez bújjon, meg hogy nagy, ártatlan szemekkel bámuljon. Morzannak már csak meg kellett volna lóbálnia előtte egy darab húst.

– Jobb már? Még fázol?

Az első kérdésre bólogatást, a másodikra fejrázást kapott. Lassan a gyerek remegése is alábbhagyott, egészen nekisimult Morzannak. Kényelmesebb lett úgy ülni, hogy megtámasztotta az állát a fia feje búbján. Melegnek érezte a mellkasát. A keltetőt juttatta eszébe, meg amikor idősebb korában már a feladatai része lett, hogy segítsen az új lovasoknak gondot viselni újdonsült pikkelyes barátjukra.

Az újdonság varázsa tehette, hogy képes volt egészen sokáig nyugton ülni Murtagh-gal a karjaiban, pedig semmi egyebet nem csinált, csak hallgatta, ahogy a fia szuszog.

– Szerintem már kész van a teád – törte meg a csöndet. – Csak nem mernek bejönni megmondani.

– De miért? – csipogott Murtagh.

– Heh, mert félnek, hogy legorombítom őket. Biztos azt hitték, hogy majd valami tanácsot mondok a dadusnak ahelyett, hogy magam jönnék ide.

– Félnek tőled?

– Jobban is teszik.

– Nem is a barátaid?

Morzan felhorkant.

– Frászt, ők a szolgáim. – De máris visszakozott, mert a zavar a gyerek arcán valami egészen mást mozdított meg benne, valamit, amitől egy bizonyos tünde jutott eszébe, akit csak azért visszahozott volna a halálból úgy fél órára, hogy hozzávághasson néhány követ, meg minden címét és sikerét, csak azért, hogy a nyomorultja tudja, hogy nem volt igaza és Morzan igenis vitte valamire. De nem, nem fogja visszahozni, mert Oromist ismerve, képes lett volna még abba is belerondítani. – A barátaim Urû’baenban laknak.

– Az kint az erdőben? Mint Menyét kunyhója?

Kellett neki egy pillanat, hogy eszébe jusson, a gyerek megint a nyavalyás meséjéről beszél, amiben Kicsi Ró legjobb barátja, a roppant kreatívan elnevezett Menyét, kinn lakott az erdőben, és Kicsi Ró időnként elment hozzá látogatóba.

– Nem, Urû’baen az… az egy város. Sok ház egymás mellett, amiben emberek laknak. Majd egyszer elviszlek.

– Tényleg?

– Tényleg. De most előbb lemegyünk, hogy reggelizz egyet, akkor fogsz rendben átmelegedni, ha belülről is melegít valami.

A takaróba csomagolva kapta föl a gyereket.

– És a cipőm? – kiáltott fel a fiúcska.

– Most énnálam vagy – mosolygott rá, és megpöccintette a gyerek orrát, mire Murtagh az arcához kapott, aztán morcosan nézett rá. – És ebben a kastélyban az van, amit én mondok. És most kivételesen megengedem neked, hogy cipő nélkül, pizsamában gyere reggelizni.

Murtagh hangja hirtelen sokkal óvatosabb lett.

– És ha inkább a pacikat mennénk megnézni? Auka azt mondta, hogy nem mehetek ki oda.

– Biztos, hogy nem. – Murtagh máris behúzta a nyakát, mire Morzanból kitört a magyarázkodás: – A lovak nagyok, és ha az egyik véletlenül rád lép, akkor komoly bajod eshet, azért nem mehetsz oda. Majd később. Reggeli után. Miután olvastunk egy kicsit. Rendben?

– De aztán megyünk? – kérdezte, és a szemei máris ragyogtak. – Tényleg kimegyünk megnézni a pacikat?

– Később, igen. Ki ne ugorj a bőrödből addig!

A fejét csóválta. Murtagh már mocorgott a kezében, ahogy vitte őt az ebédlőbe, és lehetett valami a takaróban, meg a melegben, mert a melegség a mellében már inkább olyan volt, mint amikor Galbatorix fejére tette a koronát, és a barátja teljes koronázási díszben az újdonsült népéhez fordult, akik nyomban letérdeltek előtte. Meg egyúttal Morzan előtt is, mert ő egy lépéssel Galbatorix mögött állt.

A szeme sarkából a fiára sandított. A gyerek a vállára fektette a fejét és dúdolt, közben Morzan ingének zsinórjával játszadozott.

Selena már tényleg hazajöhetne. Csak hogy Morzan az orra alá dörgölhesse a fejlődésüket, és megmutassa neki, mekkorát tévedett.

>>> Következő fejezet >>>