A bőrön át

Jarnunvösk szerelmes. Galbatorixnak meg ezt el kell viselni.

 

Forrás

A bőrön át

– Jaj, gyere már!

Jarnunvösk a farkával a földre csapott, hogy még jobban hangsúlyozza a türelmetlenségét. Galbatorix érezte az erejét végigremegni a könyvtárépületen. Elképedten hagyott fel a fájó nyakizmai dörgölésével és kinézett 0a sárkányra.

– Mondtam, hogy egy pillanat. Mire a nagy sietség?

A kérdés alig egy gondolat-villanás volt, már ki is nyúlt, hogy ránézzen a barátja elméjére, de Jarnunvösk elhúzódott. Galbatorix nem talált szavakat. A világ legförtelmesebb érzése volt, amikor nem talált szavakat.

Jarnunvösk a szemét forgatta, de megkönyörült rajta: egy kicsit engedett a szorosan fogott gondolatain, hogy Galbatorix egy villanásra láthassa a híres vroengardi hőforrások táplálta tavat, ami olyan hatalmas és mély volt, hogy inkább csak a sárkányoknak esett jól használni. Már érett benne a gondolat, hogy mégis mire föl akar odamenni, amikor körbevezették őket a szigeten, Jarnunvösk egész végig a kénszagra panaszkodott. De aztán a vízhez társult egy másik sárkány képe is, meg néhány félreérthetetlen érzés és benyomás, amik elől Galbatorix inkább elhátrált.

– Ugye, milyen csinos? – kérdezte Jarnunvösk és egészen a földre lapult.

– El ne kezdj nekem hemperegni, mint valami tüzelő macska – gondolta sötéten.

– Irigykedsz? Fogj magadnak egy kandúrt, ha ennyire zavar, hogy cicázok valakivel.

– Nem irigykedek – dörmögte Galbatorix és összefonta a karjait. Meg félrenézett. – Nincs kedved inkább repülni egyet?

– Igazad van, féltékenykedsz. Bocsáss meg, összekevertem ezeket a furcsa megnevezéseket. – prüszkölve nevetett és közelebb dugta az orrát az ablakhoz. – Ne is tagadd. Ott vagy egész nap abban a nyavalya konferenciateremben, aztán amint vége a beszélgetésnek, már rohansz is ide, hogy vénségek ráncos arcbőre és száraz szavai helyett még öregebb és még szárazabb papírokat nézegess. Tényleg csak most jutok eszedbe?

– Miért nem mentél eddig a fürdőbe, ha ennyi szabadidőd van? – fortyant fel Galbatorix sértetten.

Jarnunvösk meg se hallotta a kérdését.

– Azt akarom, hogy kimozdulj.

– Nem fogok gyertyát tartani nektek.

– Nem is azt kértem. Te elmész szépen a fürdőbe, én megnézem a tavat, mindketten relaxálunk egy kicsit, és akkor holnap talán nem a fejfájásod fog felébreszteni.

A szája belsejét rágcsálta. Jarnunvösk nagyon akarhatta ezt a kirándulást, ha még arra is hajlandó volt, hogy bűntudatot keltsen benne. A sárkány persze észrevette ezt a gondolatát, és inkább ő érzett bűntudatot, amiért Galbatorix úgy érezte, hogy ilyen csúf módon próbál hatni rá.

– Bocsáss meg. Nem akartam, hogy azt érezd, játszadozom veled. Egy kis pihenés viszont tényleg jót tenne neked. Gondolj arra, hogy mennyivel jobb akkor az emlékezőképességed! Kell neked az a kis kikapcsolódás, én pedig addig találkozom Fiainnal.

– Egy hete, ha ismered.

– És szeretnék igazán mély benyomást tenni rá – kuncogott. Galbatorix érezte, hogy felforrósodik az arca, amitől Jarnunvösk csak még jobban nevetett. – Gyere már! Ha nem tetszenek neked az itteni lapos-arcú-kétlábúak, még mindig gyakorolhatod az úszást.

– Nyilvános helyen? Kizárt dolog.

Azért kikászálódott az olvasóbokszból, még mielőtt Jarnunvösk arra jutott volna, hogy az elméje hátuljában bujkáló ötlet, miszerint benyúl az ablakon és egyszerűen kiemeli őt a székéből, megvalósítható. Főleg azok után, hogy fa ablakkeretből kiénekelt minták az alsó részen alig látszottak a mély karcolások miatt, ékes bizonyítékául annak, hogy ezt valaki egyszer már megcsinálta.

Jarnunvösk ficánkolt, míg kiment hozzá. Repülés közben csak azért nem állt neki szaltókat dobni, mert érezte, hogy Galbatorix gyomrában még van étel, ami egy csavarosabb manőver után kikívánkozhatna.

A meleg vizű tóhoz a várostól keletre kellett repülni, a kontinens irányába. Galbatorix az első látogatásuk során arra jutott, hogy Dorú Areaba helyének kiválasztásakor bizonyára fontos szempont volt az uralkodó szélirány megállapítása is, hogy a tó szaga minél ritkábban jusson el a városig.

A völgyben a tó meleg felszínéről felszálló gőz most is ködöt képezett.

Jarnunvösk izgatottságára való tekintettel, Galbatorix igyekezett minél gyorsabban kicsatolni a nyeregszíjakat. A barátja azonban alig fért a bőrébe, Galbatorixnak rá kellett szólni, hogy maradjon már nyugton. Jarnunvösk huszonhat egész másodpercig képes volt mozdulatlanul kucorogni, csak a horpasza emelkedett és süllyedt, ahogy levegőt vett.

Galbatorix szaggatott sóhajjal vette a hátára a nyerget. Jarnunvösknek voltak néha… fellángolásai, amikor egyik-másik sárkány megtetszett neki. Volt egy zsánere, az már biztos. Galbatorix már akkor sejthette volna, hogy itt lesz valami, amikor landolás után először látta azt a vöröset a küldöttségük fogadására érkezett Glaedr mellett. Nem tehetett róla, hogy valahányszor ez bekövetkezett ő annyira… annyira…

– Szeretlek, drágám – söpörte félre Jarnunvösk susogása az ő baljós gondolatait, és Galbatorix összerezzent.

Felnézett az ametiszt szemekbe.

– Úgy viselkedsz, mint egy fióka, aki produkálja magát egy darab hús kedvéért.

Jarnunvösk nem hitt neki, és addig nézte, míg Galbatorix ellenállása összeomlott, és hagyta, hogy a barátja szeretete betöltse őt. Jarnunvösk tutúlt és lehajtotta a fejét, aztán addig bökdöste őt az orrával, míg Galbatorix felnevetett és ledobta a nyerget, hogy két kézzel tudja megölelni.

Vösk aztán elrepült. És Galbatorix másodszor is nevetett, mert a sárkány egy hirtelen mozdulattal vágódott bele a termálvízbe, méretes hullámokat keltve, hogy a mentális teret pillanatokon belül betöltötte néhány, a tó felszínén lebegő, vagy a sekélyesben ázó idős sárkány méltatlankodása.

Logikus volt hagyni, hogy a nagyon is játékos hangulatban lévő Jarnunvösk elméjét hagyja a magáétól valamivel messzebb sodródni. Ezzel együtt természetesen eszébe jutott, hogy Jarnunvösk eléggé siettette ahhoz, hogy ne jusson eszébe váltóruhát hozni. Nem mintha tudatosan készült volna arra, hogy amikor életében először Vroengardra látogat, ő bármennyi időt fürdőzéssel fog tölteni. Azt tervezte, hogy a háromhetes konferencia-sorozat alatt ő bizony végig ott lesz majd az előadásokon, aztán vagy tapad az oktatójára (hogy beengedjék őt olyan helyekre is, ahová egy diáknak nincs bejárása) vagy a könyvtárban fog kutatni. Úgy tervezte, hogy mire hazaér, lesz elég kutatási anyaga ahhoz, hogy megírja Eramandí sarkalatos mágiaelmélet-tételeiről a dolgozatát. Tulajdonképpen már készen volt, csak le kellett volna írnia, de az oktatója kijelentette, hogy ha ilyen vad témával szeretne bemutatkozni a tudományos közösségnek, akkor tartozik a ma élő legnagyobb kutatóknak azzal, hogy mindegyiküktől hivatkozik valamit. Nevetséges és gyáva hozzáállás, de ha azt akarta, hogy megjelentessék a cikkét még mielőtt megkapná a kinevezését, akkor le kellett nyelnie az aktuális oktatója ostobaságait.

Galbatorix már a körtúrán felfigyelt az ügyes varázslatra, ami megszűrte a tópartra épült fürdőkomplexum körül a levegőt, így odabent nem volt kénszag. Plusz érdekes volt abból a szempontból is, hogy a nyugati tünde-építészet korstílus-gyakorlatának is lehetett tekinteni a különböző korokban emelt bővítményeket. A legfiatalabb épület, ami a neves komplexum előcsarnokaként szolgált, már azután épült, hogy a rend a szigetre költözött. Ennek megfelelően elég nagy volt ahhoz, hogy egy koros sárkány is kényelmesen beférjen majd’ minden részébe. Már korábban is voltak kifejezetten sárkány-vendégeknek készült, fedett folyosók és teraszok, Dorú Areaba megépülésével azonban ezek többségét integrálták az épületekbe.

Jarnunvösk nyergét leadta a ruhatár nyereg-megőrzőjébe és elvett egy prospektust a fürdőben elérhető szolgáltatásokról. Valójában azt tervezte, hogy ott marad a ruhatár mellett. Amint elvégezték a dolgukat, a két ruhatáros visszatért a beszélgetéshez, amihez a nyugaton általános embernyelvet használták; Galbatorix a mostani utazása során hallott először anyanyelvi beszélőt, és ennek kapcsán megtudta, hogy az órák, amiket otthon vett, gyakorlatilag semmire se voltak jók, mert hosszú másodpercekre volt szüksége, hogy a hallottakból kihámozza az értelmet. Az írott szöveggel remekül boldogult, a könyvtárban nem is voltak problémái, de a beszélt nyelv…

Ott ronthatta el, hogy felvette azt a prospektust. Hiába az előcsarnokban hemzsegő vendégek (köztük egy sárkánnyal), nagyjából fél perc elteltével mintha a földből nőtt volna ki mellette a fürdőszolga, aki máris kikapta Galbatorix kezéből a prospektust, lapozgatni kezdte, az orra alá nyomta és sebesen hadart valamit. Mire Galbatorix megértette, hogy mit mond, addigra az illető már lapozott is, újabb adag információt zúdítva a nyakába.

Csak hebegni tudott, amitől pillanatok alatt az arcába tolult a vér, részint a szégyen, részint az abból fakadó harag miatt. És amikor végre levegőt vett az a szolga és Galbatorix közbe tudott vágni, valamit rosszul mondhatott, mert mire egyet pislogott, a fickó már karon is ragadta, és elkezdte vonszolni magával az épület belsejébe.

A zsigeri reakciója az lett volna, hogy leüti. Az viszont egészen biztosan konfliktust okozott volna, talán még attól is eltiltják, hogy részt vegyen a konferencia további ülésein, vagy egyenesen hazaküldik. Galbatorix nem akart azok közé a keleti lovasok közé tartozni, akik kizárólag a felavatásukkor jártak Vroengardon, éppen ezért igyekezett fenntartani az álláspontját és erőszakmentesen lekommunikálni, hogy nem akarja, hogy a karjánál fogva vezessék.

Összejött. A megkönnyebbülése viszont kérészéletű volt, mert a fürdőszolga csak azért engedte el, hogy átadja őt valaki másnak, aki vagy erős tájszólásban beszélt, vagy egy Galbatorix számára teljesen ismeretlen nyelvet használt, mert egy árva szavát nem értette. A kezébe nyomott egy köntöst meg egy törülközőt, kiegészítve egy újabb prospektussal, amin a fürdő masszázsszalonjának az ajánlatai voltak felsorolva, és jóformán a szalon recepciósának karjaiba lökte őt, aki szívélyes mosollyal már be is tolta őt egy nem túl nagy, ablaktalan szobába, ahol a lángtalan lámpás csak sejtelmes hangulatvilágítást biztosított, és a hirtelen váltás miatt Galbatorix alig látott bármit.

– A masszőr éppen szüneten van. Megyek és megkeresem, pár perc türelmét kérem. Addig döntse el kérem, melyik masszázstípust szeretné, vetkőzzön le és feküdjön fel az ágyra, uram. Lazítson, mi itt mind önért vagyunk!

Az utolsó mondatot fahangon darálta el, és még mielőtt Galbatorix előkotorhatta volna a szókincséből, hogy akkor tegyen neki egy szívességet és mutassa meg a kivezető utat ebből a labirintusból, már ott is hagyta. Még jó, hogy az ajtót csak becsukta és nem bezárta.

Bosszankodva fordult körbe. A szobában csak a masszázságy volt, meg egy alacsony kis asztalka, amin a csepp alakú lángtalan lámpás állt faragott tartólábakon. A falon az ősnyelv rúnáit fedezte föl, amik tájékoztatták, hogy az egyik fali panel mögött megigézett szellőző van, ami kiszedi a kiakasztott ruhákból a kellemetlen szagokat.

Na nem. Levágta az összes holmit, készen arra, hogy ő most innen kimegy, ha addig él is, de Janunvösk megállította.

– Mit mondtam neked? Lazíts.

– Nem. Már összefogdostak, ez éppen elég volt.

– Torix, drágám. Most tudod, hogy mi fog történni. Fel tudsz rá készülni. És nézd meg azt a lapos-gyűrődő-tele-írássalt még egyszer, hátha választhatsz magadnak férfi… masszőrt. – A szemöldök-táncoltatás sárkány-megfelelőjét villantotta felé, aztán egy pillanatra eltávolodott, mert a kapcsolatukon keresztül Galbatorix érezte, hogy valaki megharapja a farkát. – Bocsánat, csak egy percig maradok még… Megpróbálod, kérlek? Éppen eleget szoktál panaszkodni rá, hogy mennyire beáll a nyakad meg a vállad, amikor sokat kell ülnöd. Ha mást nem, akkor kérdezd meg, hogy melyik Rimgar-gyakorlatokat kéne gyakrabban csinálnod ahhoz, hogy ez ne történjen meg. Tudom, hogy borzasztónak hangzik, de szeretném, ha megpróbálnád. Kérlek. A kedvemért?

Galbatorix csak morgott.

– Kis könyvmolyom, beszélj hozzám.

– Jó. Rendben. De csak beszélgetni fogok vele.

– Ez a beszéd! Tudom, hogy nagyon ügyes leszel. Most pedig, ha nem haragszol, megyek. Csak akkor keress, ha élet-halál kérdése.

Galbatorix szaggatottan sóhajtott és küldött valamit a sárkány felé, ami egyszerre volt jókívánság, a zavart félrenézés mentális megfelelője és a düh, amiért Jarnunvösk csak így beledobta őt ebbe az egészbe.

Pontosan tudta, hogy ha Jarnunvösk megmondja neki, mire készül, a pincébe megy le olvasni és elő se kerül napkeltéig.

Toporgott még egy kicsit. A végén mégis átvette a köntöst, főleg azért, mert a helyi stílusú öltözet még mindig kényelmetlenül dörzsölték itt-ott, és az a néhány perc, amit kinn töltött, éppen elég volt ahhoz, hogy a kénszag beleivódjon. Valahányszor Galbatorix megmozdult, a kellemetlen szag újra az orrába kúszott, éppen ezért toppant vonzóvá tette azt a kéménykürtőhöz hasonlatos szekrényt.

A lenge köntös sokkal kényelmesebb volt, még ha kissé… szellősebb is.

Elég jó időérzéke volt, így pontosan tudta, milyen gyorsan telnek a percek. Miután túllendült a roppant kellemetlen dolgon, amit érzéseknek hívtak, kezdett türelmetlen lenni. Elolvasta a prospektust, aztán kitalálta, hogy mit fog mondani – arra az esetre, ha a masszőr sem beszélne más nyelven a nyugatin kívül. A Rend közös nyelve természetesen az ősnyelv volt, a konferencián minden felszólalás ezen a nyelven történt, Galbatorix legfeljebb a mentorával és a küldöttsége többi tagjával használta az általános keletit. Volt velük egy lovas, akivel akár az anyanyelvén is társaloghatott volna, de az illető egy seggfej volt, és mióta ez kiderült, soha nem szóltak egymáshoz a köszönésnél hosszabban.

A tunikája mellzsebében hordott magával ceruzát, így semmi akadálya nem volt annak, hogy a prospektus hátára felírt néhány dolgot, aminek utána akart nézni. Amikor már sehova nem tudott volna több szöveget préselni, elveszítette a türelmét.

Nem ment el. Jarnunvösk megkérte valamire, szóval csak nagy lendülettel kivágta az ajtót, hogy akkor ő most megkeresi azt a recepcióst, és az előre kitalált, tökéletesen megfogalmazott mondataival számon kéri rajta, mi tart ennyi ideig. De a küszöbnél se jutott tovább, mert a kifelé nyíló ajtóval majdnem orrba vágott valakit. Az illető a fürdőkomplexum egyenruháját viselte, azzal a nevetséges hímzett cirádával a mellén (felirat: Mi itt önért vagyunk!), ami azonnal felpiszkált benne valamit. Vagy lehet, hogy csak a pasas arckifejezése volt, ami a hirtelen nyíló ajtó okozta hökkentség mellett is valahogy gúnyos és kárörvendő volt. Kizárt volt, hogy képes lett volna betekinteni a fejébe, azt érezte volna, a figura mégis olyan képet vágott, mint aki tisztában van Galbatorix gondjaival és csak nevet rajtuk.

– Maga a masszőr? Ha ilyen hosszú volt a szünete, akkor miért nem küldte vissza a recepcióst, hogy ilyen sokat kell majd várnom?

A férfi szeme egy pillanatra összeszűkült, de aztán megerőltette magát és mosolygott, ahogy azt a fürdő alkalmazottaitól valószínűleg elvárták. Még akkor is, ha ez egy elég ronda, inkább vicsor mint vigyor-mosoly volt. Néhány nyugat embernek ugyan eléggé hasonlítottak az arcvonásai a tündékére, Galbatorix viszont biztos volt benne, hogy egy ilyen, társadalmilag nem túl magas presztízsű helyen tünde semmilyen körülmények között nem vállalna munkát. Pedig akkor elküldhette volna a fenébe az ősnyelven.

A férfi hangja alázatos volt, de még így is csöpögött a gúnytól.

– Ó, bocsásson meg, tisztelt uram. Szégyent hozok erre a neves fürdőre. Fáradjon be, máris nekikezdünk!

A férfi már be is nyomakodott mellette a masszázs-szobába, magával sodorva Galbatorixot is. Az ajtót természetesen becsukta maga után, és már noszogatta volna Galbatorixot, hogy feküdjön fel a masszázságyra, őt azonban éppen eleget nógatták már teljesen ismeretlen emberek aznap.

– Egy pillanat! – Elakadt a szava, amikor rájött, hogy a hirtelen fellépő veszélyre az ősnyelven reagált. Azonnal korrigálni próbált: – Egy pillanat…

– Beszélem a nyelvet – vágott közbe a figura és felszegte a fejét.

Meg lenézett Galbatorixra. Elemi erővel tört fel benne a szükség, hogy megmutassa ennek a kivagyi kis senkinek, hogy melyikük a jobb.

– Kiváló – és a férfira mosolygott, tudatosan azt a mosolyát választva, amire Jarnunvösk azt mondta, hogy inkább ne használja, mert a frászt hozza vele az emberekre. Nagyon remélte, hogy a hangulatvilágítás csak hangsúlyozza a hatásokat. – Örömmel tölt el, hogy a fürdőben ennyire remekül képzett alkalmazottakat foglalkoztatnak.

A masszőr nem válaszolt, de a keze megszorult az olajos tégelyen. Galbatorix pillantása az üvegre villant.

– Azt tegye le. Először inkább beszélgessünk.

– Ha azt hiszi, hogy ehhez a masszázshoz előjátékra van szükség, akkor inkább a kikötőbe menjen – jegyezte megy csípősen a masszőr.

Gabatorix a szemét forgatta. De nem, nem fogja hagyni, hogy egy ilyen közönséges alak felhúzza. Reflex-szerűen kinyúlt Jarnunvösk felé, hogy a segítségét kérje ahhoz, hogy ez még véletlenül se fordulhasson elő, a sárkány elméje azonban zárva maradt előtte. A kapcsolatuknak köszönhetően viszont egyes dolgok így is átszivárogtak. Galbatorix villámgyorsan elhátrált.

Hunyt szemmel megköszörülte a torkát, hogy kiverje a fejéből a a vörös sárkány csinos pofiját övező fitos kis szarvakat.

– Főleg amiatt vagyok itt, hogy tanácsot kérjek – kezdte darálni oda sem figyelve. – Ülőmunkát végzek, ami miatt a vállam és a nyakam időnként beáll, és hiába nyújtok, nem tudom kimozgatni.

A masszőrre nézett, aki enyhén elnyílt szájjal meredt rá vissza. Korábban is feltűnt neki, hogy mintha valami furcsa lenne a szemén, de ebben a pillanatnyi szünetben, amikor őbenne helyreállt a belsőbéke, a fickó meg nem próbált beszólni neki, pontosan látta, hogy az egyik szeme látványosan világosabb, mint a másik. A lágy, narancsos fényben nem tudott pontos színeket társítani hozzájuk.

A masszőrből végül az alábbi bölcs szavak törtek ki:

– Ööö… Maga nem lovas véletlenül?

– Nem értem, hogy jön ide a kérdés. Nézze, ez a helyzet már így is éppen elég pocsék, és nem akarok több időt ebben a félfarnyi szobában tölteni, mint amennyit feltétlenül szükséges. Csak válaszoljon a kérdésemre.

– Az nem olyan könnyű! – bukott ki a másikból. – Mármint, nem mindegy, hogy mi okozza a fájdalmat?

– Most mondtam, a nyakam, meg a vállam…

– Igen, de ha a nyaki oldalon van letapadás, akkor nem segítem ki azzal, ha a válli oldal letapadását kilazító gyakorlatokat adok! – magyarázta a férfi, de egészen belelovalva magát, mintha az élete múlna rajta. – Masszás után könnyebb véleményt mondanom.

– Nem – szögezte le Galbatorix kereken. – Ki van zárva. Nem szeretem, ha idegenek hozzám érnek.

És a masszőr erre felé nyújtotta a jobbját, mint egy kardot, hogy Galbatorix hátrahőkölt:

– Morzan, örvendek a találkozásnak.

Hallott erről a helyi szokásról és hogy hatalmas sértés, ha elhárítja azt, szóval megrázta a feléje nyújtott kezet.

– Galbatorix. Ez nem segít semmin.

– Megráztad a kezem. – Micsoda hülye helyi szokás lehet ez, hogy egy egyszerű bemutatkozás után ez a figura már tegezi őt! – Vagyis nem taszít teljesen az, hogy hozzáérj valakihez.

Azonnal elengedte a másik kezét, mintha égetne. Morzan felmordult.

– Nem azért mondtam. Mindegy.

Morzan leült a masszázságyra és megpaskolta a helyet maga mellett. Galbatorix megvetően meredt rá, mire Morzan még erőteljesebben csapkodta meg azt a szerencsétlen fekhelyet. Elgondolkodott rajta, hogy állva marad – jól esett végre magasabbnak lenni –, de Jarnunvösk mindig felhívta rá a figyelmét, ha a saját önös érdekből végzett cselekedeteivel hosszútávon aláássa a sikerét. Az ülő emberrel tárgyalásról már éppel eleget értekeztek.

A masszázságy olyan magas volt, hogy az álló masszőrnek kényelmes legyen dolgozni mellette, így inkább fel-, mint leült rá. Gondja volt rá, hogy az ágy másik végében foglaljon helyet, jó messze onnan, ahol Morzan megpaskolta.

– Parancsolj, az történik, amit eleve akartál: beszélgetünk. – Még kacsintott is a pimasz. Még jó, hogy Jarnunvösk nem volt a közelben, biztosan nekiállt volna böködni.

– Vigasztaló. Akkor tehát a gyakorlatok.

– Csak ismételni tudom magam: ha előbb kitapintom, mi a gond, akkor sokkal hasznosabb segítséget tudok adni. És semmi olyan nem fog történni, amit nem akarsz. Bármikor azt mondhatod, hogy elég, és én abban a pillanatban leveszem rólad a kezem. Csak ott masszírozlak meg, ahol szeretnéd. Akár köntösön keresztül, ha úgy komfortosabb.

– Nem prűd vagyok, akkor is zavar, ha ruha van rajtam! – csattant föl és elfordult.

Morzan nem mondott semmit. A rohadék, ettől csak még rosszabb lett, mert Galbatorix rájött, hogy védekező állásba helyezkedett, és ettől zavarba jött. Annak pedig soha nem lenne szabad megtörténni.

– Lenne ötven pattanásod – morogta az anyanyelvén, majd az ősnyelven hozzátette: – Jó, legyen.

– Remek! – Morzan már fel is pattant az ágyról.

Már el is kezdte magyarázni, hogy Galbatorixnak hogyan kellene felfeküdni az ágyra, de egy morranással helyretette, hogy tudja. Már hason fekve kibújt a köntös ujjaiból és hagyta, hogy Morzan derékig visszahajtsa rajta az anyagot. Még egy plusz törülközővel is letakarta őt.

– Többféle olaj is van…

– Semleges illatú legyen – jelentette ki Galbatorix azonnal.

– … arra gondoltam volna én is, de ha van kedved egy aromaterápiás darabhoz, ami segít relaxálni…

– A levendulától fáj a fejem.

– … akkor van cédrusfás és bergamott-olajos is.

Csak azért felemelte a fejét, hogy küldjön Morzannak egy sötét pillantást. Válaszul egy fölényes vigyort kapott. Letörölte a képéről a vigyort azzal, hogy nem volt hajlandó együttműködni, míg Morzan az orra alá nem dugta a semleges olajat, hogy meggyőződhessen róla, valóban nincs szaga.

Azt hitte, hogy a másik a hátát fogja meglocsolni, mint ahogy a tündék csinálják, mielőtt betolják a kemencébe a gyökérzöldségeket. Morzan ehelyett a tenyerét olajozta meg.

– A hátadra teszem a kezem, középtájon, a gerinced két oldalán – figyelmeztette.

Galbatorix azonnal megfeszült, és az érintésre valóban végigszaladt rajta valami – főleg azért, mert egyáltalán nem olyan volt, mint amire számított, az olaj váratlanul érte.

– Először masszíroznak? – kérdezte Morzan, ellágyított hangon, amitől Galbatorix legszívesebben a fogát csikorgatta volna.

– Nem. Már próbálkoztam néhányszor, de nem bírtam. És az ruhán keresztül volt. – Nem tette hozzá, hogy a masszőr mindegyik alkalommal az egymást gyorsan váltogató mesterei közül volt egy.

– Mhmh – Morzan hümmögött, és a keze felfelé siklott Galbatorix gerince mentén. Az olajtól könnyedén siklott a keze. Galbatorix háta csúcsán aztán megállt, és erősebben kezdte lefelé nyomni őt, bele az ágyba. – Ez milyen?

– Szerinted? – kérdezte, miközben a másik kinyomta belőle a szuszt.

– Aha. Jó. Szeretnél beszélgetni?

Jarnunvösk azt kérte, hogy próbálja meg ezt a kedvéért. Csak ezért nem ugrott föl, miközben a másik beolajozta, mint valami kisütésre váró halat.

– Ez már így is éppen elég kellemetlen, és még tetéznéd?

– Miért ne? Meg itt a remek alkalom, hogy megkérdezzem, hová valósi vagy.

– Elárult az akcentusom?

Morzan felhorkant.

– Ezen a szigeten mindenki beköltöző, Galbatorix. – Próbálta utánozni a kiejtést, amivel Galbatorix mondta a saját nevét, és közben végigsimított a hátán, amibe beleborzongott. – Főleg az emberek, akár lovasok, akár nem.

Morzan másodszor hozta fel a lovas-dolgot. Eléggé rápöröghetett. Szerencséje, hogy Jarnunvöskről sose volt kényelmetlen beszélni, még ha csak közvetetten is.

– A konferenciára jöttünk, a küldöttséggel Dras-Evaríból. A mesterem úgy gondolta, jó lesz ez utolsó tanulmányútnak a végső vizsgám előtt.

Arra számított, hogy a másik ezután a vizsgáiról kezdi kérdezni. Esetleg, hogy miért nem teljes értékű lovas még, noha a nyugatiak az ő korában már csak akkor tanulók, ha kivételesen ostobák.

– És mi történik egy ilyen konferencián? Tudom, hogy ez nyitott és tulajdonképpen bárki elmehet, de a kiírás átkozottul unalmasnak tűnt.

Galbatorix levegő után kapott és nem csak azért, mert Morzan megint ránehezedett a hátára. Nekilátott nagy vonalakban felvázolni a témákat. Morzan hümmögött, aztán újra és újra figyelmeztette őt, hogy keményebb fogásra vált.

Halogatta, ameddig tudta, de amikor Morzan a vállába markolt, mintha az csak egy tömb nyers agyag lenne, Galbatorixból kiszakadt egy nyögés.

– Igen, itt eléggé letapadtak az izmaid – duruzsolta Morzan. – Semmi maradandó, egyelőre. Egyszer kapj a kezed közé egy kutató tündét, aki legfeljebb sétálni megy el. Tudod, kívülről mindegyikük elegáns meg kecses, de néhánynak már úgy beállt a háta, hogy hozzájuk képest egy farönk a legpuhább párna. Amúgy, ha sziszegni vagy káromkodni van kedved, csak nyugodtan, szeretem a verbális visszajelzést. És próbálj meg ellazulni!

– Anyád lazítson…

Morzan lassan úgy gyúrta a hátát, mint pék a tésztát, és Galbatorix semmit nem tehetett azon kívül, hogy próbált levegőt venni. Még hogy ne feszüljön be! Morzan lehetetlent kért.

Morzan egyszerre csettintett egyet a nyelvével, és mintha a bőre alá nyúlt volna, kitapintva ott egy csomót, amitől egy egész izomcsoport elernyedt Galbatorix hátában. Borzalmas volt. Majdnem annyira, mint amikor nem talált szavakat.

– Ezt… ezt ne!

– Ne? – kérdezte Morzan incselkedve. – Pedig helyre tudnálak tenni.

Furcsa zöngéje volt a mondatnak. Morzan pedig két kézzel marholt bele a hátába, már majdnem erőszakosan. A korábbi masszázsok alkalmával Galbatorixot csak simogatták, esetleg óvatosan nyomkodták, arról magyarázva, hogy a relaxáció milyen fontos. Morzan ezzel szemben arra juthatott, hogy neki arra van szüksége, hogy az összes izmot kitépjék a hátából, szálakra szedjék és vagy visszafűzzék azokat a helyükre vagy nem.

És bassza meg, igaza volt.

Galbatorix egyre biztosabb volt benne, hogy ő éppen az életéért küzd azon a masszázságyon, mégis volt abban valami, hogy Morzan szétszedte, darabokra törte és a saját bőre zsákjában tartva minden darabját, formára gyúrta. Már fogalma sem volt róla, mi is volt az a probléma, ami miatt panaszkodott. És ettől egészen kellemes lett. Mint amikor a partnere egyszer váratlanul megharapta, és… és Galbatorix ott szakította félbe a gondolatot, mert nem fog egy ilyen csöpp szobában, valaki más kénye-kedvére bízva a szexre gondolni.

A belső időérzéke azt mondta, hogy egy óra sem telt el, a szenvedései viszont egy örökkévalóságnak jelölték az eltelt időt, mire Morzan még egyszer utoljára végigdörgölte az egész hátát és nyakát, hogy megnyugtassa az izmokat és felfrissítse a vérkeringést. Ezt megismételte a törülközővel, hogy amennyire lehet, leszedje az olajat Galbatorix hátáról, és ő ezért indokolatlanul mély hálát érzett.

– Na. Nem is volt olyan vészes, nem igaz?

Reszketegen kifújta a levegőt, és megpróbálta maga alá húzni a karjait, hogy felüljön, de az izmai egy kocsonya terhelhetőségével bírtak. Hallotta Morzant kuncogni.

– Ja. Khm. Rendben volt.

– S akkor, ami a gyakorlatokat illeti…

Amíg ő feltápászkodott, Morzan megnevezte azokat a pózokat, amikre Galbatorixnak jobban rá kéne koncentrálni. Meglepő módon, csupa olyasmi volt, amit egyébként nem szívesen épített be a gyakorlataiba, sőt, ha lehet, elhagyta őket.

– Adj időt magadnak – fejezte be Morzan. Galbatorix akkor már ült, dereka körül a legyűrt köntössel. Morzan gátlástalanul végigmérte és pofátlanul önelégült képet vágott. – Relaxálj egy kicsit, vagy meditálj. Nem sürget senki. – Volt képe kacsintani egyet. – Mi itt önért vagyunk!

Azzal már ki is hussant a szobából, a fonott copfja csak úgy repült utána.

Pocsék volt visszavenni ugyanazt a ruhát, amiben korábban volt, pedig a szellőzőre mondott varázslat működött és nem csak a kénszagot, de még a használt ruha szagot is kiszedte belőle. A tényen nem változtatott, hogy Galbatorix tisztában volt vele, hogy ugyanazokat az alsóruhákat veszi vissza. Nem mellesleg, a vállizmai még mindig csak minden második parancsának engedelmeskedtek.

Önmaga darabjait keresgélve vánszorgott ki a szobából.

Az undok recepciós az asztala mögött ült, mellette egy másik nővel, aki a könnyes szemeit törölgette. Ezúttal nem segítették Galbatorixot a lovas-képességei, a botladozását nem volt nehéz meghallani. A nő szinte azonnal felnézett – apró adalék Galbatorix napjának szégyenteljes eseményi sorába – és a szeme nyomban elkerekedett.

– Ó! Ó, istenek, bocsásson meg! A masszőr éppen most szakított a barátjával, és teljesen lefoglalt, hogy lelket öntsek belé, és megfeledkeztem önről! Bocsásson meg, uram, de várjon, kérem, máris…

Galbatorix felemelt kézzel félbeszakította a nő önostorozását. A másik nőt nézte, a drapp kabátját, amin ott volt a fürdő címere, de alatta nagy betűkkel ott virított a masszőr szó is. Valami, ami Morzan fehér kabátjáról hiányzott.

– Köszönöm, mennem kell. A köntöst a szobában hagytam.

– Hogyne… hogyne, persze, és még egyszer elnézését kérem!

Úgy hajlongott előtte, hogy Galbatorix biztos volt benne, egyetlen szavára ennek a nőnek nem csak a fizetését vágják meg, de még ki is rúgják.

A kialakult helyzet mindenesetre érdekes volt. Elég érdekes ahhoz, hogy lefoglalja a gondolatait, míg megtalálta az utat kifelé a fürdőkomplexumból. Már majdnem az előcsarnokban volt, amikor Jarnunvösk kérdő gondolatot küldött felé. Azonnal megnyitotta neki az elméjét.

– Óóó? – Jarnunvösk máris szügyig elmerült az elmúlt óra történéseiben. – Milyen ügyes voltál! Annyira büszke vagyok rád!

– Menj már, nem történt semmi – dörmögte és sietett ki az épületből, hogy csatlakozhasson a barátjához. Jarnunvösk jóformán megmosdatta, míg felcsatolta rá a nyerget. – Azt hittem, tovább leszel elfoglalt.

– Én is, de az öregek nyavalyogtak, és még játszani se lehetett rendesen. Folyamatosan azzal jöttek, hogy jaaj, a hullámok felborzolják a pikkelyeimet. Torix, ugye mi nem leszünk ilyen unalmasak vénségünkre?

– Nem tervezem, nem.

Jarnunvösk boldogan kotyogott, és hagyta, hogy Galbatorix felkapaszkodjon a hátára. Az elméjét még erősebben körülfogta a lila köd, mint korábban. Galbatorix sóhajtott.

– Egyre jobban belehabarodsz ebbe a sárkányba, ugye?

– A neve Fiáin, drága, már mondtam. Glaedr tanítványa, tudod, akinek az a humortalan tanácsos a társa. Majd’ két évvel fiatalabb nálam, mégis nagyobb, mint én, ami teljes mértékig igazságtalan. De nagyon szép. Ugye, milyen szép?

– Nálad nem szebb.

Jarnunvösk egészen elolvadt a bóktól. Visszaröpítette őket a szállásukra, közben fecsegett és olyan hirtelen kanyarokkal repült, mint egy fióka. Galbatorix a szemét forgatta és örült, mert Jarnunvösk elébe vágott a féltékenységnek azzal, hogy minden szeretetét megnyitotta előtte, hogy Galbatorix kedvére lubickolhasson benne.

Jarnunvösk a landolás után ráhunyorgott.

– Úgy látom, ma éjjel vadászni szeretnél.

– Azért ezt túlzás vadászatnak nevezni – csóválta a fejét. – De tény, van valami, aminek szeretnék utánajárni.

– Nem inkább valaki? – Jarnunvösk tekergett egy kicsit, és nevetett, mire Galbatorix játékosan felé csapott.

– Jaj, menj már! És semmi jogod nevetni rajtam, te ugyanezt csinálod.

– Tény. – Dorombolt neki és megböködte az orrával, mert Galbatorix arra gondolt, hogy Jarnunvösk dorombolása szebb, mint bármely zene, amit valaha komponáltak. – Zavarna, ha együtt aludnék Fiáinnal? Vagy jobb szeretnéd, ha maradnék segíteni?

Jól esett maga mögött tudni Jarnunvösk támogatását, amikor beszélnie kellett valakivel, elvégre a barátja segített neki úgy viselkedni, mint egy ember, de…

– Hagyd, boldogulok. Szórakozz jól!

– Meglesz, gyöngyöm. De lehet, hogy mégis tudok segíteni neked egy kicsit…

* * *

Már fényesek voltak fölöttük a csillagok, a város pedig ragyogott a különböző színű lángtalan lámpásoktól, amikor Galbatorix Jarnunvösk másodkézből származó útmutatását követve felkapaszkodott a városközpont szélén álló torony tetejére. Kapaszkodott, mert meg kellett igéznie a váll-izmait, hogy ne lángoljanak, de így is úgy érezte magát, mintha ötvenezer fekvőtámaszt nyomott volna, miközben a csigalépcső korlátját markolva húzta magát feljebb és feljebb.

Kilépett a tetőre, Morzan pedig akkorát ugrott, hogy majdnem leszédült a mellvédről, ahol addig heverészett. A fiatalember gyorsan túllendült a meglepetésén –vagy csak úgy csinált.

A lentről érkező halvány fény majdnem olyan sejtelmes világítást eredményezett, mint abban a nyavalyás masszázsszobában, Galbatorix viszont pontos színlátás nélkül is tudta, hogy a másik lovas-kabátja, ami kiválóan védett a felsőbb légrétegek hidege ellen, sötétvörös volt.

– Kit látnak szemeim! Remélem, nem panaszkodni jöttél.

– Nem, de érdekelne, hogy egy lovas mégis mit keresett egy Renden kívüli intézményben, ráadásul cselédruhában.

Morzan farkasvigyort villantott rá, aztán nemtörődöm mozdulattal nyújtózkodni kezdett. Egyáltalán nem zavarta az alatta tátongó mélység, de ez egy lovastól érthető volt. A repülés idővel mindegyikükből kiölte a magasságtól való tartózkodást.

– Nagy az a fürdő, és mindig van új munkaerő. Az ott-dolgozóknak pedig ingyen étkeztetés jár, desszerttel.

– Mi az, a Rend már annyira megszorult, hogy nem eteti a tanítványokat?

– Nem fogok visszautasítani egy ingyen süteményt. És ki mondta, hogy tanítvány vagyok?

– Megvannak a magam forrásai – jelentette ki Galbatorix önelégülten. Ha egyszer Jarnunvösk kizárta őt a fejéből, akkor Fiáin bizonyára hasonlóan járt el Morzannal.

Morzan hümmögött, megtámaszkodott maga mögött a mellvéden és keresztezte azokat a hosszú lábait. Most, hogy már nem egy gyufásdoboznyi masszázsszobába voltak bezárva, Galbatorix megengedte magának, hogy megnézze. Nem rejtette véka alá, hogy ezt teszi, és Morzan széles vigyora alapján úgy ítélte, hogy a másik úgy véli, ő itt és most belesétált egy jól kiépített csapdába. Ez felvetett benne egyes kérdéseket bizonyos gondolataival kapcsolatban, amik a masszázs során támadtak.

– Mi szél hozott erre a remek helyre, Galbatorix? Azt csiripelték a madarak, hogy innen szép a kilátás?

– Inkább azt, hogy az itteniek.

Előny és hátrány is volt egyszerre, hogy az ősnyelven csak igazat lehetett mondani. Morzan viszont csak a szemét forgatta, vagyis már korábban is megállapítottákróla, hogy szép. Galbatorix magában már az esélyeit latolgatta.

– Talán azt remélted, hogy egy második kör ingyen masszázst kapsz?

Galbatorix felhorkant és úgy döntött, hagyja a jópofizást.

– Ó, kérlek. Kettőnk körül te vagy az, aki annyira rám akarta tenni a kezét.

Morzan szeme összeszűkült, és előredőlt. Galbatorix csak erre várt, most, hogy a másikat nem fenyegette a veszély, hogy leszédül a terasztól, Galbatorixot pedig a hirtelen halálát követően darabokra tépi egy dühös sárkány, már ott is volt és a karjánál fogva lerántotta a mellvédről, hogy aztán a karját kicsavarva a padlóra szorítsa. Morzan felszisszent, Galbatrix pedig elmosolyodott.

– Jól szórakoztál ma, nem igaz?

– Megálltam volna, ha kéred.

– Tényleg? – vonta föl a szemöldökét. – Nekem úgy tűnt, hogy kifejezetten élvezted, hogy azt tehetsz, amit akarsz. Volt az az ügyes fogásod a megbénításomra…

– Egyetlen idegcsoportra! Pofán tudtál volna verni, ha nem tetszik.

– De te magadtól nem álltál volna le.

Galbatorix váltott a fogáson, hogy ha Morzan akar, akkor egy egyszerű fordulással kiszabadíthassa magát. A másik megfeszült… de nem mozdult. Galbatorix szája kiszáradt.

– Miután olyan szépen nyögdécseltél nekem? Csak azt nem kérted, hogy másszak rád.

– Jaj, Morzan. Ennyire akarod, hogy valaki parancsoljon neked? Eszedbe sem jut kezdeményezni, csak azt csinálod, amiről tudod, hogy a kedvemre tehetsz vele.

Morzan erre már dühösen felmordult és átfordult, vicsorított… és megdermedt, amikor Galbatorix elkapta az állát. Érezte az ujjain a leheletét. Galbatorix önkéntelenül is megnyalta az ajkát, Morzan tekintete pedig a mozdulatra rebbent és azonnal lemásolta. A szemöldöke összeszaladt, bizonyára észbe kapott, és szólt volna, Galbatorix viszont a földre szorította, mielőtt valami butaság jutott volna az eszébe. Morzan megint felnyögött.

– Hangosabban – dorombolta neki Galbatorix és ezúttal ő vigyorgott. – Szeretem a verbális visszajelzést.

– Egy mocsok vagy, igaz? – kérdezte Morzan elfúló hangon.

– És ezt egy olyan fickó mondja nekem, aki cselédruhát lopott, hogy…

Két kéz volt a tarkóján, ugyanaz a két kéz, amik egy fél nappal korábban egyszer már a húsába mart. Most csak közelebb rántották őt Morzanhoz, hogy belefojthassa a szavait.

Vége