És az év vérbe fordult #14

Megyünk tovább. Lehet, hogy az agyamra ment a kánikula és elfelejtettem, hogyan kell nem OOC karaktereket írni.

Zene: As Above, so Below.

 

Forrás: bal, közép, jobb

 

Mint fent, oly alant

Eragon tudta, hogy amikor Saphirát először kiküldték őrjáratra, azt hitték, hogy olyan lesz, mint egy katona a földön, csak talán gyorsabban megjárja az utat oda-vissza. Saphira ezen egy kicsit felszívta magát, és – csak hogy az emberek felfogják, hogy ő sárkány, nem pedig egy repülő barom – túlszárnyalt minden várakozást. Kezdve azzal, hogy képes volt kapcsolatba lépni a már kiküldött őrszemekkel és begyűjteni a jelentéseket, amik így gyorsabban eljutottak a táborba. Ezt Saphira még kiegészítette azzal, hogy a magasból látta, merre vannak a vadak csordái. Na nem mintha a sereget pusztán vadászattal el lehetett volna tartani, de a velük tartó nemesek értékelték a vadhúst.

Eragon most önként és dalolva tartott Saphirával felderítésre, hogy kihasználják az utolsó perceket, még mielőtt útnak kéne indulnia a Beor-hegységbe. Hagyták, hogy át- és összefolyjanak a gondolataik, az érzelmeik. Csak futó pillanatokra váltak szét, míg Eragon vagy Saphira megérintette az alattuk elhaladó őrjárat vezetőjének az elméjét. Ugyan Nasuada parancsa az volt, hogy ne fárasszák ki magukat teljesen, Saphira csak akkor fordult vissza a tábor felé, mikor Eragon már kezdett laposakat pislogni, ő pedig már nehéznek érezte a szárnyait és már főleg csak siklott, nem pedig szárnyalt.

A megegyezés az volt, hogy ha egy csapat már a tábor közelében jár, akkor Saphira őket nem kérdezi ki. Eragont azért kíváncsivá tette az a nagyobb, surdai lobogó alatt lovagló társaság, akik már majdnem elérték a tábort, ahol már kisebb fogadóbizottság várta őket. Már csak azért is, mert Saphira éles szeme Orrin koronáját is kiszúrta a tábor szélén várakozók között.

Nasuada nem mondott semmit, csak a szemöldökét vonta föl, amikor Eragon kissé elcsigázottan rogyott le a felkínált ülőhelyre, hogy számba vegyen mindent.

Meglepően gyorsan a végére értek a dolgoknak. Vagy azért, mert egyetlen surdai tiszt sem volt a sátorban, hogy értelmező kérdéseket tegyen fel a vardenek stratégiájával kapcsolatban, vagy azért, mert valahányszor Eragon kicsit bővebben belement volna abba, hogy mit láttak, Brom látványosan köhögni kezdett vagy a papírjait rendezgette. Saphira egy idő után már konstans a vén Lovast bámulta; mintha az utazásaik alatt az öreg nem ragadtatta volna magát arra, hogy részletes beszámolókat tegyen.

– Kiváló – bólintott Nasuada és végigsimított az alkarját borító kötéseken, mint mostanában mindig, ha már kezdett kicsit elfáradni. Eragon meg akarta kérdezni tőle, hogy mégis mikor aludt utoljára, de Saphira nem engedte. – A nap további részében pihenhettek, bármi fennforgás van, majd küldetek értetek.

– Jó. Orrin hová ment?

Nausadát mintha meglepte volna, hogy Eragon érdeklődik. Brom felelt helyette:

‒ Volt egy kisebb csetepaté innen keletre, amíg odavoltatok. Fogságba ejtettek egy kupac birodalmit, köztük egy tisztet, akinek elég nagy vérdíj van a fején.

‒ Mennyire nagy?

‒ Nem annyi, mint a te fejeden, Surda nem gondolkodik birodalmi szuperlatívuszokban ‒ horkantott. ‒ De ahhoz elég fontos a fickó, hogy Orrin személyesen menjen ítéletet mondani felette.

‒ Az olyan nagy dolog? ‒ vonta fel a szemöldökét Eragon és arra a kiselőadásra gondolt, amit Orrin mindenféle előkészület nélkül tartott neki a királyok jogairól és kötelességeiről.

‒ A büntető törvények betartatása nem tartozik Orrin kedvelt feladatai közé. – Nasuada epésen szólt, és Eragon kihallotta a hangjából, hogy neki sem, de mégsem tesz megjegyzést a feladataival kapcsolatban. – Viszont, ha jól értettem a jelentésből, akkor annak a férfinak csaknem legendás híre van a határvidéken. Nem is a tisztesség, inkább a jelenlévő surdai méltóságok kívánják, hogy Orrin személyesen hozzon ítéletet.

Ha már ennyit beszéltek róla, Eragon megkérdezte a fogoly nevét. Aztán hanyatt-homlok rohant a vesztőhelyre.

Saphira gyorsabb volt, mire Eragon megérkezett, a sárkány már ott trónolt a mező közepén, mancsa alatt egy sápadt, megkötözött birodalmi katonával, és a meghátráló, összebújó surdai tisztekre és méltóságokra vicsorított. Egyedül Orrin maradt a helyén. Szálfaegyenesen állt, és az arcát akár kőből is faraghatták volna. Saphira azonban érezte rajta a félelem csípős szagát, és Eragon ettől magában a száját húzta. Miféle szövetséges az, aki megriad tőlük?

Okos, forgatta a szemét a sárkány.

‒ Árnyékölő ‒ szólalt meg Orrin. ‒ Mégis mit jelentsen ez?

Nem a királynak felelt, úgy vélte, gyorsabb, ha egyből a foglyokhoz fordul:

‒ Tornac, Tereth fia köztetek van?

‒ Miféle ügye van vele? ‒ Orrin már összevonta a szemöldökét és tett egy lépést Eragon felé, mire Saphira felmordult. Orrin megállt. ‒ A kapitány Surda foglya és a mi ítéletünket fogja szenvedni. Ha kívánják, Árnyékölő, Zafírpikkely, jelen lehetnek a végrehajtásakor.

Intett, mire két katona, akik kicsit arrébb álltak, készségesen előrébb taszigáltak egy vasra vert férfit. Átlagos küllemű alak volt, közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez. Termetre vaskos volt, kisebb pocakkal, ami a korából fakadhatott. A haja már elég ősz volt ahhoz, hogy ne tudja megmondani, barna vagy fekete színű volt-e eredetileg, a szeme sarkában szarkalábak sorakoztak, és Eragonnak az a benyomása támadt, hogy sokat ráncolja a homlokát. Nagy orra volt, ami kicsit ferdén állt; nem sokkal az orrnyerge alatt forradás húzódott. Éles szemei azt is kiszúrták, hogy a férfi úgy áll, mint aki hozzászokott, hogy a csípőjét bal oldalon lehúzza a kardja súlya.

‒ Tornac mester? ‒ kérdezte óvatosan.

A férfi kissé meghajtotta a fejét, de a szemét nem sütötte le.

‒ Árnyékölő. Nem emlékszem rá, hogy valaha kereszteztem volna akár magának, akár a földijeinek az útját. Mi dolga van velem?

Pattogós hangja volt, olyasfajta, amiről érezni lehetett, hogy a férfi parancsoláshoz szokott.

‒ Volt szerencsém egy tanítványához. ‒ A férfi szeme megvillant. Eragon félrebillentett fejjel nézett rá. ‒ Habár az is igaz, hogy neki akkor meggyőződése volt, hogy maga halott.

Tornac finoman vállat vont.

‒ Nincs mit mondanom.

‒ Tudja, hogy maga él?

‒ Nincs mit mondanom.

Eragon a szája belsejére harapott. Saphira bökésére végül Orrinhoz fordult. A király arca valamiért kifejezetten merevnek tűnt.

‒ Kérem, tekintsen el Tornac mester kivégzésétől.

‒ Mire fel? A családja már a Bukás óta csak fájdalmat okoz Surdának. Nem, Árnyékölő, Tereth fiára ma halál vár.

Saphira megint megbökte, hogy ezt talán nem kéne itt, mindenki előtt megtárgyalniuk, hát Eragon közelebb lépett a férfihoz, és suttogóra fogta a hangját:

‒ Murtagh oktatója volt… – folytatta volna, de Orrin felszisszent.

Legalább nem kellett soká magyarázkodnia. Orrin előbb tőle szokatlan keménységgel a fogolyra nézett, aztán rövid habozás után intett a katonáknak.

‒ Hozzák Tereth fiát! A többi fogoly tartsák szigorú ellenőrzés alatt, és tapodtat se mozduljanak, míg parancsot nem kapnak! – Egy pillanat után kiegészítette a parancsot: – Bilincseljék össze őket!

Ha Eragonnak nem lett volna tünde-ereje, az egész napos járőrözés után már nem maradt volna ereje rá, hogy lépést tartson Orrinnal. A férfi hosszú lábain szinte repült vissza a parancsnoki sátorhoz, és egyáltalán nem látszott rajta, hogy ez megerőltetné őt. Meg sem izzadt, pedig a kora nyári hőségben Eragonnak már a hátához tapadt az inge.

Nasuada éppen valaki mást hallgatott ki, de azonnal elküldte, amint Orrin belépett. Brom mintha a földből bújt volna ki, olyan hirtelen tűnt fel mellette.

‒ Nos? Mi volt ez a nagy szaladgálás?

‒ Minden rendben, uram? ‒ kérdezte Nasuada is, Orrin hirtelen megsavanyodott ábrázatát nézve.

Egyáltalán nem látszott rajtuk meglepetés, amikor a surdai katonák bevonszolták Tornacot és kikötötték egy székhez. Akkor már inkább, amikor Orrin kiparancsolta a katonákat, aztán várakozón Nasuadára nézett, hogy ő is tegyen hasonlóképpen.

Amint egyedül maradtak, Orrin töltött magának egy kupa frissítőt.

– Ismételje meg, amit nekem mondott, Árnyékölő.

– Murtagh mesélt nekem egy bizonyos Tornac nevű vívómesterről, méghozzá mély tisztelettel – felelt Eragon. A fogolyra pillantott. – Azt mondta, ön segített neki megszökni Urû’baenből, és hogy a szökése során maga meghalt.

Tornac összeszorított szájjal meredt a sátor egyik tartórúdjára Nasuada feje fölött és nem szólt.

‒ Mi végre akarja Galbatorix velünk elvégeztetni a piszkos munkát? – kérdezte Orrin, az italát a kupájában forgatva. – Ha gondja van magával, ő is ki tudja végeztetni.

Még mindig némaság. Nasuada vette át a szót.

‒ Murtagh azt mondta Eragonnak, hogy nem szabad akaratából szolgál a királynak. Igaz ez? Az ön eltávolítása a büntetése a kudarcaiért?

‒ Nincs mit mondanom ‒ ismételte magát Tornac feszülten.

‒ Tudja ‒ kezdte Eragon óvatosan, ‒ nem túloztam, amikor azt mondtam, hogy Murtagh szeretettel mesélt önről…

Tornac felhorkant, a pillantása Eragonra villant.

‒ Nekem pedig azt mondta, hogy kegyelmed nagyon ért ahhoz, hogy mások akaratát a magáéhoz édesgesse. Kíméljenek meg a jópofizástól. Belőlem egy szót nem szednek ki.

‒ Sokan mondják ezt ‒ jegyezte meg Brom sötéten.

‒ Elég pofátlanság, hogy őfelségén kívül egyikük se mutatkozott be, de erről a kettőről legalább könnyű kitalálni, hogy kicsoda. Na és maga? Csak nem a hírhedt Brom? ‒ Tornac végigmérte Bromot és fintorgott. ‒ Mégis mi a fenét gondolt, hogy hagyta azt a kettőt egyedül utazgatni?

‒ Inkább örülne neki. Nem kedvelem a kölyök fajtáját.

‒ Én meg a magáét. – Orrinhoz fordult és a fejével Brom felé bökött: – Muszáj egy légtérben lennem vele?

– Nem maga dönt a kihallgatói személyéről – szegte fel a fejét Orrin. – A katonáim azt mondták, hogy könnyedén foglyul ejtették a csapatot, sőt, a magával utazók azt se tudták megmondani, hogy a kard melyik felével kell lesújtani.

‒ Nem mondok semmit ‒ ismételte Tornac konokul. ‒ Sem magának, sem másnak, vegye tudomásul.

‒ A fejéből is kiszedhetem ‒ mondta halkan Eragon.

Az első alkalom volt, hogy Tornac közvetlenül Eragon szemébe nézett. Kényelmetlen volt állni a pillantását, de nem fordulhatott el, noha felállt a hátán a szőr. Valamiért olyan érzése támadt, mintha Garrow-nak próbálná bemesélni, hogy semmi köze a kamrából eltűnt befőtthöz.

Brom ideges szusszanása törte meg a szemezésüket.

– Eragon, hagyd. Ez is olyan lesz, mint a Fekete Kéz bármelyik tagja: az elméjét igézet védi, ha megpróbálsz betörni, azzal megölöd és nagy eséllyel magadban is kárt teszel.

Nasuada az asztalra tenyerelt, az alkarján szinte ragyogtak a kötések.

– Maga értelmes embernek tűnik, hát beszéljünk értelmes emberek módjára. A Birodalom el fog bukni, akár segít nekünk, akár nem. A király el fog bukni. Leszámolunk ezzel az igazságtalan rezsimmel, véget vetünk a szenvedésnek, felszabadítjuk Alagaësia népeit az őrült király igája alól. Maga látta, hogy mi zajlik az udvarban, pontosan tudja, hogy Galbatorix kiféle, miféle. Azt pedig én tudom, hogy mit foglalnak bele a tisztek hűségesküjébe, éppen ezért tudom, hogy amit most csinál, az pusztán nyakasság. Nem akar egyszer az életében jót tenni?

Tornac elnevette magát. Örömtelenül, köhögős hangon.

– Kérem, kíméljen meg a folytatástól. Ha be akar vonulni Urû’baenbe és le akarja fejezni a királyt, ám tegye, áldásom magára.

– Akkor miért…

– Egyetlen módon tud ártani nekem – vágott a szavába Tornac. – És ahogy ez a háború kinéz, fog is. Nézze el nekem, ha nem fogom önként beletenni a fejem a hurokba, rendben?

– Szereti Murtagh-ot – világosult meg Eragon.

Tornac ajka felfelé görbült.

– Mintha a saját vérem lenne. Maguknak az a céljuk, hogy megöljék a királyt, márpedig ahhoz az én fiamon és a semmirevaló apján át vezet az út. Átkozott legyek, ha tőlem kapnak fegyvert hozzá, hogy ártsanak neki.

Hosszúra nyúlt a pillanat. Eragon Nasuadára nézett, aki kifürkészhetetlen tekintettel meredt a fogolyra. Brom oldalt felköhögött. Eragonnak is kapart a torka, és ő is érezte,hogy ez így már túl hosszú és kínos, és talán egy fogolynak nem lenne szabad így beléjük fojtani a szót, amikor Orrin megszólalt:

– Ám legyen.

Parancsszót vakkantott. Lehetett valami a sátort körülvevő bájolásban, hogy nem lehetett kívülről hallgatózni, az ilyesfajta parancsok mégis kiszűrődtek. Surdai katonák jöttek be, hogy elvigyék Tornacot.

– Nem lenne jobb… – kezdte Eragon, de Nasuada elhallgattatta a közbevágásával.

– Szeretném, ha Tornac mester varden őrizet alá kerülne. A mi foglyaink biztosabb helyen vannak.

Orrin azonban megrázta a fejét.

– Surdai egységek ejtették foglyul és a mi népünknek okozott fájdalmat. Az igényemet fenntartom, és nem engedhetek belőle.

Kecses legyintéssel elbocsátotta a a katonákat, akik kirángatták Tornacot a sátorból. Eragon csöndben maradt; Nasuada merev arca éppen eleget mondott.

– És a csapata?

– Természetesen kihallgatjuk őket. A kívánja, a vallatáson jelen lehet egy varden tiszt is.

– Ez nem méltányos.

– De igen, az! – vágott vissza Orrin, és Eragon hirtelen olyan gőgösnek látta, mint még soha korábban. – Az udvaromban már így is pedzegetik, hogy túl sokat engedek, és ezt ön is tudja. Ha pedig a feltételezésünk helyes, és a király azért küldte ide ezt az embert, hogy a mi kezünk által büntessen, akkor ön szerint mégis kin fog csattanni Murtagh haragja? Elkerülhetnénk, de akkor világgá kéne kürtölnünk, hogy él, akkor viszont úgy kéne védenünk mint önt, vagy engem, mert biztos vagyok benne, hogy a Fekete Kéz ügynökei azonnal támadásba lendülnének. Nem, Tereth fiához túl sok érdek kapcsolódik ahhoz, hogy a vardenek jogot formálhassanak rá. Felmérjük az erőviszonyokat, és a megfelelő körülmények fennállása esetén Tornac mester ítéletét végrehajtjuk.

Mindenféle ellenvetésnek elébe vágott azzal, hogy sarkon fordult és távozott. A köpönyege meglehetősen drámaian libbent a nyomában, és Eragon nem értette, hogy képes egy ilyen plusz ruhadarabot elviselni magán ebben a hőségben. Inkább Bromhoz fordult:

– A megfelelő körülmények esetén?

– Ha Murtagh meghal – mordult fel, még mindig lengő sátorlapot figyelte.

Nasuada szaggatottan sóhajtott.

– Hagyjatok magamra. Gondolkodnom kell.

Brom megragadta Eragon karját, mintha csak holmi taknyos lenne, és a kijárat felé húzta. Arra sem volt ideje, hogy visszaforduljon, hát kénytelen volt Saphira szemén keresztül vetni egy utolsó pillantást a nőre: a székére rogyott és úgy meredt a karjaira, mintha a sebhelyeit vádolná az iménti tehetetlensége miatt.

* * *

Galbatorixnak újfent igaza lett, és már meg sem lepődött rajta, hogy ez történt. Murtagh hozzáállása ugyan távol állt a lelkestől, de már volt benne egyfajta elhatározás, amikor délután megjelent a közös leckéjükön, és Galbatorix ezt hajlandó volt értékelni. Azt nem, hogy nem behódolt, csak lekushadt és a torkát mutatta, de készen állt arra, hogy azonnal hátba támadja, amint Galbatorix nem figyel oda.

Morzan nem hitte el, hogy a fia ezt csinálja. Galbatorix pedig Morzannak nem hitt, amikor azt állította, a fiú már látja a cselekedeteikben az értelmet és nem fog meghátrálni.

Elég volt csak rájuk nézni. Galbatorix megállt az árkádok alatt, átvette a jobb kezébe a textil-tokba csomagolt kardot, hogy kiegyensúlyozza az övén lógó Vrangr súlyát és ne álljon teljesen féloldalasan. Odakinn Morzan újfent bizonyította, milyen sok ragadt rá a társa személyiségéből: noha Urû’baen nagy sziklája a citadellának szinte teljes területét árnyékba borította, Morzan megtalálta az udvar legnaposabb pontját, és ott vette rá a fiát arra, hogy nyújtsanak.

Eszébe jutott egy régi vita, meg Morzannak az a kijelentése, hogy nem a Rimgart tanítja a gyereknek. Így elnézve, Galbatorix távoli unokatestvéreknek nevezte volna a tornagyakorlatokat.

Morzan megszabadult a felsőjétől, a napfény szinte táncolt a bőrén, ahogy újabb és újabb pózokba csavarta magát, tulajdon példájával bizonyítva Murtagh-nak, hogy nem lehetetlen, amit kér. Galbatorix futólag elgondolkodott rajta, hogy vajon mondott-e magára védőbűbájt a napsütés ellen, vagy este nyögve és sziszegve fog bemászni az ágyba, amiért pecsenyére sült.

– Levegőzz, bogyókám.

– Rohadj meg – préselte ki Murtagh elfúló hangon.

Ha Galbatorix őszinte magához… akkor kénytelen volt beismerni, hogy meglepte, Morzan hozzáállása milyen gyökeresen megváltozott a fiú tanítása irányában. Az elején szinte tapintani tudta a férfi félelmét, hogy az oktatás szembesítené őt emlékekkel, amiket még megnevezni sem mer. Amikor ez elmaradt, fejjel előre vetette bele magát, és ma már Murtagh képzésének szinte minden pontjához köze van. Ami nem gond, a gond az, hogy néha képes arra ragadtatni magát, hogy felülbírálja Galbatorix döntéseit.

A nyújtás utolsó lépése következett: azok ketten a sarkukra ültek, majd szélesre tárt térdekkel előrehajoltak. Morzan pár pillanat után fölkelt, hogy Murtagh mögé lépjen, és a kezét a fiú hátára téve gyöngéden lejjebb nyomja őt a pózba. Murtagh nem vette le az ingét, az átizzadt ruhadarab lógott róla, de nem látszott át. Galbatorix Morzan kezeit nézte, és komolyabb összegben fogadott volna rá, hogy nem érinti a fiú hátán a sebhelyet.

Megmosolyogta. Drága Morzan, meg az ő hibái, és az igyekezet, hogy minél távolabb tartsa magát tőlük.

Akkor lépett ki az udvarra, amikor Murtagh már jól hallhatóan vinnyogott.

‒ Azért ne törd félbe ‒ szólította meg őket.

Morzan azonnal felkapta a fejét és felegyenesedett. Széles vigyor ömlött szét az arcán, és kihúzta magát. A mosolyának egyszerre más íze lett és megfeszítette az izmait a pimasz. Galbatorix a szemét forgatta és jelentőségteljes pillantást vetett Murtagh felé, aki remegő izmokkal próbálta fölszedni magát a földről. Morzan az ajkát biggyesztette, de moderálta magát. Azért jelentőségteljesen tisztogatni kezdte magát egy törülközővel.

– Még mindig nem választottál kardot magadnak? – kérdezte Galbatorix Murtagh-ot.

Az ifjú lovas megrezzent, váratlanul érte, hogy Galbatorix tulajdonképpen hozzá jött ki és nem Morzanhoz. Még az apjára is felnézett, és csak utána felelt:

– Azok, amiket végigpróbáltam, nem voltak túl kényelmesek… uram.

Milyen kis határozatlan még mindig! Galbatorix persze tudta, hogy ez is csak az engedetlenségének egy újabb bizonyítéka, de most hajlandó volt elsiklani felette.

A lehúzott bőrkesztyűjét az övébe gyűrte, majd felemelte a szövetbe burkolt kardot, és komótosan kibontogatta a csomókat.

– Nem kifejezetten illik az elsődleges vívóstílusodhoz. A színe sem az igazi, de azok alapján, amit a legutóbbi harcodról láttam, illetve láttunk – biccentett Morzan felé –, úgy vélem, hogy ez segít majd kiaknázni a meglepetés erejét.

Azzal belenyúlt a a vászonzsákba és előhúzott egy sötét, narancsszínű pengét. Morzan hangos szusszanással kifújta a levegőt. Galbatorix csalódottságot vélt kihallani belőle. Felvonta a szemöldökét, de a barátja csak a fejét rázta.

Murtagh kettejük interakcióját figyelte, oda se figyelve vette át a kardot. Aztán lenézett és egy kicsit megnyúlt a képe, mikor látta, hogy egy hajlított, egyélű kardot tart a kezében.

– Egy szablya? – kérdezte és a vékonyra kalapált kardlapra fintorgott. – Nem fog ez eltörni?

Morzan felhorkant.

– Ne sértegesd Rhunönt, nem akarjuk megidézni. De igaza van, most komolyan? Kieran pengéje?

Murtagh felkapta a fejét. Galbatorix mosolygott.

– Nem az volt a lényeg, hogy az övé, hanem az, hogy szablya.

– Akkor Formoráét is hozhattad volna.

– Legfeljebb Kialandíét. Formoráé elpusztult.

Nem akarta látni Morzan tekintetét, azt, hogyan néz, amiért megfeledkezett erről a részletről. Inkább Murtagh-hoz fordult, aki szinte megbűvölten figyelte az apját, de aztán a pillantása egy gyors ellenőrzés erejéig ismét Galbatorixra villant, és amint a összenéztek, Murtagh máris a földet kezdte bámulni. Galbatorix elfojtott egy önelégült mosolyt, mert a kölyök elvörösödött mérgében, amiért így meghátrált.

– Kialandí fegyverét Maerrnek, Dicsőségnek hívják. Megboldogult barátunk úgy vélte, hogy mindenképpen legyen dicsőséges pillanat az, amikor felköti a kardját, vagy kivonja valamiért. Úgy hiszem, ebben nem értenétek egyet. – Félrebillentette a fejét, és a narancsvörös kard felé biccentett. – Kieran a maga fegyverét Skyldrnek nevezte el. Ismered a jelentését?

Murtagh megrázta a fejét.

– Kötöttség, kötelezettség. Elvégre bizonyos ígéreteknek örökre meg kellene kötniük valakit.

– Mégis Es… a Rend ellenében csatlakozott a háborúhoz. – Volt annyi esze, hogy nem mondja ki hangosan az Esküszegő szót a jelenlétükben. Egyikük sem volt nagy rajongója, és Galbatorix biztos volt benne, hogy hiába az újabban olyan meleg érzéseknek, amiket Morzan hitte, hogy a fia irányában érez, ezzel túlfeszítette volna a húrt.

– Rend előbb árult el minket, mint ahogy mi felléptünk ellene. De biztos vagyok benne, hogy Morzan részletesen beszámolt neked az Alapítás körülményeiről. Nem így van, Morzan?

– De igen, uram.

– Akkor hát, ne vitatkozz. – Köhintett, egyet, mert megfordult az enyhe szellő iránya, már Morzan és Murtagh felől érkezett. Egy elmormolt varázsigével gondoskodott róla, hogy ez ne így legyen és ne érezze az edzéssel járó kellemetlen szagokat. – Holnap reggelre állj készenlétben! Elmész Gil’ead-be átvenni a védművek parancsnokságát.

Murtagh keskeny vonallá préselte az ajkait. Vajon tisztában volt vele, hogy átvette Morzannak ezt a szokását?

– Igenis.

– Biztos, hogy őt küldöd oda? – kérdezte Morzan. – A tündék nem olyan egyszerű bagázs, főleg akkor, ha igazad van, és tényleg van legalább egy lovasuk.

– Egészen nyilvánvalóan van, szerintem egy párosuk. És nem foglak téged küldeni; Murtagh ellen még nincs személyes indítékuk, vele szemben be fogják tartani az illemszabályokat.

– Jaj, menj már, vagy száz éve volt, hogy utoljára tündékkel vívtam! Annyi idő alatt még ők is megnyugszanak!

– A ceunoni falakra mondott igéid gondoskodtak róla, hogy minden az eszükbe jusson – mondta szárazon.

Morzan persze azonnal felderült, mint egy gyerek, aki ajándékot kapott.

– Ó, tényleg?

– Tényleg. – És mivel látta, hogy Murtagh egyre feszültebb, amiért nem tudja, miről van szó, kegyeskedett beavatni: – Amint a tündék áttörték a falat, a kövek a környezetük energiáját használva elkezdtek ide-oda pattogni közöttük. Elég sokan meghaltak, mire az összes követ porrá törték.

– A porvihar is működött? – kérdezte izgatottan Morzan. – Amint az utolsó kő széttört, a pornak be kellett fednie az arcukat.

– Igen, működött az is. Bosszúból elég nagy pusztítást végeztek a városban. Megölték a helytartót és a családját.

– Mi, még a kislányt is?

– A vádirat szerint aki elég idős volt ahhoz, hogy megpróbálja lenyilazni az udvarházba betörő ellenséget, az elég idős ahhoz, hogy maga is nyílvesszőt kapjon.

– Legalább nem harc nélkül halt meg.

Galbatorix szaggatottan sóhajtott és megdörgölte az orrnyergét.

– Hát persze. Most viszont a tündék a véredre szomjaznak, szóval maradsz itt.

Morzan felszegte az állát.

– Azt mondtad, tudjam meg, változtak-e az erkölcsi rigolyáik. Megtudtam.

– Igen, remek, ügyes vagy – vetette oda neki gúnyosan. – Nem fogom meggondolni magam.

– És Tövis? – szólalt meg hirtelen Murtagh.

Nem szokott hozzá, hogy a fiú csak úgy a szavába vágjon. Morzant is meglepte, ketten egyszerre fordultak felé, ő pedig egészen megfeszült és magához szorította a kardot. Viszont az elhatározása is keményebbnek tűnt.

– Nem vagyok hajlandó Tövist olyan helyre vinni, ahol baja esik.

– Akkor még jó, hogy erről nem te döntesz – forgatta a szemét Galbatorix. Érezte, hogy ezzel felháborította Morzant, hát folytatta: – A bosszúállás jogköre nem engedi, hogy a Morzan által elkövetett bűnökért rajtatok vegyenek elégtételt.

Ennyi nem volt elég, hogy elaltassa a fiú kétségeit.

– Száz éve volt, hogy utoljára látta a tünde törvényeket! És ha azóta megváltoztatták őket?

– Nem kizárt, hogy egyes törvényeik változtak, de továbbra is az a véleményem, hogy nem fognak kapásból leradírozni titeket az égről. Nem mellesleg, a jelenlegi seregük bizonyára csaknek azonos azzal, amit száz éve is kiállítottak. A tündék nem kifejezetten szapora népség, és száz éves kor alatt hajlamosak mindenkit gyermekként kezelni. – Ez a gondolat felderítette. – Talán azért jelentek meg most, mert Morzan és én végre nagykorúnak számítunk a konvencióik szerint.

Morzan úgy csinált, mint aki éppen kidobja a taccsot. Éppen ezért az még nem volt bűn, hogy Murtagh felé fordult, az viszont igen, hogy a pillantása már majdnem segélykérő volt. Nem tetszett ez Galbatorixnak. Az pedig pláne nem, amit Morzan mondott.

– Jobb lenne, ha velük mehetnék.

– Nem. És erről nem nyitok vitát.

– Tényleg? – kérdezett vissza Morzan, azzal a hangsúllyal, amiből Galbatorix azonnal tudta, a következő szava valami pimaszság lesz. – És mondd csak, ne kezdjek megtanulni hímezni? Hátha néhány új drapéria feldobja a kastélyt, és akkor nem csak az lenne a dolgom, hogy csinos legyek melletted!

– Elég legyen! – csattant fel Galbatorix. – Hagyd abba a gyerekeskedést! A te dolgod az, hogy itt vagy és engedelmeskedsz, megértetted?

– Igen, uram – csikorogta Morzan, és most az egyszer a tekintetében nem az a fajta ellenállás volt, amit Galbatorix szeretett, hanem a másik fajta. Ami azt jelentette, hogy nem csak kitapogatja a parancsok határait, hanem át is lépi azokat.

– Murtagh, tűnés.

Nem figyelte, hogy a kölyök milyen képet vág, amikor eltakarodik, de legalább gyorsan csinálta. Galbatorix körbenézett, és megakadt a szeme az őrökön: mindenhol ott voltak, éppen úgy, ahogy a szolgálók. Általában átsiklott a szeme rajtuk, elvégre azért fizette őket, hogy észrevétlenek legyenek. Most viszont látta a lelki szemei előtt, hogy a szolgálatuk letétele után hogyan rohannak, hogy kutakodó nemesek vagy varden összekötők fülébe sugdossák a titkait.

Megfordult a fejében a gondolat, hogy megöli mindegyiküket. Végül megragadta Morzan felkarját és bevonszolta őt a citadellába, hogy biztosra menjen, a hülye nem ég le még jobban.

Meg sem álltak a privát dolgozószobájáig. A citadella építése óta fűzte körbe újabb és újabb védővarázslatokkal, szinte lehetetlen, hogy ott kihallgassák őket.

– Remek, most már sétáltam is, elmondod végre, hogy miért nem mehetek? – kérdezte Morzan. – Több tapasztalatom van, mint a gyereknek, több gyakorlatom is van, mi a fenéért ő megy és nem én?

– Mit nem értesz azon, hogy megölnének?

– Akkor legalább a vardenek ellen küldj ki! – nyögött fel és könyörögni kezdett: – Kérlek, mostanában alig nyújtóztattam ki a tagjaimat, tudod, hogy utálok ilyen sokat egy helyben ülni!

Vajon tényleg utálta, vagy Galbatorix plántálta belé ezt a gondolatot, hogy megakadályozza a Morzan elméjét összetartó védővarázslatoknak, hogy túlságosan átformálják a férfit? Gyorsan kiverte a fejéből a gondolatot.

– Majd kitalálok neked valamit – legyintett. – De itt maradsz. Itt van rád szükségem.

– Minek? Csak ezt mondogatod, hogy itt van rám szükséged, de az elmúlt fél évben csak a gyereket meg Tövist kellett tutujgatnom!

Galbatorix szigorú pillantással nézte a másikat és egy lépéssel közelebb került hozzá. Kereste a másik arcán az őszintétlenséget, a jeleit annak, hogy nem a szolgálatra éhezik, csak menekülni akar a közeléből.

A keze egy pillanatra súrolta Morzanét; a másik azonnal kapott a lehetőségen és összekulcsolta az ujjaikat, a tekintete ellágyult.

– Nem lesz semmi bajom és visszajövök, ígé…

Utálatos szavak voltak, hát Galbatorix befogta Morzan száját, hogy belefojtsa mindet.

– Az enyém vagy – sziszegte.

Morzan belenyalt a meztelen tenyerébe, Galbatorix pedig összerándult és vicsorgott. Azért hagyta neki, hogy elhúzza a kezét a szája elől.

– A tied vagyok. De ne kérd tőlem, hogy maradjak, amikor mennem kellene. Amikor azért kéne dolgoznom, hogy ne eshessen bajod.

– Ennyire tehetetlennek tartasz?

– Te tartasz engem tehetetlennek, Torix.

Galbatorix a fejét csóválta. Morzan nem értette. De ami rosszabb, hogyan mondhatná el neki úgy, hogy megértse, és ne félreértse?

Pánikszerűen kergették a fejében egymást a gondolatok, okok és indokok, különböző stratégiák, amiket kidolgozott az elkövetkező évre, minden lépés, ami a vardenek és a tündék tehetnek, minden válaszlépés ott lebegett előtte, és megint fellobbant benne a vágy, hogy megragadja az összes Eldunarít, és Alagaësiára szabadítsa a haragját.

– Torix. Vár a jelen.

Morzan hangja visszarántotta őt a valóságba. Még mindig állt, de már a fal mellett, aminek nekiszorította a másikat, két kezébe fogta az arcát, és alig kapott levegőt. El akart hátrálni, elvégre ha a bordáinak több hely jut, akkor bizonyára a légzéssel sem lesz gond. Morzan azonban fogta őt, és ha lehet, még közelebb húzta, a homlokát az övének döntötte, hogy már kényelmetlen volt az arcát fogni, egyszerűen muszáj volt átkarolni a nyakát és a hajába fúrni az ujjait.

– Kérlek – suttogta Morzan, a lehelete forró volt Galbatorix arcán. – Hadd segítsek. Te is tudod, hogy összehugyozzák magukat, amint meglátnak minket. Nem lesz semmi gond.

Valóban. Morzannak volt ez a kis hobbija, amit Galbatorix tulajdonképpen meg tudott érteni. És lehet, hogy szórakoztató volt megfélemlíteni a nemeseket, de azért néha mégis jól esett ezt úgy tenni, hogy nem kellett azon tűnődnie, ezek után kivel fogja elvégeztetni az adott munkát.

Elmosolyodott.

– Hát erről van szó? Látni akarod, ahogy megrettennek tőled? Ezen talán segíthetünk…

* * *

Tornac tisztában volt azzal, hogy mit jelent a pihentetés. Olyan volt ez, mint amit az istállómesterektől látott a csatalovak képzésekor: újra és újra kitették az állatot éles hangoknak, hogy trenírozzák rá, milyen lesz majd egy csatamezőn. Őt egy közepesen leharcolt sátorral és nyugalommal trenírozták, meg egylábnyi lánccal a bokáin lévő, kipárnázott bilincsek között. Kedvesek voltak és gyakran ellenőrizték, hogy kitart-e a párnázás, az anyag kidörzsölte-e már Tornac lábát. Azt nem kérdezték meg, hogy furcsa érzés-e ennyi év után cipőt húzni a tisztek csizmája helyett. Már érezte a déli nyarak forró leheletét a tarkóján, és mégis, a szokatlan viselet miatt a délutáni séták alkalmával úgy érezte, hogy fázik a lába.

Mert volt séta. A birodalomban is kötelező volt az ilyesmi a láncolt foglyoknál, elvégre a sok üldögélésben a test megfárad és megbetegszik. Ugyanakkor, a birodalmi szokással ellentétben, ahol a lábbilincset ilyenkor kézbilincsekre cserélték és egy őr hurcolta magával a foglyot, Tornac-nak az egylábnyi láncával kellett beérnie. Persze, az őrök továbbra is ott voltak mellette, de pont a lábbilincsek miatt Tornac egy járni tanuló gyermek sebességével tudott csak lépkedni, és ez az őt kísérgető katonákat roppantmód bosszantotta.

Ő meg azt utálta, hogy arra vár, mikor jönnek már kihallgatni. Persze, nem fog mondani semmit. Illetve, nem akart mondani semmit. Valahol az elméje hátuljában felrémlettek a katakombák, Murtagh, és az, hogy egy idő után a fiú bármit elismert volna, csak hagyják abba. Az is igaz, hogy ezeknek itt nincsen sárkánytojása, amit Tornac orra alá nyomhatnának, hogy azzal bírják őt szóra. Nem volt biztos benne, hogy képes lenne tartani a száját az olyan módszerekkel szemben, mint amiket a fiú ellen bevetettek. Főleg azért, mert a vardeneknek nem kéne kínosan ügyelniük arra, hogy Tornac ne szenvedjen maradandó károsodást.

Már előre sajnálta a fogait.

És azt is tudta, hogy ez a fajta várakoztatás része volt a stratégiának. Megvárják szépen, amíg Tornac kifőzi magát a saját levében, amíg a félelmei átveszik fölötte az irányítást, és ha ez megtörtént, akkor a kedvességük lesz az, ami szóra bírja őt.

Hát nem.

Ahhoz nem volt elég hosszú a lánca, hogy a menetelő sereggel tartson. Napközben csak feldobták az egyik társzekérre, jó messzire a többi rabtól. De ők legalább együtt voltak.

Akart volna Tornac egy szekéren utazni velük? Néhányuk már akkor elátkozta a napot, amikor megismerte Murtagh-ot, amikor lóra kaptak a fővárosban, pedig akkor még Melian felé tartottak. Őszintén remélte, hogy az idiótáknak lesz elég esze ahhoz, hogy ne kezdjék el fennhangon hirdetni, milyen kapcsolatban állnak Murtagh-gal.

Ült a sátor előtt, nézte az egyre hosszabbra nyúló árnyékokat és várt. Az őt őrző katonák éppenséggel meg se mozdultak. Tornac az utat kezdte bámulni, hátha az a varden átok, Brom, nem csak úgy tűnik fel, mint egy szellem, hanem tisztességesen kisétál hozzá az úton, mint egy rendes ember.

(Vajon ember-e, ha ő is legalább egy évszázada él? Ember lehet-e az, aki nem is egyet ölt meg a király legelőkelőbb Szolgálói közül?)

Brom azonban nem tűnt föl. Jött helyette egy féllábú, mankós férfi, aki lecövekelt Tornac előtt.

– Nohát. Maga-é az a jóember, akit nekem meg köllene sétáltatni?

Az északi földművesek egyszerű, vaskos tájszólásával beszélt. Tornac sóhajtott, maga sem tudta, miért. Nem mintha ő maga alkalmas lett volna magasröptű beszélgetések lefolytatására. Még ha lett is volna közös témájuk, akkor se beszélt volna ezzel a fickóval, akkor meg nem mindegy?

Ügyetlenül talpra kászálódott, még egyszer végigmérte a parasztból lett vardent – a mokány férfi valamivel alacsonyabb volt nála, pedig Tornac sem nőtt túl magasra – és megindult találomra az egyik irányba. Úgyse számított, pár lépéssel odébb a halkan trécselő surdai katonák minden lépését figyelték a szemük sarkából.

– Aztán hasra ne essen nekem a nagy sietségbe’!

Az odaszúrásra Tornac vetett egy sötét pillantást a férfira.

– Mondanék magának én is valamit, de nem kívánok tiszteletlen lenni a magam féllábú ismerőseivel szemben.

A férfi megmerevedett és szóra nyitotta a száját… aztán Tornac meglepetésére, mégsem szólt semmit. Csak félrenézett, az ajka mozgott – és Tornac biztosra vette, hogy számolni látja a férfit.

Érdekes.

– Bocsássa meg – köpte, de úgy, mintha fizikai fájdalmat okozott volna neki. – Megígértem magamnak, hogy ha egyszer túlélem ezt az ostobaságot, akkor a fiaim kedvéért megpróbálok… hát, nem olyan lenni, mint eddig. – Megköszörülte a torkát. – A nevem Garrow. Maga Tornac mester, igaz-e?

– Nem köteles beszélgetni velem – mondta neki szárazon. – És amúgy sem fogok mondani semmit. Ezt megmondtam az úrnőjének és valamennyi felettesének.

– Nem vagyok varden – rántotta meg a vállát. – Nekem itt ugyan senki nem felettesem.

– Nem-e?

– Nem én! Éppen elég az, hogy a fiaim itt vannak. Ezt már ossza be magának mindenki, én ugyan nem vagyok hajlandó kardot fogni ezért az ostobaságért.

Tornac lenézett a férfi hiányzó lábára, aztán föl az arcába. Garrow megrántotta a vállát.

– Van ez így.

Nem tudta megállni, felhorkant. A fejét csóválva fordult el.

Szüksége volt a mozgásra. Arra is szüksége lett volna, hogy a kezébe kapjon ez kardot és végigjárja valamelyik gyakorló-mozdulatsort. Most, hogy végre fölkelhetett, megint érezte a bőre alatt izzó tétlenséget és a vágyat arra, hogy acéllal próbáljon megszabadulni innen. Akkor is, ha megölnék érte. Vagy talán pont azért, akkor legalább vége lenne.

Szaggatott, ingerült sóhaj szakadt fel belőle, amikor Garrow felzárkózott mellé. Nem csak azért, mert a paraszt láthatóan nem érzett késztetést arra, hogy békén hagyja, inkább azért, mert a fickó mankóval is gyorsabban közlekedett, mint ő.

– Tudja, van ám nekem egy kisebb fiam. Vagy unokaöcsém, ha pontosak akarunk lenni.

– Ühüm.

– Mesélt a maga fiáról.

– Nincs gyerekem.

– Mert akkor az a sárkányon lovagló fiú kicsoda, he? – forgatta a szemét a férfi.

Tornac nyaka megfeszült, de nem szólt. A másik férfi is hallgatott, az állkapcsa mozgott, mintha magában beszélne, vagy elpróbálná, hogy mit is fog olyan mesterkélten kibökni egy perc múlva. Volt benne azonban egyfajta feszültség, amit nem is próbált rejtegetni – kényelmetlenül érezhette magát Tornac társaságában.

És ez az egyszerű érzés volt az, ami Tornacot egy kicsit megnyugtatta. Ez a fickó képzetlen, ő nem fog megpróbálni a bőre alá mászni, mint azok az udvari kutyák – persze az is lehet, hogy éppen itt téved, és ez a fickó csak megjátssza magát.

Ha így volt, akkor nagyon jól csinálta, a követező megszólalása ugyanis egy orra alatt elmormolt káromkodás volt.

– Murtagh elmesélte magának, mit csináltak Eragonnal?

– Nem köteles beszélni velem.

– Az unokaöcsém mondta, hogy csomót kötött a nyelvére, na de ennyire?

Kellett neki egy pillanat, hogy összekösse, mit is mondott az imént. Szóval ezért kezdett az unokaöccséről magyarázni! Megint megnézte magának a férfit.

– Maga Eragon nagybátyja? Az édesanyja fivére?

– Hát nem is Morzané – mordult föl Garrow. – Nem mintha a húgommal annyival előrébb lennék, de holtakról vagy jót vagy semmit.

Tornac megpróbálta felidézni a Fekete Kéz arcát. Nem volt könnyű dolga, egyszer látta a nőt, húsz éve, a tavaszi hadjárat során, és azóta senki nem kerülhette el az idő múlását. Sem ő, sem ez a férfi, akinek a szeme sarkába ráncok kötegeit rajzolták a megpróbáltatások, a halántékán és az álla csúcsán pedig már erősen őszült. Illetve, ez nem teljesen igaz; a király legfeljebb a szakálla fazonján változtatott egy keveset, mióta Tornac először látta, a jobb keze viszont ugyanolyan szálfaegyenes, hollóhajú démon volt, mint régen.

Megkeseredett a szája íze. Megtorpant, de a mozdulat drámaiságát agyonvágta, hogy meg kellett várnia, amíg Garrow megregulázza a mankóit és felé fordul.

– Mit akar? – szegezte neki a kérdést.

– Magától ugyan semmit. Azt reméltem, hogy hallhatok egy keveset a húgom másik fiáról, de kezdek hajlani rá, hogy Eragon nem lódított.

Tornac a férfi arcát vizsgálta, és nyelt egyet. Nem tehetett semmit azon kívül, hogy önmagát ismételte valamivel korábbról:

– Bármit mondok, az a vardenek fülébe jut, és azzal neki ártok. Azt pedig nem fogom megtenni.

Garrow szeme nagyra nyílt a megértéstől.

– Aha. És mondja… ahhoz volna kedve, hogy meghallgassa, mi sok szépet megélt a maga fiáról az enyém?

Tornac fejében megfordult, hogy ellenkeznie kellene. Hogy csak a saját maga szívét fogja fájdítani azzal, ha most enged a csábításnak. De Murtagh-nak soha nem volt alkalma rá, hogy néhány fájdalmas félmondat kivételével többet mondjon, Tornac pedig nem volt olyan erős, mint ő.

– Ha volna olyan kedves, Garrow mester.

>>> Következő fejezet >>>