Drága gyermekem

 

A Zavaros víz legutóbbi fejezetének írása közben támadt ez a furi gondolatom, és nem hagyott nyugodni. Illetve, dehogynem, csak aztán az És az ég vérbe fordult következő fejezete szétrúgta a seggem és ezért inkább mással foglalkozom.

Adalék: Amikor nekikezdtem ennek, meggyőződésem volt, hogy Rhunön megkérte Eragont, hogy egy éjszakára hagyja nála Zar’roc-ot. Aztán nem találtam semmit erre vonatkozólag a könyvben, szóval csak költöttem magamnak egy részt a kánonba, haha. Fogadjátok szeretettel!

 

Forrás

Drága gyermekem

Rhunön a megélt hosszú évezredek megfontoltságával mozgott. Kisöpörte a műhelyt, gondosan portalanította az utolsó sarkot is. Helyére akasztotta a fogókat, méret és finomság szerint eligazgatta a reszelőket. Elfojtotta a kemencében a tüzet, míg végül csak a parázs maradt, izzón és fényesen, éhezve a tüzelőre, amibe belemarhat és újra lángra kaphat. Legvégül a műhely ajtaját csukta be, mintegy jelzésértékűen a város lakói számára, hogy eszükbe se jusson zavarni őt. Amikor mindennel végzett, kibogozta a kötényét és a szögre akasztotta.

Nem önmagáért tette ezeket az előkészületeket. Vendége volt, ráadásul az igényes fajtából. Olyan vendég, aki nem állt volna szóba vele, míg rendetlenség volt körülöttük. Mintha rendetlenség lenne egy belakott műhely belsejében! De értenek is a szájtátók a finomságokhoz…

Rhunön nehezen ereszkedett le a durván faragott székre. Vele szemben, egy sokkal mívesebb darabon kapott helyet a vendége. Nem tréfált, amikor megmondta annak a pendelyes kölyöknek, hogy Zar’roc éppen olyan tökéletes volt, mint aznap, amikor elkészítette. A kivont kardon látszott, hogy ugyan Rhunön mindenféle bájolással elintézte, hogy ne lehessen ártani az alkotásainak, ennek ellenére odafigyeltek rá és gondosan ápolták. Viszont azt is látta, hogy Zar’roc már nem kapta meg ezt a gondoskodást. Mintha nem is száz évig használták volna, hanem csak mostanában került volna ki a műhelyéből, hogy egy hebrencs új Lovas a kezébe kapja, és a világ királyának higgye magát.

Amikor a kezébe vette a kardot, azt hitte, hogy a jelleme is olyan lesz, mint Eragoné, vagy ha nem találták meg az összhangot, akkor egy üres és lélektelen tárgyat fog tartani. Már amennyire üres és lélektelen lehet egy személyre szabott fegyver. Az adott kard személyisége a használat során alakult ki, de nem élhették túl a gazdájukat – velük együtt léptek át a semmibe. Mire az alkotásai visszakerültek hozzá, már üresek voltak mind, készen arra, hogy Rhunön átalakítsa őket egy új kéz számára.

Zar’roc azonban majdnem leharapta az ujjait, amikor megforgatta és kettévágta vele azt a fogót.

– Van képed utálni az alkotódat? – törte meg a csöndet Rhunön. – Csak azért, mert te ilyen kis különleges vagy, azt hiszed, hogy fenn hordhatod az orrod?

Hiába állítottak mást a Rend vezetői, Islingr is tiszta lappal kezdett minden alkalommal, amikor továbbadták. Rhunön megborzongott, ha csak eszébe jutott. Az a kard sem volt rossz, de mégis, a legelső volt azok közül, amiket Rhunön készített, és… hát na. Látta benne az összes gyermekbetegséget, amiket idővel kiküszöbölt. És azok az idióták nem hagyták neki, hogy módosítsa! Pont azért lett volna szükség az átkovácsolásra, hogy passzoljon a forgatójához! Mit gondoltak, hogy csak azért, mert valaki a Rend vezetője, majd rögtön illik hozzá a fegyver, amit ő Eragönnek szánt?

Zar’roc hallgatott. Mint egy dacos kisgyerek, aki karba font kézzel durcázik és a másik irányba néz.

– Jó, értem én – vont vállat Rhunön és hátradőlt. – Ha nem, hát nem, én aztán nem erőltetem.

Zar’roc továbbra is aktívan süketnek tettette magát.

– Az viszont mégis furcsa, hogy csak így hagyod annak a tejfelesszájúnak, hogy forgasson téged.

Mert mit kellett volna tennem?! – tört ki a kard. – Hagyjam annak a rohadék Árnynak, hogy felszeletelje?!

Rhunön ajka fölfelé görbült. Érezte, hogy megvan még a hangja.

– Te vagy az, vagy a gazdád? – szögezte neki a kérdést azonnal.

A kard azonnal visszakozott.

– Mondod magadtól, vagy vésővel szedjem ki belőled?

Kelletlenül bár, de Zar’roc megint megszólalt:

Én vagyok. És ha csúnyákat akarsz mondani róla, akkor inkább neki se kezdj, mert nem szólok hozzád többet!

– Távol álljon tőlem, hogy becsméreljem Morzant – forgatta a szemét Rhunön. A kard meztelen pengéje felvillant a névre. – Mennyit segítettél annak a fiúnak?

Nem segítek senkinek.

– Aha. Szóval magától ilyen jó? Még egy őstehetségnek is szüksége van időre, hogy a teste megszokja a mozdulatokat, de a mi drága Eragonunk mégis…

Zar’roc közbevágott, és Rhunön hallotta a hangján, hogy vicsorog:

Nekem nevem van, anya! Hírem! Nem hagyhatom, hogy egy kezdő bemocskolja!

– És biztosan ahhoz sincsen semmi köze, hogy Brom tanította vívni őt – folytatta Rhunön, könyörtelenül ütve tovább a vasat.

A világon semmi! Azt a mocskot pedig ne is hozd fel.

Zar’roc dohogott. Rhunön megértette. Ő sem bocsátott meg Neki, amiért az alkotásait pusztításra használta. Alig villant fel benne a gondolat, de Zar’roc meghallotta.

Ó, ne álszentesedj! Talán nem segítettél Dauthdaertet kovácsolni? Talán nem vettél részt a sárkányháborúban?

– Az akkor volt. Megváltoztam és esküvel fogadtam, hogy nem ártok többé az alkotásaimmal a sárkányoknak. – Előrehajolt, és a hangja már csikorgott, mint fém a kövön. – És miattatok megszegtem az eskümet.

Jaj nekem, hát mindjárt megsajnállak.

‒ Ne pimaszkodj velem!

Különben mi lesz? Megfosztod a világ utolsó szabad sárkánylovasát az egyetlen rendelkezésre álló kardtól? Azok után, hogy egyáltalán hajlandó voltam eltűrni, hogy abba a mocskos kapaforgató kezébe vett? ‒ Ha lett volna nyelve, csettint is vele, efelől Rhunönnek nem voltak kétségei.

Élénken emlékezett rá, hogy Morzan milyen elégedetlenül csettintett a nyelvével, amikor Zar’roc kovácsolása előtt Rhunön nem volt hajlandó „tisztességes” párbajt vívni vele. Morzan langaléta emberkölyök volt, aki szinte remegett az izgatottságtól, amiért lehetőséget kapott próbára tenni magát Rhunön ellen. Csak rá kellett néznie, és már nyilvánvaló volt, hogy kétségbeesetten bizonyítani vágyik, és ezért nem csak győzni akart, hanem lehetőség szerint meg is fogja alázni őt.

Szóval Rhunön nem egy gyakorlókardot adott neki, hogy nyilvánosan küzdjenek meg a műhelye előtt, hanem egy partvisnyelet és félrehívta a sikátorba, távol a kíváncsiskodó szemek elől. Morzan két kézzel fogta a partvisnyelet és olyan erővel sújtott, hogy a botok eltörtek, amikor összecsattantak. Magas volt, még tünde-mértékkel is, és erős, ráadásul egy hozzá hasonló ellenfél elbizonytalanította őt a képességeiben, ezért trükközés helyett hajlandó volt a nyers erőre helyezni a hangsúlyt.

Otromba módja volt az a vívásnak és Rhunön nem kért belőle.

Morzan meglepődött, mikor Rhunön összeszedte a fadarabokat, visszaadta neki a magáét, hogy javítsa meg, majd újra alapállásba helyezkedett. Még egyszer eltörték a botokat, és Rhunön újra utasította, hogy javítsa meg a botját, Morzan pedig hiéna-szerű hangon felnevetett, mert rájött, hogy Rhunön igenis komolyan veszi őt. Akkor már csak egy kezébe fogta a partvisnyelet, és újra támadott, ezúttal már ügyelve arra, hogy csak annyi erőt vigyen egy csapásba, amennyit feltétlen muszáj. Akkor fejezték be, amikor Morzan elérte, hogy a kezükben tartott botok nem keresztbe, hanem hosszában hasadjanak el. Szórakoztatta Rhunönt, és csak ezért volt hajlandó fogadni Morzan javaslatait az arany- és ezüstdíszekkel kapcsolatban.

És egykezesre kovácsolta Zar’rocot. Úgy érezte, hogy egyébként agyatlan faltörő kost nevelnének belőle, és kár lett volna azért az ügyes kölyökért.

Tisztában volt vele, hogy ő csak az eszközt adta Morzan kezébe, de Rhunön mégis úgy érezte, mintha végig fogta volna a kezét, mikor Morzan meghozta a döntését, hogy mire fogja használni.

Hosszas gondolkodás után végül annyit mondott, mélázva, tűnődőn:

‒ Átszínezhetlek.

Zar’roc mélységesen elborzadva hördült fel. Rhunön kinyúlt érte és a kard jóformán felvisított:

Ne merd! Hozzám ne érj! Nem veheted el a színemet, nem foszthatsz meg tőle! – Rhunön azért is kézbe vette, mire a kard hangja még magasabbra kúszott: ‒ Meg akarsz ölni, anya? Különleges vagyok, te mondtad, és te akarsz végezni velem?

‒ Rosszabb vagy, mint a verembe esett farkas ‒ dohogott a vén kovács.

A munkapadra tette Zar’rocot, hogy aztán előszedje az ápoló és tisztító olajokkal teli ládáját. Az alkalomhoz illő vörös rongyot választott, és elkezdte letörölni a fegyverről az összes ujjlenyomatot, és egyéb szennyeződést, amik az igézetek ellenére megtapadtak rajta. Gondos, körkörös mozdulatokkal végezte a tisztítást, felfedve a Zar’rocba énekelt szín igazi mélységeit. Közben a kard sértődötten hallgatott. Biztosan eszébe jutott, hogy Rhunön úgy színezte a pengéket, hogy a sárkány pikkelyeihez érintette a fegyvert, Saphira sárkány pedig a lovasával együtt távozott. Szégyellte, hogy Rhunön ilyen könnyedén rászedte.

Lassan kúszott a hold az égen, ahogy Rhunön haladt előre a munkában. Egyre jobban összevonta a szemöldökét, de aztán káromkodott egyet, amikor megérkezett a markolathoz. A felszínen a kard tisztának tűnt, azonban a drótszálak között már szinte tenyészett a mocsok. Akkor a keféért nyúlt, mert az idő talán nem lényeg, de volt az a hatékonysági fok, aminél Rhunön nem volt hajlandó alább adni.

‒ Hol a pokolban tartottak téged, he? Az a fiú meg minden alkalommal szurokba mártja a kezét, mielőtt kézbe kap téged?

Ugye? ‒ csapott le Zar’roc. Nyilván nem fogja vissza magát, ha panaszkodni lehet. ‒ Az a hülye Brom az ágya alatt tartott, egy laza padlódeszka alatt! És soha nem takarította ki azt a zugot, ráadásul együtt tartott a saját lelketlen bökőjével, akivel még beszélgetni se lehetett. És nem is fértem el ott rendesen, csak így rézsútosan, és néha rám csapta a deszkát, el tudod ezt képzelni?

‒ Szegény kicsi gyerekem ‒ felelt Rhunön mindenféle együttérzés nélkül. ‒ Szóval elővett téged?

Néha. Amikor szakadt az eső, és nem volt semmi dolga.

‒ Mhmh. Úgy hallottam, hogy vihar volt, amikor Brom és Morzan megküzdöttek egymással, nem lehet, hogy azért?

Nem volt vihar. Csak összedőlt néhány ház. Meg Brom idézett néhány erős villanást, hogy megpróbálja elkápráztatni Morzant.

‒ De nem sikerült neki.

Nem ő volt az első, aki ezzel a trükkel próbálkozott. Morzan úgy gondolta, hogy azok, akik fényt küldtek az arcába, azt hitték, hogy részleges albinizmus miatt felemás a szeme, vagy hogy úgy hat rá az erős fény, mint a ra’zacokra.

‒ Brom ismerte Morzant, már csak nem volt ilyen hülye.

Jobban csinálta, mint mások. Te is feljajdulsz, ha véletlen belenézel a napba, nem? Az a patkány nem csak dobálózott a fénnyel, megvárta, amíg odanéztünk.

Rhunön megint csak hümmögött. Nem volt meglepve, hogy Zar’roc beszélt; azért készítette a kardokat, hogy daloljanak a lovasok kezében, ő viszont egészen idáig némaságra volt kárhoztatva. Ráadásul úgy, hogy nem kapta meg azt a törődést, amihez korábban hozzászokott. Rhunön nem találkozott azután Morzannal, hogy Zar’roc elkészült, csak elhaladóban látta, de akkor is feltűnt neki, hogy különös gonddal volt a fegyvere tisztán tartását illetően. A bukás után gondolni se akart se rá, se az urára, se a többire, akik felégették a világot, de azok alapján, hogy Zar’roc hogyan viselkedett most, Rhunön biztos volt benne, hogy Morzan megtartotta a szokásait a kard tisztán tartására. Ha tényleg annyit fürösztötte vérben, mint ahogy a pletykák állították, akkor az élete kétharmadát egy tisztító ronggyal a kezében töltötte.

Zaro’roc közben beszélt, Rhunön pedig hallgatta a történetét annak, hogyan is volt az a párbaj, amit Brom végül megnyert. Elég kiegyenlített adok-kapok volt, ami furcsa, ha Rhunön figyelembe veszi, hogy Saphira akkor már régen nem élt. És Zar’roc gondosan kihagyta, hogy ő hol és mikor segítette a gazdáját a küzdelemben.

Elfogta a sejtelem. A kardra sandított, ő pedig elhallgatott, és úgy kezdte el kerülni Rhunön pillantását, hogy nem is volt szeme. Nem hatotta meg, szigorúan meredt tovább a pontra, ahol a penge és a keresztvas elváltak egymástól, míg Zar’roc végül elsírta magát.

Mindig olyan biztos volt magában! Mindig tudta, hogy mit akar, hogy akarja, meddig metszünk bele valakibe, hogyan szedi le rólam utána az undormányt, amit az illető rajtam hagy! És Morzan élvezte a fogócskát, még úgy is, hogy Brom régen a barátunk volt, mert már nem volt az, és tudtuk mindketten, hogy nem az, de… ‒ a hangja elcsuklott. ‒ Elbizonytalanodott.

‒ Kicsoda? Brom?

Morzan.

‒ Morzan ‒ ismételte Rhunön, mint valami százéves csitri.

Ritkán hibázott. Akkor is csak kicsit, hogy ki tudtam igazítani ‒ Zar’roc hangja már csak suttogás volt. ‒ Kivéve egyszer. Amikor meggondolatlanul vont ki, és áthajított a szobán, mire megállíthattam volna. Csak annyit tehettem, hogy nem vágtam olyan mélyre, mint amennyire eredetileg akarta.

Rhunön félretette a tisztító rongyot, és már nem is próbált úgy tenni, mint aki nem csak arra figyel, mint amit Zar’roc mond neki. Nem tudta, hogy kiről beszél a kard. Talán a fekete szívű árulóról? De mindegy is, őt nem az Esküszegő érdekelte, csak a gyermeke, aki előtte feküdt a padon.

Nem tudom, mi történt utána. Olyan furcsa lett minden, meg ő is, és már nem… már nem beszélt többé hozzám olyan hosszan, csak egyszer megköszönte, hogy segítettem. De még úgy is annyira nagyon bántotta! És utána üldöznünk kellett Bromot, és Morzan elbizonytalanodott, hogy régen jóban voltak, ő és Brom, és hogy ha megölné őt, akkor talán miatta is szomorú lenne. Én csak… én csak segíteni akartam!

‒ Úgy érted… hogy abban a párbajban nem vágtál elég mélyre? ‒ kérdezte Rhunön.

Zar’roc azonban nem válaszolt, csak sírt és átkozta Bromot, amiért nála egy lelketlen kard volt és eszébe sem jutott visszafogni magát.

Nagyot fújva egyenesedett ki. Így maradtak: ő ült és némán a semmibe meredt, Zar’roc sírt. Rhunön végül, nagyon-nagyon hosszú idő után újra megmozdult, ismét kézbe vette a rongyot, hogy befejezze a tisztogatást. A kard valamikor akkor csendesedett el, amikor Rhunön befejezte Eragon szidását, amiért marékszám szórta a hüvelybe a homokot. Mire befejezte a kardtok tisztítását, Zar’roc már mintha aludt volna. Rhunön a karjába vette, mint egy gyereket.

Tekinthette szar embernek Morzant, Zar’rocnak akkor is a gazdája volt és gyászolta őt. Beleköthetett volna, de lefoglalta a gondolat, hogy a bűntudat néha öl, ugyanakkor itt van az ő egyik műve, aki olybá tűnik, hogy éppen azért maradt életben. Vajon hány elveszett alkotása pihen mélyen, romok alá temetve, úgy, hogy nem tudnak átlépni a semmibe?

Még maradt néhány óra hajnalhasadásig, hát magával vitte a fegyvert a szobájába. Az ajtón belépve felakasztotta Zar’rocot a kardövnél fogva a fogasra, mire ő egészen kikelt magából:

Hé! Csak nem hagysz itt! Mi az, hogy csak így fellógatsz, nem vagyok sem köpeny, sem kolbász!

Rhunön szaggatottan sóhajtott.

‒ Akkor mit akarsz.

Természetesen egy ágyat meg takarót.

‒ Én pedig soha ki nem fogyó érclelőhelyet ‒ biccentett Rhunön és elment fürödni.

A csukott ajtó nem volt elég, Zar’roc képes volt utánanyúlni és folytatni a panaszkodást. Ergo nem lett volna elég, ha lenn hagyja a műhelyben. Eleve nem kellett volna elkérnie ezt a kis pimaszt. Maradhatott volna koszos, ő pedig nem gyötörné magát kellemetlen gondolatokkal.

– Alaposan elkapattak – morogta neki, miközben elrendezgette rajta a takarót. Zar’roc önelégülten nézett vissza rá, és ha tehette volna, biztosan elfészkeli magát. Rhunön sanda pillantással jutalmazta a produkcióját. ‒ Meddig maradsz?

Örökké.

‒ Ne marháskodj.

Meg kell találnom valakit. Attól függ, hogy hajlandó-e elfogadni engem vagy nem.

‒ Eragon pedig mehet a pokolba, mi? ‒ dörmögte Rhunön és kiropogtatta a csontjait, mielőtt bemászott volna a maga ágyába. ‒ Majd mondom neki, hogy hátba fogod szúrni.

Kérlek, anya, ha leszúrnám, csak szemből tenném. Nem vagyok gyáva.

Rhunön felhorkant és lehunyta a szemét, készen arra, hogy átlépjen az éber álmok birodalmába. Zar’roc hangja azonban megállította:

Bánod, hogy nekiadtál, ugye?

‒ Nem. Különben nem lennél itt.

Nyálas vagy. Fúj.

‒ Kuss.

Vége