Zavaros víz V.

De jó lenne, ha azt írnám, amit írni akarok, és nem azt, amire éppen azt mondja a belső késztetésem, hogy héhéhé, helló, mit szólsz ehhez?

Ja, szóval egyéb, nagyobb lélegzetű folytatások helyett megint itt vagyunk, visszatérve Morzanhoz egy kicsit.

 

Forrás

 

Zavaros víz

V. Sodrás

Megint az iszonyatosan hasogató fejfájás ébresztette. Pont úgy, mint az elmúlt napokban mindig. Nem volt ebben semmi meglepő, de attól még ugyanolyan pocsék volt. Halálhörgéssel fordult át a másik oldalára, tapogatózott arra, amerre sík fafelületet és egy kupa bort remélt. Fa és utána a fém helyett azonban bőrt érzett: egy kezet, ami megfogta az övét.

‒ Selena ‒ nyüszített föl és a párnába fúrta a fejét.

Érezte, hogy Selena ujjai megszorítják a kezét, hallotta, ahogy a nő megszólal, fennhangon, jól artikulálva ejtette ki az ősnyelv szavait ‒ az esküiben szerepelt, hogy mellette csak úgy varázsolhat, ha Morzan minden szavát hallja ‒, de nem tudott figyelni rá. Nagyjából tizenkétezer kovács kalapált a fejében, és ettől felfordult a gyomra, mert mi van, ha a nő most játssza ki a védelmét, ha most találja meg a rést a védővarázslatain, és a végén mégis elárulja, hátba szúrja, kivérezteti, és akkor a sárkány végleg egyedül marad, szegény olyan kevés lett, talán nem is értené meg…

A varázslat végre hatni kezdett és kihúzta belőle a fejfájást. Morzan felsóhajtott és megérezte a nő simogató ujjait a hajában. De hogy került ide? Mióta volt ez a reggeli fejfájása, korán ébredt, még korábban, mint Selena, és kis felesége csak azután került elő, hogy a szolgák értesítették. (Az első napra Morzan nem volt hajlandó gondolni se. Talán majd akkor, ha a királya konkrétan rákérdez, de Galbatorix nem lenne vele ilyen kegyetlen.)

Szép lassan eljutottak a tudatáig a dolgok. A szatén ágynemű hűs érintése, amin még használat után is érződött a mosáshoz használt levendula- és mentaolaj. Selena ágyában volt. Oké, ez megmagyarázta a nő jelenlétét. Arra csak lassacskán kezdett emlékezni, hogy is került ide, de az ébredés utáni összekuszálódott, meg a fejfájástól még fejre is állított gondolatai lassan kitisztultak. Eszébe jutott, hogy tegnap az udvaron végre kettesben voltak Murtagh-gal és a fiú beszélt hozzá, egészen addig, míg az anyja fel nem bukkant. Biztos ez okozta, hogy megtört a jég, az esti felolvasásnál a fiúcska ugyanis ügyet sem vetett rá ‒ ami azért egy kicsit fájt ‒ egészen addig, míg Morzan oda nem lépett Selena mellé, és a nő megfeszült. De akkor is éppencsak felnézett, aztán anélkül, hogy bárki kérte volna, rámutatott az adott oldalon szereplő figurákra és mindegyiket megnevezte, hogy Morzan is tudja, ki kicsoda. Selena egészen megolvadt tőle. Amikor a gyerek végre elaludt, megfogta a kezét, úgy húzta magával a szobájába és Morzan nem volt hülye, hogy ellenkezzen.

Selena visszahúzta a kezét. Morzan felmordult, mire Selena felkuncogott, és két kézzel túrt a hajába.

‒ Mi vagy te, macska? ‒ kérdezte nevetéssel a hangjában.

Nagyot szusszant és a szája széle fölfelé görbült. Selenára hunyorgott. A nő mosolya megremegett, de korán volt még ahhoz, hogy Morzan sokat lásson mögé. Majd később gondolkodik rajta. Abban a pillanatban elég volt, hogy kis felesége készségesen folytatta a dögönyözést, míg Morzan át nem fordult a hátára. Nem tiltakozott, amikor elkapta őt és lehúzta magához, a karjaiba vette.

‒ Te meg egérke ‒ mormolta. ‒ Még mindig át tudom fogni a csuklódat.

‒ Melletted mindenki kicsi és törékeny. ‒ Morzan nem látta, de hallotta a hangján, hogy Selena a szemét forgatta.

A vállán nyugtatta a fejét. Morzan megmosolyogta. Azt is, hogy Selena puha volt és meleg, bár nem annyira, mintha most ébredt volna föl. Arról nem is beszélve, hogy már ing és nadrág volt rajta, nem pedig hálóing.

‒ Nincs benned szemernyi tisztelet se a reggeli ejtőzés iránt, mi?

‒ Nőj fel te úgy, hogy a napkeltekor etetni kell a csirkéket, és meglátjuk, te mit csinálsz.

‒ Napkeltekor nekem ki kellett menni a mezőre, hogy megtanuljam hallani a földet ‒ horkant föl. ‒ Minden rohadt reggel. És a lovasok tornya a hadügyminisztérium helyén állt, onnan kellett kisétálnom egy olyan mezőre, ami nem volt bevetve. És az a hülye város akkoriban inkább széjjelebb volt, mint összébb.

‒ Mindjárt megsajnállak.

Kis hallgatás után Selena mocorogni kezdett.

‒ Mi az? ‒ mordult fel Morzan, megszorítva őt, hogy maradjon nyugton.

‒ Semmi, csak… megtanultad a végén? Hallani a földet, úgy értem.

‒ Ja. Nincs benne semmi izgalmas.

‒ Nem úgy hangzik.

‒ Tudom, hogy megbűvölöd a rózsákat ‒ fintorgott Morzan. ‒ A növények leggyorsabb gondolata olyan negyedrovásnyi idő egy gyertyán, a földé meg úgy két-három nap. Nem egy sietős fajta. ‒ Erről persze megint a tanárai jutottak eszébe és összevonta a szemöldökét. Nem akart kora reggel rájuk gondolni. ‒ Na jó, keljünk föl.

Addig jutottak, hogy Selena kimászott az ágyból és Morzan máris hiányolta a mellkasára nehezedő meleg súlyt. Felült az ágyban, és a feleségét figyelte, ahogy tett-vett, megnézte a szalagokat, aztán roppant logikusan a kiválasztott kiegészítő színéhez keresett tunikát és nem fordítva. Aztán a tükör előtt állt, és tűnődve tartotta maga elé előbb a halvány krémszínű, majd a fehér tunikát.

‒ A helyedben hagynám a fenébe a világos színeket ‒ jegyezte meg.

Tükörkép-Selena a szemébe nézett.

‒ Csak azért, mert jól áll a vörös, nem fogok itthon is örökké azt hordani.

‒ Nem arra gondoltam. ‒ Nekiállt kikászálódni az ágyból és magában ajánlotta a konyhának, hogy jóféle tea várja őt a reggeli mellett. ‒ Kemény a melled, Selena. Egyszer hallottalak nyávogni, amikor meglepett a havibajod és összevérezted a ruhádat, és nem kérek belőle repetát.

Végre talpon volt. Nyújtózott, a válla kellemesen roppant egyet. Az ajtó melletti kisasztalon már várta őt egy kupac tiszta ruha, magától értetődően. Fekete és vörös, ahogy annak lennie kellett. Magán érezte a felesége tekintetét, amivel nem volt semmi gond. Tudta magáról, hogy szép, de Selenának akkor úgy kellett volna néznie őt, nem pedig meglepetten.

‒ Mi van? ‒ mordult föl.

A nő megint összerezzent és kapkodva fogta össze a tunikákat, hogy visszavigye azokat a szekrényhez és kikapja az első sötétebb darabot, ami a kezébe akadt.

‒ Selena?

‒ Nem tudtam… nem gondoltam, hogy… hogy észreveszed az ilyesmit.

‒ Az ég szerelmére, vagy hat éve a szeretőm vagy, nyilván feltűnnek a változások, főleg akkor, ha havonta előadod őket. Jó, amikor terhes voltál, az nyilván más volt, de…

A nő elejtette a vállfát, és szitkozódva utánahajolt.

‒ Mi az, nem a te reggeled? ‒ horkant föl vidáman Morzan. ‒ Fel a fejjel, lesz ez még rosszabb is!

‒ Kösz ‒ dünnyögte Selena, és folytatta a vállfák húzogatását meg a ruhák szemrevételezését. Ahhoz képest, hogy az imént a neveltetésével járó nehézségeket ecsetelte, egyáltalán nem zavarta, hogy most egy nagyasszony ruhatárából válogathat. ‒ Hogy van a fejed?

‒ A fejemnek nincs semmi baja, köszönöm szépen.

‒ A fejfájásra gondoltam. Még mindig ugyanolyan rossz, mint az első nap?

Morzan felkapta a fejét és vicsorgott. Selena félrebillentette a fejét és ártatlanul pislogott.

‒ Csak érdekel, hogy segítek-e bármit azzal, hogy megszüntetem a fejfájást, vagy csak mindig egy nappal elodázom.

‒ Nem akarok beszélni róla.

‒ Arra gondoltam, hogy csinálok neked egy nyakláncot vagy talizmánt, hogy amikor elmegyünk…

‒ Igen?! ‒ vágott a szavába Morzan

Összeszűkült szemmel meredt Selenára. Kis felesége még mindig állta a pillantását. Azt hitte, hogy ő van nyeregben, csak azért, mert Morzan volt az, akinek reggelente fejfájása volt.

‒ Felőlem őfelségét is megkérheted, ha bennem nem bízol.

Gyöngéden mondta. Kedvesen. Csöpögött belőle a szánalom és Morzan felidegesítette magát rajta.

‒ Szedd a holmidat, indulunk!

‒ Tessék?

‒ Jól hallottad! ‒ Már fordult is, hogy maga is így tegyen. ‒ Ez az egész nyilvánvalóan nem működik, szóval ideje csinálni valamit, ami viszont működik. Gyerünk, a munka nem vár!

‒ De hát…

Nem is hallotta a tiltakozását. Arra pedig nem volt hajlandó figyelni, hogy míg a cselédek ide-oda rohangáltak, hogy összeszedjenek mindent, amire szükségük lehet, és ők maguk is összevissza rohangáltak, hogy összeszedjenek mindent, amihez egy cselédnek semmi köze, Murtagh végig Selena karján ült. Selena ölelgette a gyereket és nem volt hajlandó letenni egyetlen pillanatra sem, még akkor sem, amikor Murtagh nyüszögött és tekergett a karjaiban. Nem sírt, sőt, a nyöszörgést is abbahagyta, amikor észrevette, hogy Morzan figyeli őt.

Ez megmosolyogtatta. Ezek szerint Murtagh-nak nem foglalta le minden gondolatát, hogy Selena szereti őt, ő pedig szereti az anyját, és ez roppant elégedetté tette.

Aztán ideges lett, mert milyen szánalmas már, hogy egy hároméves gyerek hangulat-változásaitól függ az ő lelki békéje. Bosszankodva dobta föl a sárkány hátára előbb a nyerget, aztán Selenát, aztán a nyeregtáskákat, hogy a nő felcsatolja azokat, míg ő még egyszer ellenőrzi a szíjakat, kiadja az utolsó utasításokat a kastély intézőjének és a helyőrség parancsnokának, és megsimogatta a sárkány fejét, mert a drága megérdemelte. Nem úgy, mint egyesek.

Selena mögötte ült, a nyerget kétszemélyessé alakító ügyes bővítményen. Valamit mókolt a lábán a szíjakkal, Morzan pedig a nyeregkápán dobolt és arra várt, hogy végre kész legyen. Türelmetlenül nézett körbe, és az emeleti körfolyosón kiszúrta Murtagh dadusát. Nem volt nagy dolog, a kastély szinte összes cselédje kint volt, hogy figyelje az úr távozását, ahogy az helyénvaló volt. A dadus viszont nem őt nézte. Morzan követte a pillantását, és csak akkor tűnt fel neki, hogy a fia is ott van. A korlát magasabb, mint a gyerek, így Murtagh a faragott kőkorlát résein keresztül figyelte őket.

Selena végre végzett. Két kézzel átkarolta, szorosan, arra számítva, hogy a sárkány bármelyik pillanatban elrúghatja magát a földtől. Morzan már kinyúlt a sárkány felé, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve odaintett a Murtagh-nak.

Selena meg se moccant. Vagyis az, hogy Murtagh keze a levegőbe emelkedett és bizonytalanul visszaintett, az csak neki szólt.