Zavaros víz IV.

 Éppen zuhan rám az élet meg minden. Talán egy nap tudok majd írni úgy is, hogy nem lihegnek a nyakamba a határidők (szép remények.)

 

Forrás

 

Zavaros víz

IV. Hordalék

 

Selenát nem lepte meg, hogy Morzan gyűlölte a gyereksírást. Az sem, hogy ez alól Murtagh sem volt kivétel, bár azt kénytelen volt beismerni magának, hogy a szíve mélyén csalódott. Remélte, hogy Morzan saját vére majd különbség lesz, de hát… nem így történt.

Mielőtt összeházasodtak volna, a várban csak a helyőrség meg néhány szolga volt, főleg azért, hogy mindent karban tartsanak, míg Morzan szerte kószál a Birodalomban, hogy a király akaratát véghez vigye. Akkor költöztek be a női cselédek, amikor Morzan elhatározta, hogy Selenának meg kell állnia a helyét magasabb társaságban is, és ehhez tudnia kell, hogyan viselkedik egy nemesasszony. És Morzan őszinte megrökönyödéssel szembesült azzal, hogy ahol egy csomó nőt és férfit összezárnak, ott előbb-utóbb néhány hölgynek el kell kezdenie magasabbra kötnie a szoknyája derekát. Kijelentette, hogy neki ugyan nem lesznek sivalkodó bőgőmasinák a közelében, mehet az összes, vagy feleteti a kölyköket a sárkányával még amikor azok az anyjukban vannak. Éppen ezért a vár gyerekei az alsó várban éltek, föl, a felső várba már csak akkor jöhettek, ha bírtak magukkal, és nem sok esély volt rá, hogy sírással vagy zsivajjal próbára tegyék a vár urának türelmét.

Ez viszont azt is jelentette, hogy Murtagh-nak nem volt magával egykorú játszópajtása. A fiú egymagában, vagy a dadusaival játszott, akik pontosan tudták, hogy mit is jelent Morzan egy szem gyermekére gondot viselni, éppen ezért a kedvében jártak, tejben-vajban fürösztötték, nehogy az úrfinak rossz szava legyen rájuk.

Selena egy időben tartott tőle, hogy a fiából pont olyan beképzelt alak lesz, mint egynéhány udvari figurából. Odahaza Alden fia Sloant tartották beképzeltnek, aki tudatában volt annak, hogy a Palancar-völgy egyetlen, és ezáltal legjobb mészárszékének örököse. Ő viszont kora ifjúságától fogva bele volt pistulva Ismirába, talán azt is hagyta volna neki, hogy nyakörvet kössön a nyakába és úgy húzza maga után pórázon. Még akkor is, amikor a magánál hét évvel idősebb lány csak nevetett rajta, és kisfiúnak nevezte, valahányszor megvallotta neki az érzéseit. Hozzá képest az udvari alakok… talán ezért is volt Morzannal legelső dolga, hogy megtanítsa neki, hogyan mondjon nemet.

Nem sütöd le a szemed, de nem is csinálsz úgy, mintha akaratpárbajt vívnátok. Ezek a pofák érzékenyek a rangjukra és hosszú az emlékezetük. A szádhoz kapod a kezed és megmondod az okvetlenkedő seggfejnek, hogy „ó jaj, az én uram megharagszik!” Velem nem mernek ujjat húzni.

És ha csak leszúrom?

Az vicces lenne, de inkább ne. Egy-két halott nemest még el tudok mismásolni, de ez a nyavalyás bagázs időnként egészen ügyes a gyilkosságok kiszimatolásában, neked pedig rejtve kell maradni. Te vagy az ütőlap az ingujjamban, kedves. – Ah, mások voltak az idők akkor, amikor Morzan még hízelgett neki. De nem feledkezhet meg az utolsó, félhangos mondatáról sem: – És nem akarok okot adni Galbatorixnak, hogy megharagudjon rám.

Selena kétszer találkozott a királyával. A férfi mindkét alkalommal levette őt a lábáról, és Selena csak utólag jött rá, hogy mosolyogva bólogatott mindvégig, amíg beszélt, lett légyen szó bármiről. Hallotta a történeteket arról, hogyan került a trónra, de a hangja, ahogy a szavakat formálta, az egészen… lehengerlő volt. Ha Selena nem tudta volna, hogy Urû’baen citadellájának még az udvarából is kitiltották a gyerekeket, talán levelet írt volna a királynak, hogy a segítségét kérje, miután… az után.

De a király talán még jobban utálta a gyerekeket, mint Morzan.

Így hát Selena egyedül volt.

Azt kívánta, hogy bár azért kellene aggódnia, hogy a fiából öntelt alak lesz. Mostanában azért aggódott, mert Murtagh alig beszélt, csak tőmondatokban fejezte ki magát, és napról napra sápadtabb lett. Néha előfordult, hogy amikor Selena megszólította, fölállt ültéből, hogy egész testével felé tudjon fordulni, hogy a nyakát és a hátát mereven, egyenesen tarthassa. Mindezt annak ellenére, hogy Morzan állítása szerint a legerősebb, mélyre ható varázslatokat mondta rá.

– Ne marasztalja benn, asszonyom – kérlelte őt a gyógyító. – Vigye ki a levegőre. Játsszon vele!

– Nincs túlzottan játékos kedvében mostanság – felelt Selena.

– De meséket kér.

– Igen.

– Akkor meséljen neki odakinn, asszonyom. A levegő jót tesz. Meg fog feledkezni róla, hogy baj van a hátával, és minél többet mozog, annál kevésbé fog fájni neki. – Kis habozás után hozzátette: – Ha nem teszi meg ön, akkor meg fogom tenni én, amikor ön nem lesz itt, de jobb szeretném, ha az első néhány alkalommal ön lenne mellette. Biztos vagyok benne, hogy az úrfi a nap végén sírni fog.

A javasasszony tévedett. Murtagh nem sírt. Selena előbb büszke volt rá, hogy milyen erős kisfia van, de aztán látta, hogy az asszony milyen gondterhelt arcot vág, és ettől ő is elbizonytalanodott.

Morzan aznap nem volt a kastélyban; reggeli után elment ellenőrizni valamit az egyik külső birtokon, morgott is miatta, hogy ő pihenni jött haza, meg hogy ezt az időt, amit a királytól kért, azért kérte, hogy kapcsolatot építsen a fiával, nem pedig azért, hogy inkompetens jószágigazgatók nyüszögését hallgassa. Selena ezt hallva úgy érezte, hogy a birtokról legközelebb egy új jószágigazgató kapcsán fog hallani.

Akkor mentek ki, mikor már nem bírta tovább nézni, ahogy Murtagh kedvetlenül rendezgeti egy malomtáblán a színes köveket, Levitte magával az udvarra, hogy legalább sétálgasson egy kicsit, míg ő jelentéseket olvas. A dolgozószobája a vár első udvarában volt, oda érkeztek a jelentések, a határidő pedig, amikor össze kell pakolnia, és el kell mennie elvégezni a feladatot, amit kapott, egyre közelebb volt.

Selena az udvart körülölelő, emeleti nyitott folyosó egyik oszlopának támaszkodott, onnan nézett le időnként a fűszerkertre. Murtagh kis téblábolás után ott ült le, a petrezselyem és a zeller között, ahol védve volt a szokatlanul szeles időjárás ellen. Szemezett a rozmaringgal, de gyorsan kimászott a bokorból, és Selena ebből azt szűrte le, hogy nem csak ő tartja szemmel a fiát, hanem Murtagh is őt. Valahányszor összetalálkozott a pillantásuk, Selena rámosolygott.

Murtagh egyre kevesebbet nézett fel, és Selena örült ennek. Örült, mert a fiavégre megfeledkezett mindenről és csak ült és játszott. Kis földkupacot emelt, amit kövekkel rakott tele, aztán botokkal szurkált körbe. Aztán fölállt és átment a másik kerthez, ahol a vár ritkább gyógynövényeit nevelték – a javasasszony pár cseppjükből orvosságot készített, Selena viszont magas koncentrátumban a mérgeihez használta őket. Egy pillanatra megállt a szíve, mikor látta, hogy Murtagh megáll és letép egy virágot, majdnem rákiáltott – de a fia nem volt már olyan kicsi, hogy mindent a szájába vegyen, nem fogja megenni, ugye?

Nem tette. Visszasétált a kis várához és a tetejébe tűzte, mint egy kis zászlót. Egy hirtelen szélroham majdnem levitte a tetejéről; Murtagh visszanyomta a helyére, aztán fölnézett, előbb az eget bámulta, mintha arra számítana, hogy megpillanthatja a szelet. Aztán a pillantása Selenáét kereste, láthatóan megkönnyebbült, amikor az anyja rámosolygott, és folytatta a játékot.

Selena rájött, hogy csak azért állt föl, mert a konyhakertben minden zöld, Murtagh pedig Morzan fia: körülöttük minden zászló vörös volt, vagy a Birodalom, vagy Morzan színében. A gyerek talán el se tudta képzelni, hogy lehetséges más színűre festeni ezeket az anyagokat.

Azt viszont megmosolyogta, hogy Murtagh pont úgy játszott a porban, mint bármelyik parasztgyerek. Túl messze volt, hogy hallja, de látta, hogy mozog a szája, miközben pakolgatja a köveket és fadarabokat – magának költötte a mesét játék közben. Szeretett volna közelebb menni hozzá, hallani a hangját, de nem mert megmozdulni, mert Murtagh még mindig fel-felnézett, és nem akarta megijeszteni, vagy megzavarni őt. Hadd játsszon.

Örült, hogy a ruhácskáját nem neki kell majd kimosni.

A konyhából kijött egy kisfiú, aki már elmúlhatott hét éves, mert rendes zeke és nadrág volt rajta. Durcás képpel, durván letépett néhány levelet. Vetett egy pillantást Murtagh-ra, fintorgott, aztán visszaszaladt a konyhába. Murtagh utánanézett, összevonta a szemöldökét, de visszatért a játékhoz. Akkor nézett fel újra, amikor az előbbi gyerekhez egy megszólalásig hasonlító, de valamivel fiatalabb gyerek szaladt ki, hogy leguggoljon mellé. Rajta már hasonló fehér ingecske volt, mint Murtagh-on, de egyszerűbb, és láthatóan viseltesebb.

Izgatott arccal mondott valamit Murtagh-nak, Selena drága fia pedig ült, két kézzel a melléhez szorítva a fadarabot, amivel éppen játszott, mintha a legdrágább kincse lenne. A másik gyerek a kezét nyújtotta, Murtagh pedig elfordult és a fejét rázta. Már Selena is hallotta az ismeretlen fiú kiáltását, noha a szavai még nem érhették el a fülét. Murtagh még határozottabban rázta a fejét, mire a gyerek felállt és rátaposott a hídra, amit Murtagh az imént épített néhány kavicsból és egy-két vékonyka, félredobott növényszárból.

Selena már futott is, suhant át a folyosókon, a szívét összeszorította a rettegés, mert a másik gyerek nagyobb volt, mint Murtagh, és az ő kis gyönyörűje még mindig nem volt teljesen jól, és ha a háta…

Le a lépcsőn. Át az udvaron. Befordulni a konyha sarkánál.

Levegő után kapkodva megtorpant.

A másik gyereknek nyoma sem volt, a helyén Morzan guggolt és kritikus pillantással méregette a kissé viharvert várat.

– Tetszenek a védműveid – mondta és megpöccintette a várból kiálló egyik pálcikát. – Minek a virág?

– Az a zászló – csipogta Murtagh.

Morzan felnevetett, azzal a reszelős, magasba csúszó, idétlen vihogással, amit bizonyára kicsit szégyellt, mert most is azonnal a szája elé kapta a kezét, hogy magába fojtsa. Murtagh zavartan bámult rá, a fejét is félrebillentette.

– Minden rendben? – kérdezte Selena.

Azok ketten egyszerre fordultak felé: Murtagh tágra nyílt szemei megteltek hálával, Morzan viszont a torkát köszörülve állt föl, mintha Selena rajtakapta volna valamin. Nem értette, de nem ért rá Morzannal foglalkozni: a fia két kezét nyújtotta felé, és Selena már ott is volt mellette, hogy a még mindig kezében szorongatott leveleket ügyetlenül a zsebébe gyűrje, aztán felkapja és magához szorítsa az egyre nagyobb és egyre nehezebb gyereket. Murtagh átkarolta a nyakát, és Selena felnyikkant, mert a gyerek hideg, földes keze a bőréhez ért.

Morzan felé fordult, aki szúrósanméregette őket. Murtagh nem láthatta, az arcát Selena nyakához préselte. A nyári meleg ellenére az arca is hideg volt – talán azért, mert erős volt a szél, ő pedig a falak árnyékában játszott, a földön.

– Szerintem megoldottuk volna ketten is – jegyezte meg Morzan, és a pillantása azt ígérte, hogy erről még beszélni fognak.

– Nem tudtam, hogy visszaértél.

– Van mit javítani a figyelmeden, ha egy landoló sárkány nem tűnik fel – horkant fel ő.

Selena még jobban magához szorította Murtagh-ot, és nem felelt. Morzannak igaza volt.

– Viszont – folytatta Morzan, – ez egy nagyon szép vár. Szép munka, kölyök.

Könnyedén megborzolta a gyerek haját, mire ő tiltakozva menyikkant.

– Na! – kiáltott fel Selena és elfordult, hogy Morzan ne érje el a fiút. – Te se szereted, ha borzolom a hajad, szerinted ő igen?

Morzan pislogott rá, mintha ez eszébe se jutott volna. Ahogy Selena ismerte őt, így is volt. Közelebb lépett, Selena pedig küzdött a késztetés ellen, hogy még jobban elforduljon tőle. De tartott tőle, hogy Morzan akkor nem csak őrá, hanem Murtagh-ra is megharagudott volna.

Érezte, hogy a fia összerezzen, és árulónak érezte magát, amiért nem tartja távol őt a félelme tárgyától. De Morzan most puha kézzel nyúlt Murtagh felé, óvatosan irányba simogatta a gyerek tincseit.

Selena felnézett rá. Morzan hümmögött, és az eredménnyel elégedetten elmosolyogott. A nap is kibújt a felhők árnyékából, aranyszín ragyogásba vonta az alakját. Selena lélegzete elakadt. Régen látta már ilyen szépnek a férjét.

– Hess befelé – szólalt meg ő, a hangja mély, simogató, borzogató. – Éhes vagyok és kíváncsi vagyok, mi a véleményed az új jószágigazgatóról.