Álom az álomban I.

 

Egyszer volt, hol nem volt, egy Tonhal megint beszélgetett Discordon, és ahelyett, hogy folytatta volna a félkész írásait, vagy befejezte volna az egyre hosszabb novellát, ami ott van neki majdnem készen, írt valami tökújat, amibe nyilvánvalóan több mellékszálat préselt, mint kellett volna.

A második részt talán bele tudom majd préselni egy részbe, szóval hej, ez egy ilyen kétrészes micsoda. Furcsaságok akadhatnak.

 

Az ötletért örök hála és imádat Umunschaasnak!

 

Cím ebből a zenéből.

 

Forrás

 

 

Álom az álomban

Prelűd

 

– Tudod, mire készülsz, ugye? – kérdezte Uvek. – Az urgalgra sámánjává lenni elhatározást követel és sokáig tart.

– Másom sincs, csak időm – felelt Murtagh savanykás mosollyal.

– Sokaknak nem fog tetszeni, hogy egy embert tanítok.

– Sokaknak már azzal baja van, hogy egyáltalán létezem. Uvek, ha nem akarod, hogy itt legyek, azt mondd.

– Az elhatározásod mélységeit szeretném kitapogatni.

Ha ennél határozottabb lenne, elég lenne csúnyán néznie egy hegyre ahhoz, hogy az fejtetőre álljon, ásított egyet Tövis. Hagyd el a kétségeket, Uvek! Elfelejted, hogy nem egyedül jött, és hogy mindig lesz legalább egyvalaki, aki támogatni fogja, ha esetleg elbizonytalanodna.

Murtagh érezte, hogy az arcába szökik a vér, és azt is, hogy a szíve megmelegszik.

Uvek előbb a sárkányra, aztán az emberre nézett, aztán úgy sóhajtott fel, hogy azt minden faj értette volna.

– Ám legyen. Ám azt tudnod kell, hogy minden törzs magának képezi a sámánjait, így ahány törzs, annyi nagy útja van a hagyományainknak. Úgy tudlak tanítani, ahogy régen én tanultam… és amit magamba szívtam magányos szemlélődéssel töltött éveim alatt.

– Én pedig tanulni fogok – hajtott fejet Murtagh.

Uvek magában hümmögött, hogy Murtagh megsajnálta.

– Attól tartasz, hogy téged szólnak meg emiatt? Vagy az a gond, hogy a vértestvérem vagy? Nem lenne szabad így tanítanod?

– Ha egyazon anyának több kölyke is sámán, akkor azok vagy egymást tanítják, vagy együtt tanulnak – legyintett Uvek. – Ha az egyikük csak felnőttként jut el odáig, hogy megnyissa az elméjét, mikorra a másik már befejezte a képzést, akkor hacsak nincs közöttük harag, úgy testvér testvért tanít, persze úgy, hogy a Véneknek ne legyen gondja vele. Már megkérdeztem, a Heimdallnak nincs kifogása ellened, vagy az ellen, hogy én tanítsalak.

– Akkor?

Nyomorult egy pillantást kapott.

– Hagyományaink vannak. A sámán feladatának egy jó része az, hogy a hagyományainkra emlékezzen, hogy tudja a történeteket, és el tudja mesélni őket. Te… nohát, hogy mondjam szépen, neked nincs szarvad, márpedig a történetmeséléshez és a varázslatainkhoz egyszerűen szükség van rá. Az urgalgra szarv nélkül az olyan… nincs olyan sámán, na. A Vének arra jutottak, hogy mivel ti ketten azt mondjátok magatokra, hogy egyek vagytok, ezért Tövis szarva a tiéd is, de neki túl sok végtagja van ahhoz, hogy beálljon a helyedre a táncokban. Így hát volna valami, amit meg kéne tenned, mielőtt nekikezdünk.

Murtagh nagy levegőt vett.

– Készen állok.

Akkor is, ha azt mondja, hogy meg kell kérdezned Eragonról, hogyan tudsz magadra szarvat bűvölni?

Fogd be.

Nasuadának biztosan tetszene.

Tövis!

 

Valamikor régen a sárkányok három érát különböztettek meg.

A legújabb a tünde–sárkány háború végét lezáró békével kezdődött.

A második úgy nyolcezer évvel ezelőtt kezdődött és a háború végéig tartott.

A legrégibbről nem illett beszélni. A sárkányok nem szerettek emlékezni rá, ha legyőzték őket, márpedig a második korszak kezdetét éppen az jelölte meg, hogy a Szürke Nép legyőzte őket. Mi másért lettek volna képesek megkötni a mágiát?

Az egésznek az volt a lényege, hogy a nyers mágiát könnyedén, mindenféle megkötés nélkül hasznosító sárkányokat megfékezzék. Nem tetszettek nekik a néha istenekként tevékenykedő, szárnyas teremtmények, akik időnként felléptek, mint egy kisebb-nagyobb törpeklán védelmezői. Miután megunták a pikkelyeik és karmaik fényesítését, felégettek mindent és odébbálltak, hogy kezdjenek mindent az elejéről.

Akkoriban az évszakok nem voltak olyan… megbízhatóak. Hogyan is lehettek volna? Egy sárkány rálehelt az erdőre és azon a környéken máris tavasz volt.

A Szürke Nép megváltoztatta a mágia központi magját, mindennek a gyökerét. Fogták a létező, működő rendszert, és beleékelték az anyanyelvüket, hogy a varázslásban legyen valami logika. Valami törvényszerűség. Hogy lehet, hogy belőlük egy közepes méretű tábortűz meggyújtása annyi erőt vesz ki, míg a sárkányok képesek kinöveszteni a Beor-hegységet, csak azért, mert nem akarják többet a szomszéd fészek egyik tagját sem látni?

(A sárkányoknak meggyőződése, hogy mindez könnyű.)

Nyolcezer éve a mágiát azonban megváltoztatták. A Szürke Nép megnyomorította magát azzal a varázslattal, túl sok erőd adtak bele, és így önmaguk fenntartására nem maradt erejük.

Nem maradtak elegen, hogy fenntartsák a fajukat és lassacskán eltűntek.

Mire a tündék megérkeztek, a sárkányok már beletörődtek a változásba. Leginkább azért, mert a legtöbben, akik nem tudtak vele mit kezdeni, már meghaltak.

Voltak azonban a régi világnak gyermekei, aki még emlékeztek.

 

Mágikus szél tépte darabokra az éjszaka nyugalmát. Konadu fiatal volt még, de tudta, hogy messzi földeken olyan szárnyas teremtmények élnek, akiknek a szemét nem bántja a nappal, és akiknek kemény, darabos bőre van, amit nem fognak a karmok, csak a csőr hegye. Néha, ha sokáig kitartott a szél, eljött egy-egy a földjükre, és akkor összegyűltek mind a klánok, mert mindegyikük erejére szükség volt a legyőzéséhez, és a húsából jutott mindegyiküknek. Amikor tehát megérezték a változást a szélben, visszaindultak a fészkük felé.

A szél azonban túl erős volt és valamiért változott is  . Konadu egy társát földhöz vágta, de nem állhattak meg sírni érte, mert akkor a szél velük is végzett volna.

A következő, aki elszakadt a csapattól, Konadu volt. A szél eltépte őt a többiektől, és még hallotta a párja rikoltását, de tehetetlenek voltak. A szél kisodorta őt a tenger fölé, ahol a csalárd levegő-áramlatok úgy dobálták, mintha még csak most vedlette volna le a bábját és tanulná, hogyan kell használni a szárnyait.

Már az ereje vége felé járt, amikor a szél elcsendesedett, kiveszett belőle a nyers íz. Jött helyette más borzalom: a látóhatáron megjelent a fény, ami bántotta a szemét. Ő nem volt préda, hogy bőr legyen a szeme előtt, a fejére kellett volna borítania a szárnyait, hogy védje a szemeit a nap fényétől és hevétől.

Akkor vette észre a fekete sárkányt.

Ifjú példánya volt a fajtájának, két fészek elég lett volna ahhoz, hogy megöljék és nem is jutott volna a húsából mindegyiküknek. Alacsonyan repült a víz felett, hogy aztán lecsapjon, hosszú teste úgy mozdult, hogy a farokcsapásba minden erejét és súlyát bele tudta adni. Képen törölte vele a tengeri kígyót, aki kiemelkedve el akarta kapni a sárkány hátsó lábát.

Konadu bánta, hogy itt van, messze a nagy vizek fölött és nem odahaza. A sárkány is remek lakoma, hát még a tengeri kígyó! Az hosszabb, mint egy sárkány, és mivel nem kell tudnia repülni, nem is figyel rá, hogy mit eszik, így sokkalta húsosabb, mint a repülő falatok. És ez igazi tengeri kígyó volt, nem olyan, mint azok, akik az északi vizekben tanyáztak és nidwhalnak nevezték magukat.

Konadu látta a csatát, ahogy a kígyó egyre kevesebbet csapott ki a vízből. Arra várt, hogy mikor fárad el a sárkány, mikor adja fel a szárnya és zuhan le a vízbe. Konadu nem volt biztos benne, hogy ki fog előbb lezuhanni, ő vagy a sárkány. Lebegett az égen és figyelt, miközben igyekezett tartani magát a széllel szemben, hogy az ne fújja őt még messzebb a hazájától. A szemei már fájtak az egyre erősödő fényben.

A sárkány szárnycsapásai egyre gyöngébbek lettek, mintha az, hogy a fény az ő furcsa, kemény bőrén megcsillant volna, elvette volna minden maradék erejét. A tengeri kígyó – milyen furcsa, ez a példány vörös és arany volt, pedig Konadu azt hitte, azokat a nïdhwalok és az ő déli testvérei már mind felfalták – kicsapott a vízből.

A sárkány pedig meglepő fürgeséggel húzta el magát a csattanó állkapcsa elől, hogy aztán lecsapjon és a nyakába marjon. A tengeri kígyó sivalkodott, még magasabbra lökte magát, aztán megcsavarta a testét és lerántotta magával a túl alacsonyan repülő sárkányt a vízbe.

A szél pedig megfordult, fújta őt vissza Alalea partjaihoz. Feküdt a levegőn és csak arra koncentrált, hogy ne zuhanjon le. A szárazföld szagát megérezve előbb énekelni, aztán rikoltozni kezdett, míg érte nem jöttek a fészek-társai és haza nem vezették őt.

Addigra a nap már régen megvakította őt. A legutolsó dolog, amit látott, az elvörösödő tengervíz volt, és egy fáradt sárkány még egyszer utoljára a magasba emelkedő szárnyai voltak.

Konadu elmesélte ezt a testéreinek, aztán a testvérei lárváinak. A testvérei lárvái felnőttek és elmesélték a maguk utódaikat. Konadu történetét énekbe foglalták, és hosszú évezredeken keresztül adták tovább az utolsó tengeri kígyó párharcát, akit megöltek, de aki vitte magával a gyilkosát.

A dalt vitték magukkal, amikor átkeltek a tengeren, követve a kedvenc prédájukat. Emlékeztek rá és erőt merítettek belőle a legsötétebb időkben, mert emlékeztette őket arra, hogy egy sárkányt is le lehet győzni.

Az utolsó, aki ismerte az éneket, feltépett torokkal hullott alá a Leona-tóba, miközben Saphira sárkány világnak bömbölte a győzelmét.

 

Sárkányok fogócskáztak a változékony tengerparti szélben, fiatalabbak és öregebbek vegyesen. Azlagûr figyelmen kívül hagyta őket, Belgabad pedig elfáradt a játékban. Elhevert a másik, sokkal idősebb sárkány mellett, akit a barátjának tartott.- Vele együtt bámulta a tengert és a hullámokon csillogó fényeket.

‒ Régen más volt ‒ mondta Belgabadnak az ő barátja.

‒ Mesélted.

De azért meghallgatta megint, hogyan mondja el Azlagûr a Szürke Nép történetét, akik arra tették fel az életüket, hogy visszafordítsák a nyers mágia hatásait. Azlagûr itt volt, ő emlékezett rá, hogy mi volt a különbség a régi és az új mágia között. Belgabad pedig hallgatta, mert ő azután kelt ki, hogy a régi világ letűnt. Furcsának és izgalmasnak találta az érzéseket és benyomásokat, amiket a barátja közvetített felé. Akkor nyúlt a varázslatért, amikor csak kedve szottyan rá és nem csak akkor, amikor a szükség úgy hozta.

Azlagûr gondolatai keserűen kavarogtak, mint mindig, amikor elmesélte ezt a történetet. Belgabad életében először kérdezett rá:

‒ Ennyire fáj, hogy a Szürke Nép éppen úgy megváltoztatta a világot, ahogy mi tettük régen?

Azlagûr olyan sokáig hallgatott, hogy Belgabad azt hitte, már nem is fog válaszolni. Ez a hite csak erősödött, amikor a barátja megszólalt:

‒ Hogy hívják a szíved párját?

‒ Majd jól megmondom neki, hogy képes voltál elfelejteni a nevét. Megnézheted, mikor hoz neked Raumaka legközelebb keleti marhát.

Azlagûr nagyot sóhajtott és letette a fejét a mancsaira. Belgabad elhallgatott és egyszerre elszégyellte magát, amiért olyan lehetetlen módon viselkedett.

‒ Azlagûr?

‒ Nincs neve.

‒ Kinek?

‒ Az én páromnak. Orr van kint, és nincs neve.

‒ Tessék? Nem értelek.

Azlagûr megint sóhajtott.

‒ Napokon át kell repülni nyugat felé, követve a víz alatti homokpadokat, aztán el kell fordulni délnek. Az a legnehezebb rész, mert ott majdnem két egész napig a nyílt víz fölött kell repülni, de utána…

Elhallgatott. Belgabad megbökte az orrával. Azlagûr megrezzent, mintha álomból ébredt volna. Szomorúan nézett rá, és megmutatta neki: egy vízi teremtmény, sárkány-forma fejjel, de pikkelyek nélkül. A bőre, akár egy cápáé, vérvörös teste pedig egy pikkelytelen kígyóé, amit aranyosan csillogó minta díszített. És a hangja! Énekelt és zümmögött, és csigavonalban Azlagûr köré fonta volna hosszú-hosszú testét, ha nem kellett volna attól tartaniuk, hogy túlságosan kiemelkedik a vízből és megfeneklik, képtelenné válva arra, hogy visszacsússzon a vízbe.

‒ De hát hatalmas! ‒ kiáltott fel Belgabad. ‒ Miért fél? Nagyon erős lehet! ‒ Nem próbáltál még soha repülni azután, hogy sokat úsztál? ‒ kérdezte Azlagûr. ‒ A vízben könnyebb vagy. Ez nála is így van, csakhogy ő a vízben született. Ő máshogy érzi a föld húzását, és ha a teste egynegyede szárazra kerül, már erőlködik. Ha a harmada kerülne túl magasra, talán nem is élné túl.

‒ De nem fenyegeti ez a veszély, ha tudja, hová mehet, nem?

‒ Én emeltem ki azt a sziklát a vízből ‒ mondta Azlagûr. ‒ Felhúztam a mélyből, hogy legyen egy helyünk, ahol vele tudok lenni. De a víz ott sekélyebb, mint máshol, neki pedig szüksége van egy bizonyos mélységre, hogy rendesen tudjon úszni. És nem csak én növök, hanem ő is. Mostanában már apály idején vissza kell húzódnia a mélyebb vizekbe.

Belgabad hallgatott. Milyen szörnyű lehet, napokig repülni, hogy aztán ne tölthessen minden pillanatot a kedvesével!

‒ És a szikla is egyre kisebb.

Érezte a másik benyomásait: akkor régen felhúzta a sziklaoszlopot a tenger mélyéről és elfeküdt rajta, ma már a hátsó lábai a vízbe lógtak és kapaszkodnia kellett, hogy nem tudott igazán pihenni. Szégyenkezett, amiért kérnie kellett a kedvese erejéből, amikor hazaindult, és aggódott a kígyóért, aki addig úszott vele, ameddig csak lehetett. Féltette a párját a sekély vizektől és a nïdhwaloktól.

‒ Az övéi nem védik meg?

‒ Nincsenek többen. Ő az utolsó. Egyedül van, amióta kikelt a tojásból, pedig körbeúszta a tengereket, hogy találjon magához hasonlót. Amikor a nevét kérdeztem, meglepődött. Nem is értette, miért kéne máshogy utalnia önmagára azon túl, hogy „én”.

Belgabad egy pillanatra hallotta a tengeri kígyó énekét ‒ csak egy pillanatra, mert Azlagûr nem nagyon szeretett osztozkodni, és meg akarta tartani magának a kedvese dalait.

‒ Miért nem adsz neki nevet te?

‒ Még nem találtam meg a megfelelőt.

‒ Évezredek alatt?

‒ Van, amihez idő kell, Belgabad ‒ horkantott fel a másik.

A farkával a földre csapott, és Belgabad tudta, hogy nem kérdezhet többet Azlagûr társáról.

– Ezt talán mondanom se kell, de erről egy szót sem szólhatsz.

– Hát persze,

 

A hatszáz versszakos, versszakonként húsz disztichonból álló „Az őshaza elhagyása” című ballada Idelmarí munkája volt. Mindössze egyszer szavalták el teljes egészében: maga a szerző, a vérszerződést követő ünnepségsorozat egy pontjaként. A varázslat, ami sárkányokat és tündéket egyaránt megváltoztatott, még félig sületlenül lebegett a levegőben. Idelmarí közönsége ennek megfelelően meglehetősen szókimondó volt a mű értékelését illetően.

Később már klasszikusnak számított, és az alapműveltséghez tartozott elolvasni, leginkább azért, mert a témát feldolgozó művek többsége évszázadokkal később keletkezett, és Idelmarí volt az egyetlen, aki a saját élményeit mesélte el. Ettől persze a darab még nem lett rövidebb, sem jobb, és a legtöbb tünde sértetten felhúzná az orrát és témát váltana, ha felmerülne a kérdés, hogy elolvasta-e mind a hatszáz versszakot, vagy csak Laekmé rövidített változatát, ami ráadásul prózában foglalta össze az eposzt. Akik később a témáról írtak, általában Laekmé írását használták alapnak, elvégre Laekmé pontosan vett át mindent és rendkívül jól értelmezte, amit Idelmarí leírt. Cserébe olyan lényegi részeket hagyott el, mint az a kilenc versszak, amelyekben Idelmarí megreggelizett és közben azon elmélkedett, hogy az anyósa egy utálatos boszorkány.

A tünde flotta egy tömegben hagyta el Alalea partjait. Nem tudtak azonban együtt maradni, és Idelmarí hajója, a rajta összezsúfolt közel kétszáz tündével, elsodródott a többiektől. Laekmé elég rövidre szabta, hogyan bolyongtak, majd az Aiedail fényét iránytűnek használva hogyan találtak vissza a flottához. Fölöslegesnek (vagy éppen hazugságnak) ítélte azt a négy versszakot, amelyekben Idelmarí a gigantikus fekete sárkányról írt, aki úgy állt a vízben, mintha az csak egy pocsolya lenne, és egy leviatán képéről nyalogatta a sót. Idelmarí a vég kígyójának nevezte a tengeri kígyót, elvégre vörös volt, és a tündék akkoriban még úgy tartották, hogy a világ végén a végtelen csillagtengeren hánykolódó bolygójukat átfogja majd a világkígyó és összeroppantja. A vörös szín tökéletesen illett ehhez. És a szörnyeteget csak még félelmetesebbé tette, hogy amikor lebukott a mélybe, a kristálytiszta vízben már furcsa, zöldes-fekete árnyalata volt a bőrének.

A fekete sárkány kiterítette a szárnyait, és a hajón utazók megrettentek, mert így felettébb hasonlított az éjszaka retteneteire, amiket maguk mögött kívántak hagyni, és elrepült. Laekmé úgy gondolta, hogy Idelmarí túlzott, azok alapján, hogy milyen temérdek mindent leírt az érkezésükig, nem volt lehetséges, hogy valóban sárkányt lásson.

Évszázadok teltek el, mire az első tündében felmerült a kérdés, hogyan volt lehetséges, hogy a sárkányok már tudtak a tündékről, amikor ők partot értek Teirmben. Egészen addig mindenki a sárkányok veleszületett bölcsességére fogta, vagy előjeleket láttattak velük. Ha valaki vette volna a fáradtságot, hogy elolvassa azt a szemetet, amit Idelmarí leírt, megkapta volna a választ.

(Mert a sárkányok nem szerettek a vereségeikre gondolni, és elveszíteni egy vént… de nem volt ildomos ilyesmiről beszélni.)

 

Egyedül volt, amikor kikelt a tojásból, egyedül úszott fel a tenger színére, hogy megnézze magának a csillagokat, és kipróbálja, életben marad-e akkor, ha kidugja a fejét a vízből. Csiklandós érzés volt, amikor bezárultak a kopoltyúi és néhányszor alá kellett buknia, míg rá nem jött, hogy az öklendezés-szerű érzés, ami erőt vett rajta, amiatt van, mert a levegő kifelé is az orrán vagy a száján akar jönni.

Amerre járt, egyedül járt. Amit énekelt, azt csak magának énekelte. Ha harcolt, egyedül harcolt, de szerencsére, a nïdhwalok sem csapatostul jártak.

Egy darabig még keresgélt. Úszott a tengerekben, énekelt, és remélte, hogy egyszer majd valaki válaszolni fog neki. De a tenger néma maradt, ő pedig egyedül volt. Nem mintha baja lett volna vele, nyilvánvalóan megérdemelte, hogy övé legyen minden tenger. Szüksége is volt a helyre, elvégre, minden egyes prédával, minden holdtöltével egyre hosszabb és hosszabb lett.

Egy idő után már csak nevetett és vadászott, mert kíváncsi volt rá, hogy meg tud-e nőni olyan nagyra, hogy körbeérjen minden tengert és megcsiklandozza az orrát a farka hegyével. Ezt suttogta magának, amikor nem látszott az égen a hold, olyan sötétségbe vonva mindent, mint ami a tenger fenekén volt, a legmélyebb árkokban, és körös-körül minden csöndes volt, hallgatott minden.

Az ilyen sötét éjszakák és sötét gondolatok után szeretett felmenni a felszínre, hogy nézze a fényt, meg játsszon a vízben, önmaga karikákba csavarodó testét figyelje, és azon tűnődjön, hogy lehet az, hogy a felszínen más színe van, mint lenn a mélyben. Olyankor meg sem próbálkozott azzal, hogy csúnya pillantásokkal vagy egy mentális harapással megértesse egy útjába akadó nagydarab ragadozóval, hogy ha megpróbálna nekimenni, akkor belőle lenne vacsora. Olyankor érezni akarta, hogy él, és ahhoz az kellett, hogy belemélyessze a fogait valakibe, megérezze a vér részegítő ízét, és addig zabáljon, míg annyira el nem telítődött, hogy lusta, lassú kígyózással le nem ereszkedett a mélybe, hogy a barlangjába bújjon, vagy belefúrja magát az iszapba és aludjon.

Elment hát megnézni a hajnalt. Milyen kár, hogy a fekete sárkány éppen akkor repült felé, alacsonyan szállva a víz színe fölött, elvarázsolva a mélység gazdagságától.

Lehet, hogy kicsit… elszámolta magát, amikor eldöntötte, hogy meg fogja kóstolni ezt a furcsa madarat. Ráadásul a rohadéknak sikerült úgy megharapnia, hogy nem tudott visszafordulni és ráharapni.

Megcsavarta a testét és mindkettejüket belevágta a vízbe. Már a másik köré fonta a testét, készen arra, hogy összeroppantsa, amikor megérezte, hogy a sárkány harapása gyengül. Még mindig fogta őt, de a fájdalom enyhült. Megérintette az elméjét – a gondolatai furcsák és szárazok voltak, de tökéletesen érthetőek.

Tényleg azt akarod, hogy itt haljunk meg mind a ketten?

Inkább viszlek magammal.

A sárkány viszont nem moccant a szorításában, érezte helyette az elméjében a fokozódó pánikot. Nem akart meghalni, és ezért készen állt alkut kötni vele. Nos… ami azt illeti, ő sem akart meghalni.

Szóval elengedte és el akart úszni, de a másik megragadta a mancsaival, megkarmolva a bőrét a hegyes karmaival.

Vigyél egy olyan helyre, ahol fel tudok szállni, utasította.

Nem viszlek sehova.

Válaszul a karmok kissé jobban az oldalába mélyedtek. Felmordult és lebukott mélyre, úszott le, le, le, figyelmen kívül hagyva az egyre erősödő nyomást az elméjén. A másik felülről volt, és azok pocsékul viselték, ha nagyon gyorsan buktak alá. Tudta, hogy a másik el fogja engedni.

Meg tudlak gyógyítani!

Ez már megállította. Még tűnődött is egy kicsit az ajánlat felett, éppen csak annyit, hogy a sárkány már ficergett egy kicsit a levegőhiánytól.

Az a harapás elég súlyos volt a nyakán, és a kép, amivel a másik megmutatta, hogy képes volt gyógyítani… emlék volt, nem káprázat. az „íze” tisztán elárulta. Elég sok vért vesztett, és bár biztos volt benne, hogy egy kisebb nïdhwallal el tud bánni, egy nagyobb már gondot okozhatott volna.

Kilőtt felfelé, még mielőtt a kéretlen lovasa megfulladt volna.

Miközben a sekélyes felé úsztak, egymást méregették. Érdekes módon, a másik kétféleképpen hivatkozik magára, a szokásos én mellett ott bujkált egy hangsor, ahogy többnyire a fajtársai szólították őt. Mert neki voltak olyanjai, és Azlagûrnak nevezték. Egy kicsit utálta őt ezért. Kéjes kárörömmel csámcsogott azon, hogy a másik gyengének érzi magát az alkujuk miatt, és hogy  azzal próbálja nyugtatni magát, hogy jobb élni, mint meghalni, és amúgy is, messze kívül vannak a tengeren, nem fogja megtudni soha senki.

Homokos helyet választott. Ha meg is szorulna apály idején, itt bele tudná ásni magát a tengerbe. Itt nem fenyegette a veszély, hogy a másik átveri és itt döglik meg rakásra.

Azlagûr állta a szavát. A sebei már nem véreztek, a tenger sója már nem marta, de még mindig kényelmetlenül szúrt az oldala. Ez még mindig vajmi kevés volt.

Ennél jobban nem megy?

Fáradt vagyok, jelentette ki a másik. Hozz ennem, és meglátjuk.

Látta az elméjét. Pontosan tudta, hogy fáradtan is kiválóan képes lett volna meggyógyítani. Nem, Azlagûr inkább attól tartott, hogy ő magára hagyja, és a másik kiolvasta az elméjéből, hogy miféle veszedelmek leselkednek rá ezen a környéken.

Azlagûr elérte, hogy mellette maradjon, míg úgy érezte, hogy elég erős nem lett ahhoz, hogy visszarepüljön arra a messzi helyre, ahonnét jött. Nem tervezte megmondani neki, hogy az első éjszaka után már csak azért vitatkozott, hogy a másik ne higgye azt, hogy esetleg érdeklődik iránta. Vagy ha mégis, akkor az egész csak azért volt, mert érdekelték azok a furcsa dolgok a másik fejében. Nagyon furcsa hínárok voltak a víz fölött.

Egy világ választotta el őket egymástól, éppen ezért rengeteg mindenről tudtak beszélgetni. Ami igazán megfogta, az a homokpad volt, ami Azlagûr állítása szerint akkora volt, hogy se széle, se hossza, és magasra kellett repülni hozzá, hogy látni lehessen a két szélét. Ráadásul nem is a hullámok hordták össze. Nem is volt ott víz egyáltalán. Ez elég furcsa volt ahhoz, hogy elkísérje a másikat az útján hazafelé, egészen addig, míg a túl sekély víz miatt már nem mehetett vele.

És mivel ilyen furcsaságot látott, nem talált benne semmi kivetnivalót, hogy visszatérjen arra a helyre, ahol elbúcsúzott Azlagûrtól. Meg hogy gondoljon rá. Meg hogy örüljön neki, amikor a sárkány úgy döntött, hogy visszatér meglátogatni őt.

Idővel Azlagûr még ajándékokat is hozott neki. Megtanulta, mi marad egyben a vízben, és mágiával fekhelyet készített magának, ő pedig hallgatta, ahogy a messzi világról beszél.

Aztán az övéhez érintette az orrát és megmutatta neki a szíve mélyét, ő pedig ezer karikába csavarta magát örömében, hogy Azlagûr hátravetett fejjel nevetett. Aztán a nyakába fúrta az arcát és sírt, amikor már nem volt képes többé módosítani a mélyebb vizekben emelt sziklájuk méretén. Már nem tudott többé szelet támasztani, hogy visszavigye őt a hazájába.

Utána Azlagûr ritkábban jött és kevesebb ajándékot hozott, mert a cipekedés helyett a repülésre kellett összpontosítania. Néha bánkódott miatta, még akkor is, ha ezerszer és egyszer biztosította róla, hogy nincs ezzel semmi baj. Ahogy azzal sincs semmi baj, hogy ha meg akarta szólítani, akkor nem egy furcsa hangsort dúdolt neki, hanem a ragaszkodását mutatta felé.

Hosszi idő eltelt már azóta, hogy Azlagûr nem tudta mozgatni többé a sziklákat, ahogy kénye-kedve tartotta. Ahogy követték egymást a teliholtak, úgy kellett egyre hosszabb időt távol maradnia, ahogy csökkent a vízszint.

Aztán jött az a víz színén úszó furcsaság, aminek a felszíne nyüzsgött a rajta mozgó teremtményektől, és Azlagûr a mélybe parancsolta őt, mert megérezte, hogy az úszó-micsoda-teremtményei meg tudnák ölni őt.

Kételkedett ebben, de Azlagûr annyira megijedt – utálta, ha megijedt –, hogy azonnal lebukott és meg sem állt a tenger fenekéig, ahol felkavarta az iszapot, hogy elrejtőzzön.

Aztán várt.

És várt.

Felment a víz színére, ahol nyoma sem volt sem az úszó valaminek, sem Azlagûrnak.

Még többet várt.

Olyan közel úszott Azlagûr hazájának partjaihoz, amennyire a sekély víz engedte, de akkor megint eszébe jutott Azlagûr szúró-vágó kétségbeesése, és az visszaűzte őt a mélységekbe.

Hatszáz telihold is eltelt már. Azlagûr soha nem volt ilyen sokáig távol. Bánatában lebukott a mélybe. Ezúttal nem elégedett meg a homokkal és iszappal: a barlangjába bújt, ahol az ajándékokat gyűjtötte, amiket Azlagûrtól kapott. Ott tekeredett össze és képzelte azt, hogy nem önmagát, hanem egy pikkelyes testet érint.

Egyszer megígérte Azlagûrnak, hogy kideríti, képes-e mágiát használni. Ez megfelelő alkalomnak tűnt, hogy a másik emlékeit segítségül hívva próbálja tegye magát.