Ithring

Új fandom? Új-régi fandom? Mindegy, inkább ne menjünk bele :)(:

Ithring. Szabadság.

Az, hogy nem ismerték a szót, nem jelentette azt, hogy nem lakott ott a szívük mélyén, már azelőtt, hogy a béklyók a maguk fizikai valóságában a kezükre-mancsukra-nyakukra kattantak volna. Több volt, mint a rabok álma. Több mint egy kard.

Volt egy sárkány, aki már azelőtt szabad akart lenni, hogy megszületett volna.

CP egy interjúban azt mondta, hogy Saphira már akkor tudta, hogy ki fog kelni Eragonnak, amikor srácunk felvette őt a hegyoldalban, de várt egy kicsit, nehogy áldozatul essen Galbatorix egy trükkjének. Ha ez így van, akkor Tövis egy gyökér, amiért kikelt, de ezzel nem vagyok hajlandó egyetérteni.

Ez a történet már egészen régen érlelődött bennem, de az utolsó rúgás, hogy még meg is írjam, ez a poszt volt.

Egyéb pofázás a történet végén~

 

 

Ithring

Utólag nem fog emlékezni azokra az évekre, ahogy egyetlen teremtmény sem emlékszik rá, hogyan lett egy tojásrántotta alapanyagából olyan értelemmel bíró önálló lény, aki képes meghozni a döntést, hogy rántottát akar enni. A varázslat, ami összekötötte Ővele, ami olyan sok mindent megváltoztatott szívének-lelkének társában, benne is változást idézett elő. Vad testvéreinek a tojásban töltött idő csupán villanásnyi benyomások sorozata volt, ami összeolvadt az újszülött-lét túl sok információtól zavaros, gyámoltalan korszakával. Az emlékezőképessége még fejletlen volt, így sokat felejtett, a helyére pattanó, lelkét megrendítő varázslat pedig egy karomvillanással elválasztotta a régent a mosttól. Amikor már elég idős lett ahhoz, hogy emlékezni akarjon, már csak ködös érzelemfoszlányokat, elnyúló suttogásokat, és az Ő mindent betöltő jelenlétét tudta felidézni.

A tudata alig volt több egy marékba lazán összefogott, örökölt ösztönnél, de már kíváncsian nyújtózott, tapogatózott maga körül. Már régen menni akart, de az anyja újra és újra türelemre intette, mert a testvére még nem állt készen. De már készen volt, egyforma kíváncsi gondolatcsomók voltak az anyjuk hasában. És ő már meg akart születni. Össze akarta törni a tojáshéjat, hogy néhány rövid nap után, amikor már elég nagyra nőttek a szárnyai ahhoz, hogy elbírja a saját súlyát, szabad legyen.

Az anyja azonban nem tért vissza a kolóniába a fészekhez, amit az apja épített nekik. Érezte az aggodalmát, a rémületét, hallotta az erőlködő lélegzetét, ahogy az utolsó erejéig hajszolta magát menekülés közben. Érezte a fáradtságát, ahogy lerogyott egy szikla alatt, hogy erőre kapjon. Küldött nekik egy simogatásnyi gondolatot, hogy legyenek türelemmel, hamarosan megszülethetnek, de még várjanak, még nincs itt az ideje. Megölné mindannyiukat, ha beleegyezne az érkezésükbe.

Türelmetlen volt már és nem örült, hogy még nem alkalmas. Az anyja csitította és azt mondta neki, hogy aludjon. Dohogott, de engedelmeskedett, mert az anyja lágy zümmögésének, a gondolatai ringatásának nem lehetett ellenállni. Aludt.

Arra riadt, hogy a tojáshéjon túl az izmok nem azért szorulnak össze, mert az anyja repül, hanem azért, mert harcol. A testvére is ébren volt már, a tojásaik héja összekoccant, de szilárdan ültek a vastag pikkelyekkel védett alhasban, miközben az ismeretlen odakintben az anyjuk az életéért küzdött.

Hallotta az üvöltéseket. Tompán szűrődtek be hozzá, de hallott mindent. Érezte az anyja elméjét elborító pánikot, a mágia mindent megrázó erejét, és az anyja elkeseredését is, amiért nem volt elég. De küzdött, mert sárkány volt, mert nem adta fel soha. Sárkány volt és kész volt harcolni az egész világgal, míg voltak karmai és fogai.

Újabb varázslat jött, ez azonban az ellenfelüktől származott, és nem olyan volt, mint amit a fióka az anyján keresztül a kolónia többi tagjától megszokott. Ez sokkal… koncentráltabb volt. Nem olyan, mint a szárnycsapás, hanem mint a karomvillanás. Áttörte az anyja pikkelyeit, szétmállasztotta a húst és a csontot, ő pedig először látott fényt, ahogy az átszűrődött a tojása héján.

A testvérét megvilágította az a ragyogás. Az elméje félhomályos csillogása, ami annyira hasonlított a szüleikére, egy pillanattal előbb hunyt ki, mint ahogy a tojáshéjon átszűrődő fényesség elhalt volna. Az anyja izmai megmerevedtek, majd az elméje elsötétülésével elernyedtek. A teste tonnás súlya hatalmas robajjal zuhant a sziklákra.

Meglapult a tojásában. Várt. Érezte, hogy az anyja gyilkosai még a közelben vannak; ketten… nem is, négyen voltak, egyikük sem fajtársa. Két értelmes, a másik kettő ostoba, azokat figyelmen kívül hagyta. Megjegyezte magának a lenyomatukat, hogy majd amikor kikelt, amikor megerősödött és már elég nagy, levadászhassa őket és elharapja a torkukat.

A világ megint megváltozott a mágia erejétől, és a tojása kiemelkedett a halott húsból. Nem azon az úton, ahogy a természet szánta, hanem a lyukon át, amit a halálos csapás vágott az anyja testébe. A fióka összegyűjtötte az erejét, hogy kikeljen, mert ha meg kell halnia, mint a testvérének és az anyjának, akkor ő bizony azt az utat választja, amit a szülője. Nem múlhat el ebből a világból, míg be nem bizonyította, hogy ő is sárkány.

De a varázslat még ott rezgett a levegőben, és a fióka egyszerre elgyengült. Valami megváltozott. Felsikoltott, mert éppen azelőtt, hogy áttörhette volna a közte és a külvilág között húzódó határvonalat, az utálatos tojáshéjat, a bűbájos tiltást helyezett rá. Béklyókat vetett köré, amiknek a vége a semmibe veszett. Úgy érezte, kirántják a lelkét a testéből, félig volt csak önmaga és hiába vergődött és kapálódzott, a tojáshéj nem engedett. A varázslat tartotta, szorosan és szilárdan, és nem volt vége, mert nem létezett még a vége. A varázslat, és a semmi látványa felkavarta, megszédítette, és mire magához tért, a bűbáj már megszilárdult. Egyetlen képlékeny része maradt; egy félkész hurok, amit majd valaki másnak kell magára vennie.

A fióka ösztönösen tudta, hogy a béklyó fel fogja tépni a lelkét, mint egy félig begyógyult sebet, és összeforrasztja majd valaki máséval.

Összehúzta magát a tojásában és szűkölt. Vitték valahová, és remegett, mert a két állat két majdnem-sárkány volt, a húsuk ugyanúgy mozdult, mint az anyjáé vagy a kolónia többi tagjáé, de az elméjük alig volt több a hazahordott éleleménél. A gyilkosok irányították őket, gondolataik tüskéi mélyen az agyukba vájtak, úgy kormányozták őket és a fióka előbb fogja lerágni a tagjait és vet véget az életének, mint hogy ilyesféle szolgálatra adja a fejét. Ő szabad akart lenni, nem akarta, hogy az ősi varázslat őt is rabságba vesse.

Olyan helyre vitték, ami buzgott az élettől. Nem-sárkányok villanásnyi élete tobzódott körülötte, a fények úgy kavarogtak, születtek és haltak el körülötte, ahogy az anyja gondolat-meséiben a pikkelyekről a sziklafalra vetülő, ezernyi színes fénypont.

Volt ott valaki. A gyilkos átadta a tojását valakinek, akinek az elméje síró, zokogó teremtmények kórusától volt visszhangos, önmagába hajolt és megtekeredett, a sötétsége pedig kíváncsian nyúlt ki felé. A fióka undorodva hőkölt hátra, a figyelmét is a tojáshéjba zárta, hogy ne is lássa azt a förtelmet, ne is érezze, védve legyen tőle. Várt, ameddig a türelme húzta, és csak utána kacsintott ki újra a héjon kívülre.

Az önmagába tekeredő elme még mindig ott volt, de már messzebb, és ó, volt ott egy rendes sárkány is! Illetve, nem rendes, de nem volt olyan üres, mint az a kettő, akik végeztek a szülőjével. De az ő elméje is csavarodott volt és zavart, a lelke félig kívül volt a testén, de nem csatlakozott semmihez. Az a tomboló sötétség is, ami úgy elborzasztotta őt, szintén önmagán kívül tapogatózott, de nem talált kapaszkodót.

Még több majdnem-sárkányt látott, értelem nélküli tojáshéjakat. A fióka megrángatta a láthatatlan kötelékeket, és meglátott benne egy kiutat. Tulajdonképpen akkor kel ki, amikor akar, és azt sem tiltja semmi, hogy a tojással együtt önmagát is összetörje. Belőle nem fognak üres-ostobát vagy őrültet csinálni, akkor inkább a testvére útját választja, és elmúlik még azelőtt, hogy szelhette volna az eget. Nem lesz rab.

Nekikészült, hogy véghez vigye az elhatározását, de lecsaptak rá. Ketten voltak, és már az érintésük elég volt ahhoz, hogy a döntése meginogjon, mert éppen olyanok voltak, mint ő: tojásukba zárt sárkányfiókák, akik vártak valakire, hogy kikelhessenek. De a fióka nem érette, miért akarják rávenni őt a maradásra. Megmutatta nekik a kolóniát, a sárkányok ragyogását, és azt az ürességet meg sötétséget, ami itt volt, és amit itt tőle vártak. Azok ketten válaszul mutattak neki egy helyet, ahol rengeteg hozzájuk hasonló tojáslakó volt és még több ragyogó sárkány, akiknek a lelke összeforrt valaki máséval. De sárkányok voltak, sárkányok maradtak. Amit itt látott, az volt a fertő, ne az alapján ítélkezzen.

És maradjon meg a tojásban. Ha feltöri a héjat, akkor a kötelék, amit rádobtak, összeforrasztja azzal, akihez elsőként hozzáér, és nem mindegy, hogy ki lesz a választottja. Gondolkodjon rajta, kit szeretne. Hoznak majd ide olyanokat, akik megérintik a tojása héját, lesz kiből választania. Nem javasolják neki, hogy elsiesse a döntést, vagy hogy kikeljen, míg ez a sötét és megtekeredő elme – aki időnként közel jött hozzájuk és hallották a hangját, ahogy egy érthetetlen nyelven beszélt hozzájuk, érezték az elméje óvatos érintését, amitől mindhárman elhúzódnak –, itt volt. Várjon addig, míg ez az elme elvész a semmiben és majd keljen ki akkor.

Utálta a tojást. Utálta, hogy a másik kettő meg tudta győzni, és most kénytelen várni. Érezte, hogy azok a mondandójuk végeztével álomba merülnek, de ő túlságosan nyugtalan volt az alváshoz. Figyelt, keresgélt, gondolkodott azon, amit a többiek mutattak neki. Azt mondták, keressen olyat, aki alkalmas, és erről csak ő dönthet. Felmérte magának azokat, akiket látott; őrültek, földön csúszó alakok, öntelt, szárnyatlan senkik, akik szíve mélyén rettegés lakozott. Nem kellettek neki. Sokáig figyelt, de nem látott változást, és belefáradt, hogy sötét-őrület neki suttog, ha már a többiek figyelmen kívül hagyták. Összehúzta magát és követte az új fészek-társai példáját. Aludt.

És aludt.

Néha felébredt, olyankor felvillant előtte, hogy régen több üres-majdnem-sárkány volt, de nem emlékezett rá, hogy miért vannak ilyen gondolatai. Egy idő után megfeledkezett róla, hogyan került arra a helyre, ahol éppen volt. Ha valamelyik fészek-társában felvillant az érdeklődés, amikor eléjük hoztak valakit, sietett ő is az emlékeztetővel, hogy sötét-őrület még itt van, még nem kelhet ki. Elfelejtették, hogy ki volt az első, aki ezt mondta, hogy miért is kell várniuk, de legalább egy közülük mindig emlékezett, hogy várni kell.

Ő kevesebbet aludt és nem is tudott olyan mélyen pihenni, mint a másik két fióka. Ő többre emlékezett, de még így is nagyon kevésre. Az, akinek az elméje túl világos volt és már attól megfájdult a feje, ha megszólította, mindig azzal jött, hogy ezek a lények neki túlságosan hirtelenek. Több kiegyensúlyozottságra vágyott, és mivel kevés olyan jelölt volt, aki számára érdekességet jelentett, sokkal-sokkal többet aludt. Ha néha mégis felébredt, akkor olyan megjegyzéseket tett, hogy neki majdnem olyan sötétek a gondolatai, mint az önmagába-fordult-őrületnek. A harmadik, akivel sokkal szívesebben beszélgettek, mint egymással, mintha mindenben kettejük között helyezkedett volna el. Kettejük-közöttben sokkal többször villant fel az érdeklődés egy-egy jelölt láttán, és egyszer neki kellett emlékeztetnie, hogy ne feledkezzen meg az ígéretükről.

Akkor csak ő emlékezett, a másik kettő nem. Megfordult benne a gondolat, hogy nem szól. Ki akart már mászni a nyavalyás tojásból, szabad akart lenni, de aztán megérezte az őrült sárkányt és a majdnem-sárkányokat és meggondolta magát. Akkor kettejük-között megriadt és visszahúzódott. Mélyen megrendítette, hogy hibázott, hogy majdnem elcsábult valakiért, aki számára is csak majdnem-tökéletes volt, akivel sok munkája lett volna, hogy igazán tökéletesre csiszolja. Ez a botlása még a gondolatai színén is változtatott.

Az volt az utolsó alkalom, hogy emlékeztették egymást. Túl-fényest nem érdekelték a jelöltek, ő emlékezett, kettejük-között pedig úgy tűnt, elhatározta, hogy soha nem fog kikelni. Mélységes mély álomba merült. Sötét-őrület nem örült ennek, a gondolatai még sebesebben kavarogtak, egy darabig gyakrabban járt hozzájuk, hogy megpróbálja felébreszteni a többieket, vagy rávenni őt arra, hogy határozza el magát végre.

Voltak olyanok a látóhatára peremén, akikkel passzolt volna. Érezte őket, mint a tüzet, tudta, hogy talán itt-ott egy kis simítás után megfelelnének. De vagy nem jöttek elé, túl messze maradtak tőle, vagy közelről megnézve mégsem találta őket alkalmasak. Az egyiküknek túl sok volt az elméjében a sötétség, túlságosan hasonlított sötét-őrületre, egy másik akarata úgy hajlongott, ahogy ő tudja billegtetni a farka végét. Nem, egyikük sem kellett neki.

Sötét-őrület néha elvitte egyiküket, hogy külön-külön próbálja noszogatni őket a kikelésre. A fióka idegesítőnek találta és valahányszor sötét-őrület az ő tojását markolta fel, elaludt és nem érdekelte, hogy sötét-őrületet ez mennyire bosszantja.

Túl-világos is felriadt, amikor valaki új jött be hozzájuk, aki nem sötét-őrület volt, de még csak nem is jelölt, mert az elméje színe szerint alkalmatlan volt rá, hogy bármilyen sárkánynak (de talán még a saját fajtársainak is) társa legyen. Ez az ismeretlen felkapta kettejük-közöttet és elvitte, pedig ilyesmit korábban csak sötét-őrület csinált. Ott maradtak, egymásra utalva túl-fényessel, értetlenül kuksoltak a tojásukban, aztán összehúzták magukat, amikor sötét-őrület berontott hozzájuk, és az elméje vihara majdnem magával rántotta őket is. Túl-fényes a maga szokásos megoldását alkalmazta, és inkább elaludt.

Mintha ősidők óta lett volna itt, bezárva a tojásba. Iszonyatosan unta már, és néha úgy érezte, hogy lassan nem lesz képes kikelni, nem fogja tudni áttörni a csontnál-keményebb burkot. Olyankor még szűkebbnek érezte a tojást, mint amilyen valójában volt. Bosszúsan forgolódott és úgy döntött, túl-fényesnek kivételesen igaza van, aludni kell.

És akkor jött Ő.

Akkor már különbséget tudott tenni fiatal és öreg között, tudta, hogy akit lát, az egy fióka, formálatlan, kialakulatlan, de az alapok már ott voltak benne, és ha most kikelne neki, tökéletesre formálhatná. Akkor nem két egymáshoz tapasztott lélek lennének, hanem egyetlen, nagy egész.

De Ő távol maradt. Néha eltűnt a szeme elől, máskor az érzékelése peremén táncolt, amiről a fióka sokáig azt hitte, hogy a legidegesítőbb dolog a világon, de aztán a sötét-őrület egyszer elvitte őt a túl-világos-fészek-társ mellől, egészen közel vitte Őhozzá. Akkor már idősebb volt, kezdett megszilárdulni, és ó, ő sem tudta volna szebbre formálni. Voltak hibái, persze, de az alapok, amik igazán számítottak, azok tökéletesek voltak. Túl messze volt ahhoz, hogy pontosan kivehesse a félhomályos elméjének pikkelymintáját, de a színét látta, és azzal elégedett volt.

Ha nem lett volna ott sötét-őrület, talán még ki is kelt volna neki, ha találkoznak.

Ezek után rá se hederített azokra, akik időnként betértek hozzájuk, és a tojásaik héjához hajolva sugdostak nekik. A másik fiókára se nagyon figyelt oda, túl-világos mélyen aludt, és csak néha rezzent fel egy-egy pillanatra, amikor egy majdnem-alkalmas jelölt érkezett, de ő, őt teljesen hatalmába kerítette Ő, aki soha nem jött elég közel.

Sötét-őrület ellenben túl közel volt, és mindent-gyűlöl elég elrettentő erő volt ahhoz, hogy eltántorítsa a kikeléstől, de azért vágyott az Ő közelségére. Látni akarta, érezni akarta, és nem csak így messziről, darabjaiban megcsodálva, hanem közelről, egészen befogadva az érzést, hagyni, hogy átjárja, végigbizseregjen a testén egészen a a teste köré tekert, fejletlen szárnyai végéig. Nem tudott aludni így, hogy a lehetőség ott illegette magát előtte, és már olyan régen ki akart kelni, a türelmetlenség talán már izzásig hevítette a tojása héját. Annyira tetszett neki már így messziről is, talán ketten együtt, egy egészként lehetnének olyan szabadok, mint… nem emlékezett rá, hogy pontosan mennyire kellene szabadnak lennie, de biztos volt benne, hogy Vele az lesz.

Ő hosszabb-rövidebb időszakokra magára hagyta. Elsétált és hátra se nézett, ami először csak bosszantotta, utána már a pikkelyei tövében érezte a hiányát. Ráadásul ha Ő nem volt ott, sötét-őrület mindig beugrott legalább egy gyors látogatásra, és bár a felé közölt üzeneteinek a felét nem értette, mert túl sok volt mind, mintha… mintha sötét-őrület azt akarta volna mondani, hogy Ő igazán csúnyán bánik a fiókával, amiért szabadon lófrál ahelyett, hogy végre elé járulna és a nyakába venné a varázslat fájdalmasan-üresen lógó másik felét. A hosszú szünetek után mindig elöntötte a boldogság, amikor Ő visszajött. Ugyan folytatta a játszadozást az érzéseivel azzal, hogy nem jött a közelébe, hogy éppen csak egy hajszálnyival volt messzebb, mint kellett volna, de élt és rendben volt. A fióka egy idő után már csak a lehetőségre várt, a pillanatra, amikor Ő ott van, de sötét-őrület nincs, akkor bizony összezúz mindent és elmegy hozzá.

Olyan sokszor történt már meg ez, hogy Ő elmegy és visszajön, hogy egy idő után biztos volt benne, hogy így fog tenni újra és újra. Ébren várta a visszatértét, mert nem tudott aludni, amikor Ő a közelben volt, és mindig olyan rosszul esett neki, amikor a szendergésből felzargatta a visszatérte. Inkább várt türelemmel, pedig abból így is éppen elég kevés szorult belé.

De egy alkalommal Ő egyre tovább maradt távol.

Kezdte azt hinni, hogy már vissza sem tér.

Sötét-őrület egyre többet sugdosott csak neki. Néha magával vitte, egyszer elmentek abból a nem-sárkány-de-fészek helyről is. Sötét-őrület, meg nem-egész-de-nem-üres-viszont-őrült sárkány, és ő a tojásban távoztak. Tudta, hogy repülnek, magasan a csak-mesékből-ismert-felhők felett, érezte mindenkit-gyűlöl-de-főleg-sötét-őrületet morgását, kitárt szárnyai hártyájának dagadását, érezte az izmai ritmusos megfeszülését és elernyedését, ahogy együtt dolgoztak, hogy repültek, ettől pedig a fiókát elfogta a vágy, hogy ő is érezze ezt. Ki akart kelni, ki akart nyújtózni, úgy érezte, meghal, ha nem teheti meg, de Ő most megint messze volt, pedig akkor és ott a fióka arra is képes lett volna, hogy félresöpörje sötét-őrület jelenlétét, kikelt volna és elment volna Őhozzá, amint elcsitul a nem-sárkány-kolónia zsibongása.

Aztán sötét-őrület hozott neki valakit, aki nem Ő volt, de hasonlított hozzá, még böködte is az elméjével, bátorította, hogy fogadja el, amitől sikoltani akart, mert ha Helyette hozott valakit, akkor Ő… Ő talán meghalt?

Emlékezett rá, hogy régen nem csak túl-világos volt vele, hanem egy másik fióka is, aki már nincs itt. Arra már nem emlékezett, hogy mi lett vele, hogy elvitték-e, vagy kikelt. Abban biztos volt, hogy nem szét-akar-tépni-mindent az, egyáltalán nem passzolt a gondolataik színe. Vagy talán csak álmodta őt is, mint a gondolattalan-üres-cafatokban-lógó-lelkű-majdnem-sárkányokat.

Visszahúzódott az érintésétől annak, aki nem Ő volt. Biztos volt benne, hogy nem a választottja az; Ő ennél már idősebb, ez csak egy gyerek, túl síkos, és nincs meg benne az a szilárdság, mint Őbenne.

Utálta a tojását és azt, hogy be van zárva egy ilyen kicsi helyre, de akkor még jobban összehúzta magát és fájt neki, hogy túl-világos nincs ébren, mert az ő gondolataiban mindig öröm volt és reménykedés és a fióka vagy értelmetlennek találta volna a gondolatait, vagy megnyugvást talált volna bennük.

Hiányzott neki Ő. Gyűlölte sötét-őrület mindent betöltő jelenlétét, hogy mióta Ő elment, folyamatosan piszkálta. Bezzeg túl-fényest hagyta aludni… de Ő már nem volt itt, és a nem-elég-jók korábban is csak megbizsergették az elméjét, ha éppen aludt, nem ébresztették föl.

Szóval sötét-őrület türelmetlen böködésével mit sem törődve álomba merült.

Azt álmodta, hogy egy másik tojásban van, egy olyan helyen, ahol az izmok és inak játékát nem a gondolataival érzékelte, hanem azzal, hogy a héjhoz simult. A hordozója testében volt, néha összekoccant a tojása héja egy másikkal, és cseppet sem aggódott, hogy esetleg összetörik, vagy jön valaki, aki bántaná őt, mert a hordozója nem lenyelte, nem felfalta, hanem táplálta és formálta őt. A saját erejéből adott erőt neki, hogy ő legyen. Az anyja volt, aki ha leszállt pihenni, zümmögött neki és a még-nem-fészektársának, de olyan erővel, hogy néha a pikkelyei is rezegtek belé. Azt akarta, hogy ő és a testvére tudják, biztonságban vannak és nagyon szereti őket. És a fióka tudta, hogy amikor az anyja úgy dönt, hogy ő és a vértestvére már elég erősek, akkor leszáll abba a fészekbe, amit az apjuk épített nekik, világra hozza őket, és már akkor feltörheti a tojásának ezt az utálatos burkát, amikor az megérinti a fészket. Ott lesz az anyja, talán az apja is, de a kolónia mindenképpen összegyűlik, hogy lássák őt, mert újonnan-született-kicsiny-teremtés lesz, akit meg kell tanítani repülni és vadászni. Alig várta.

Álmában fényesség támadt, ami széthasította az anyja testét, a testvére pedig porrá vált mellette. Felriadt és majdnem feltörte a tojáshéjat, mert Ő jött meg, akkor álmodott így, amikor Ő hazatért!

Érzékeinek a peremén ott pislákolt az Ő gyönge, a szokásosnál haloványabb fénye. Egyébként is zsarátnok volt, a nyüzsgő nem-sárkány-kolónia lakói mellett néha alig lehetett látni a világát, ami igazi fényből kevés lenne ahhoz, hogy átszűrődjön a tojáshéjon, de a fióka éppen ilyennek szerette. Most viszont önmagához képest is túl fakó volt, mintha… mintha valami nem lett volna rendben vele.

Sötét-őrület még mindig ott volt. Megint elvitte őt máshova, vagy talán túl-fényest vitte el, nem tudta, az alatt történt, míg ő aludt. Meleg volt, melegebb, mint máskor, amiről az a benyomása támadt, hogy a kolónia tagjai bizonyára tüzet gyújtottak, hogy kényelmesebb legyen számára a kikelés. Tudta, hogy ez nem igaz, mert csak túl-nagy-túl-sok-gyűlölet volt a közelben, és ő is túl messze. A meleg viszont ott volt vele, és az Ő gyönge fénye ott égett, néha billegett, és a fióka a farkába harapott, hogy el tudja viselni a nem-tudás bizonytalanságát.

Még egy jött, akire régen azt mondta volna, hogy majdnem-jó, így viszont, hogy Ő itt volt, egy gondolatfoszlányt se pazarolt rá. Sötét-örvény nem is forszírozta a dolgot, nem próbálta böködni vagy noszogatni. Megint megérintette az elméjét, a fióka pedig elhúzódott előle, és nem is igazán értette, hogy mit akar tőle, túl ködös volt, túl nagy. A zsibongásból kivált egy üzenet, amitől eszébe jutott, hogy régen egyszer (vagy többször?) figyelmeztette túl-világost és kettejük-közöttet, hogy sötét-örvény gonosz és nem kelhetnek még ki, ők pedig megértették és megígérték, hogy nem fognak.

Sötét-őrület elment. Egészen hosszú időre magára hagyta, ami meglepte, Ő utolsó eltűnése óta szinte folyamatosan ott volt a közelében. Most azonban magára hagyta, és a fióka már kezdett megkönnyebbülni, hogy minden visszatért a megszokotthoz, már csak túl-világos hiányzik és a meleg volt sok egy kicsit, de akkor. Akkor Ő közeledni kezdett.

Pislákolt, akkor is, amikor már nem csak a jelenlétét érezte, hanem őt magát. Nem azért nem volt erős a fénye, mert messze volt, hanem mert legyöngült. Még mindig tökéletes volt, talán még jobban is, mint valaha, de fáradt volt, végtelenül fáradt. A fióka tekergett egy kicsit és örült, hogy megint a közelében lehet, rég volt már, hogy együtt pihenhettek, hogy láthatta az Ő tompa, csodálatos derengését ilyen közelről.

Még közelebb jött. Már közelebb volt, mint korábban bármikor. Már látta, hogy az elméje mintája majdnem olyan pikkelyes, mint az ő teste, mégis mintha olyan ínszálak tartanák össze, mint amik az ő testében vannak összenyomva már időtlen idők óta, és amik egy nyújtózásért sírnak. Közelről már látta benne a sötétségnek azokat a csúf foltjait, amik belerondítottak a félhomályos tökéletességébe. Fáradtság, kimerültség, frissen levedlett fájdalom. A fióka egyiket se érezte még soha. Biztosan lényegtelen apróságok csupán.

Ő idősebb volt már, egyes dolgok olyan keménnyé váltak benne, mint a karmok és pikkelyek, és a fióka kicsit sajnálta, hogy nem korábban jött, mert akkor ott lehetett volna Vele, amikor ez megtörtént. Együtt lehettek volna, amikor Ő ilyen szép lett.

És akkor Ő megérintette a tojása héját, felfedve mindent, amit addig rejtegetett előle. A lénye központját jelentő dacos-dühös magot, ami azt ígérte, hogy karmolni és tépni fog, látta a büszkeségét, és a fióka tudta, hogy ez a valaki képes lesz megállni mellette. Látta az önuralmát és tudta, hogy előbb felméri a vihart, mielőtt összeszedné minden erejét, hogy megküzdjön vele. Látta az akaratát és a meggyőződését, a szilárdságát, a benne rejlő nagyságot. Látta a lelkét, és tudta, hogy Ő emberbőrbe bújt sárkány, erős és szabad, akivel nem szégyen, ha összeolvad a lelke.

Ővele ez nem bilincs lesz, hanem felszabadulás.

Látta a hibáit is, amiknek a felét nem értette, mert kicsi volt még, de lényegtelennek tűntek a nagy egész mellett. Az elméje megnyugtatóan félhomályos volt, a dallama pedig, amit most először hallott, kellemesen melankolikus, a düh kemény ellenpontjaival. Olyan zene volt ez, amivel a fióka együtt akart dorombolni, fel akart szállni vele az égbe, hogy a szélbe hajolva keringjen rá, pedig akkor még csak másokon keresztül tudta, hogy mi az a szél.

A legnagyobb hibát is látta, ami miatt Ő utálta önmagát: úgy érezte, hogy gyönge. Erőtlennek látta magát.

A fióka a mágiáért nyúlt és nevetett. Széttörte az őt végtelen idők óta fogva tartó, gyűlöletes tojást; ha Neki csak erő kell, azt bármikor megadhatja neki.

Ketten együtt pedig szabadok lesznek.

---

Nem garantálom, hogy fogok még írni ebben a fandomban (… igen, van egy megkezdett történetem, de azt tényleg csak akkor fogom felrakni, ha befejezem. Éppen elég egy társaság idegeit borzolni. *izzadva pislog az AtLA felé*)

Ha szeretnél többet látni Tövis és Fírnen varázslatos kapcsolatából, hadd javasoljam ezt a ficet: This And Every Lifetime, StoryDreamBeliever tollából (különös tekintettel a 17. fejezetre). Az egész sorozat egy kincs, ajánlom szeretettel!

 

Magyarázkodás, mert utólag jutnak eszembe a dolgok már megint:

Ebben a történetben Tövis a kikelés peremén volt, amikor rámondták a tojására a Lovas-varázslatot, azért volt rá olyan hatással a dolog. Bármilyen más helyzetben, amikor a fióka csak hesszel a tojásban, a világon semmi nem történik, nem fáj neki, legfeljebb felnéz, hogy „mi? Valaki kopogott?” A tojáslakók általában csak a közvetlen környezetüket érzékelik (ahogy Tövis is elég keveset látott a mamáján kívül, általában azt látta, amit ő megosztott vele), de mivel legkedvesebb babánkat egy varázslat közepén kapták el, sooooookkal messzebbre lát, mint a többiek. Galbatorix eleinte nem tudott erről, akkor kezdte összerakni a dolgokat, amikor Tövis szabotálta Saphira majdnem-kikelését.