Pillangóhatás XIX.

 Belibbenek, mint aki nem hónapokkal ezelőtt járt erre utoljára. Emlékeztető magamnak: legközelebb ne írás közben állj neki utánanézni a mentális betegségek megfelelő reprezentációjának. Nem finom.

Ebben a fejezetben: emlékeztek még Maóra? Ideje megnézni, hogy van a köznép. Utána azt, hogy viseli Sokka a dolgokat. Még utána meg azt, hogy Ozai miképpen viseli a dolgokat. Szerkesztés közben arra jutottam, hogy a pali kicsit ráfüggött a kezekre, vagy talán én vagyok ráfüggve a kezekre és projektálok. De semmi gond, a fejezet végén lesz egy kikacsintásunk Azulára meg az ő apakomplexusára :)

Figyelmeztetés: bántalmazás, családon belüli erőszak, mocsoksok stressz annak változatos formáiban és pánik.

Sokka megérdemli, hogy ennek a fejezetnek ő adja a borítóképet

Pillangóhatás

 

十九. Harag

Maónak volt egy olyan sanda gyanúja, hogy Tian azért ment kiképzőnek, hogy apáskodhasson az újoncok felett. Nagyon ment neki. Maót is szerette tutujgatni, ami néha jól esett, máskor kicsit idegesítő volt, de a szándékot mindenesetre értékelte. És jó volt tudni, hogy van valaki, akihez fordulhat a hasfájásaival. Nem mintha nem szerette volna a saját apját, de hát az örege mégis otthon volt, és nem mellette.

Azt is tudta, hogy Tian úgy tud inni, mint az apukák, akiknek nincs jobb dolga, mint munka után beülni egy kerthelyiségbe és adomázgatni a régi szép időkről. Éppen ezért a szolgálatban lévő felszolgálónak egész sokszor kellett fordulnia, mire az őrmesternek sikerült kiütnie magát. Ai akkor már kinn volt; hogy ő hányt, vagy valamelyik újoncukat támogatta, azt Mao nem tudta, de azért. Azért na.

Nem egy mindennapos esemény, hogy az ember egyik pártfogoltjáról kiderül, hogy igazból a koronaherceg.

Egy hét volt, mire a döbbenet lecsengett, de még hosszú heteken át várták, hogy mikor fog érkezni egy levél, vagy egy szakasz végrehajtó, hogy igazságot vegyen a herceggel szemben elkövetett atrocitásokért. Ahogy teltek a napok, a szakasz újoncai lassan visszataláltak a régi tüzükhöz. Arra mindenesetre gondjuk volt, hogy se a herceget, se Lee-t ne említsék soha többé.

Anno Mao és Tian hosszas mérlegelés után döntöttek úgy, hogy az ebédszünet második felében mennek enni. Egyikük se volt oda azért, ha fel kellett állniuk ebéd közben, márpedig az ezredesüknek kijárt ez a fajta tiszteletadás. A nőnek szokása volt az elsők között érkezni, így mire Maóék elé megpakolt tányér került, ő már régen távozott. Ai azt mondta rájuk, hogy hülyék mindketten, és alig várja, amikor egyszer megszívják. Erre a fogadalmára hivatkozott minden áldott alkalommal, amikor Tian az aktuális vitájukban nem tudott több érvet felhozni a maga ügye mellett és kérdőre vonta, hogy tulajdonképpen miért is van az asztaluknál.

Pont ezért Ai volt az egyetlen, aki vidáman szusszant fel, mikor kaja közben megszólalt a sorakozásra hívó kürtszó. Nem követte más jelzés, csak egy közönséges sorakozó volt, ettől függetlenül ott kellett hagyniuk a kajájukat és futólépésben mentek az udvarra elfoglalni a helyüket.

Ilyenkor Tian és Ai az újoncaik mellett álltak, Mao pedig visszatért a maga szakaszához. A helyezkedés mellett persze, hallani lehetett a sorakozó miatti nem túl kedves dünnyögést is. Mao tisztán hallotta a szavakat, de valahányszor körbenézett, senkinek nem mozgott a szája.

Az ezredes már ott állt az erőd falán, és még egyszer megfúvatta a gyülekezőt, hogy megsürgesse a későket és hogy finoman jelezze, fogja be mindenki a pofáját. Amikor előrelépett, még meg is tették. Mao kihúzta magát és felkészült a gyülekezővel járó rövid, tisztelgéssel és meghajlással egybekötött kis szösszenetre, amit majd követ a bejelentés.

Csakhogy az ezredes ugrott egyből a bejelentésre.

– Ba Sing Se elesett!

Hogymivan?

– Zuko herceg áttörte a falat és bevette a várost, Azula hercegnő pedig végzett az avatárral!

A herceg. Az ő hercegük, aki úgy jött kiképzésre, hogy az összes gyakorlatot tudta. A hercegnő, akit Mao látott a kantinban, aki félig még kislány volt. A herceg mesélt róla. Az unokatestvéréről is mesélt, aki elesett a bevehetetlennek hitt falak alatt.

Ők meg elfoglalták.

A levegő megremegett a kitörő örömujjongástól. Mao nevetett és megölelte a mellette álló embert – azt se tudta, ki az, de nem érdekelte. Az ezredes vigyorgott rájuk a fal tetejéről, ők meg ugráltak és nevettek. A rend felbomlott, a szakaszok szétszéledtek, mindenki rohant a barátaihoz, és Mao már Tiant szorongatta, aki egyszerre sírt és nevetett és ha Mao nem támogatja meg, seggre ül.

– Nyertünk! Irgalmas Agni, nem hiszem el, megnyertük a háborút!

Az ezredes maga mellé rendelte az erős hangú helyettesét, hogy túlkiabálja helyette a hangzavart.

– Éljen a Tűz Népe! Éljen soká Tűz Ura Ozai!

Ők pedig megéljenezték. Háromszor.

* * *

Ozai kifújta a levegőt és a papír nem gyulladt meg a kezében, pedig nem akarta újra elolvasni a levelet. Undorodott a tartalmától, a benne meglebegtetett lehetőségtől.

Tudta, érezte, hogy valami nincs rendben. Azért küldte el a gyerekeit egy hétre, hogy jobban meg tudja fogni, milyen az udvar hangulata, amikor nincsenek itt, és jobban meg tudja figyelni őket, amikor ismét mellette lesznek. A fia a kegyvesztettsége alatt az évnek ebben a szakában nem volt itthon, emiatt Ozai valahányszor meglátta, meglepődött. Minden alkalommal, amikor a kölyök az illemnek megfelelően elfoglalta a helyét a jobbján, megfeszült. Nem tudott hinni Azulának, aki a leveleiben azt írta, hogy Zuko hasznos volt, erre a fiú hazajött és a maga esetlen, szánalmas módján megtámogatta Azula minden egyes kijelentését. Így igazán nem kételkedhetne bennük tovább.

Azt tervezte, hogy meditál egy sort, helyreteszi magában a változásokat és akkor majd jobban tud figyelni arra a furcsaságra, ami körbelengte Azulát.

Erre most itt van ez a levél, amit nem fog újraolvasni, mert a tartalmának lényege már beleégett a tudatába. Az avatár él, és éppen azon a szigeten látták, ahová a gyerekei látogatóba mentek. Micsoda véletlen.

Az első gondolata az volt, hogy tüzes kampókra akasztatja Iroh-t és addig vallatja, míg el nem árulja, hogy pontosan hogyan vette rá a gyerekeit az árulásra, milyen mélyre nyúlnak bennük ezek a szálak, és hogyan tudja kigyomlálni azokat. De bármennyire is jól esne neki látni a plafonról lógni az átkozottat, nem veheti biztosra, hogy amit mondani fog, az igaz. Zuko azt állította, hogy Ba Sing Se óta egy árva szót se szólt hozzájuk, és nagyon-nagyon rég volt már, hogy a fiú megpróbált hazudni.

Nem gyűrte össze a levelet. Nem tépte össze, nem lobbantotta lángra. Számított mozdulatokkal félbehajtotta, majd még egyszer, majd még egyszer. Az esős évszak elmúltával kivitték a dolgozószobájából a parázstartót, az alacsony tárgyalóasztalon viszont volt egy dekoratív kerámiatál. Abba dobta bele a papírt, és nézte végig, ahogy elhamvad. A dísztál aranyozott máza megfeketedett és megrepedt a melegtől.

Akár a lánya. Csupa cicoma és csillogó máz, amivel takargatja a hazug, fekete szívét.

A kis fruska tartotta a kapcsolatot a bátyjával, holott Ozai azt akarta, hogy a fiú egyedül, a maga erejéből boldoguljon és végre kiderüljön, milyen fából faragták. Csak Azula miatt érkezhetett a jelentés, miszerint Zuko megfelelt a seregben és a birodalmi tűzidomárok át akarták venni a maguk egységébe, speciális képzésre.

Ozai előtt felrémlett egy régi jelenet. A váratlanul betoppanó Iroh vigyorogva megállt a küszöbön, Lu Ten pedig rohant, hogy a nyakába boruljon. Zuko sután szaladt rövid lábain az unokatestvére után, és mivel mindenben az ő példáját követte, kitárt karral ölelést kért a számára jóformán ismeretlen férfitól, amikor Iroh eleresztette a fiát. Iroh nevetett, lehajolt és a karjába kapta a gyereket. Azula akkor tanult meg járni, és maga is talpra állt, hogy odamenjen, részt vegyen a gyöngeségnek ebben a piedesztálra állításában. Ozai fél karral elkapta és átvette őt a másik oldalára.

A lány akaratosan felszusszant és összevont szemöldökkel Zukóra mutatott.

– Nem – mondta neki Ozai szigorúan. Azula duzzogva bár, de engedelmeskedett.

Ismét efféle közbeavatkozásra volt szükség.

Azt már sikerült igazolnia, hogy Zukóba bele lehet verni a dolgokat, már ha hajlandó beleölni az időt. Azulával más a helyzet. Rá lehetett hatni. Mióta a lány elég idős volt ahhoz, hogy összerakjon egy értelmes mondatot, elég volt megmondani neki, hogy mit csináljon. Nem kellett megvárnia, amíg belenyúlt a lángba, a gyerek magától is felfogta, hogy oka van annak, ha megtilt neki valamit.

Lehet, hogy kamaszodik. A bátyjának is tizenhárom évesen jutott eszébe először ugrálni. Őt helyretette. A lánya tovább kitartott, de ezek szerint most rajta van a sor. Ozainak kicsit keményebben kell fognia, kicsit meg kell perzselnie a lány jogait. Szükség van erre, hiszen már csak néhány lépés választja el őket a tökéletességtől – Azulának már csak néhány apróságot kell átalakítania, máz helyett az őt felépítő anyagba gyúrnia ahhoz, hogy az legyen, akinek Ozai látni szeretné.

Bólintott egyet, csak úgy magának.

Megvárja, amíg az a kettő hazajön. Addig is felkészül, berendeli a szemeit és a füleit, talán tervet is készít. Ha nem válik be semmi, még mindig ott a lehetőség, hogy Azula választási lehetőségének teszi meg Zuko életét. Ha valóban közel állnak egymáshoz, és a lány hagyta, hogy a fiú a bőre alá férkőzzön az ostobaságaival, akkor engedelmeskedni fog.

Azóta nem játszott így, hogy Ursa elment. Egészen felvidította a nosztalgia kellemes melegsége.

Nem tűnt fel neki, hogy a díszkerámiát kicserélték az asztalon.

* * *

Piandao mozdulataiban nem volt sietség, miközben leakasztotta a falakról a képeket. Egyesével védőkeretbe helyezte azokat, amiket nem lehetett feltekerni, és tubusokba azokat, amiket igen. Az alkotások lassan megtöltötték a ládát, amit Fat majd le fog vinni a pincébe a többi bútor mellé.

Ahogy lecsupaszodtak a falak, Piandao azt hitte, hogy a házat annak fogja látni, ami: falak egyvelege, egymás után sorolt üres terek összessége. Fat a tatamit is felszedte, a padlódeszkák csupaszon nyújtóztak előtte. Mégis, ez a hely az otthona volt. Tárgyak helyett az emlékei töltötték meg a helyiségeket. Pillanatok, amikor csendben ült a tanítványaival, vagy hallgatta a fiatalok mondanivalóját egyes témákról.

Megállt azon a ponton, ahol Nikko térdre rogyott és sírt, miután elmesélte neki a nevelőszülei halálát. Ott az a sarok, ahová Hei leereszkedett a gyakorlások közötti szünetekben. A hátát a falnak vetve kuporgott és az ecset mozgását figyelte, miközben ő a leveleit írta. És itt az a hely, ahol Zuko herceggel leültek teázni. Piandao megkérdezte, hogy van, a fiú pedig elhúzta a száját és a csészéjével babrált.

Kilépett a verandára és a kövezett udvart nézte. Sokka volt az utolsó, aki ezen a helyen gyakorolt és Piandao szíve megtelt büszkeséggel, ahogy a fiúra gondolt. Ígéretes tehetség volt és igazán sajnálatos, hogy alig néhány napot tölthetett itt. Éppen belekóstoltak a közös munkába, és már mennie is kellett. Az egész pályafutása alatt soha nem fordult még elő vele ilyesmi, ezért kénytelen volt bevallani magának, hogy ötlete sincs, hogyan fogja elcsendesíteni önmagában ezt a vágyakozást, ami miatt minden gondolata úgy visszhangzott, mintha üres tárnákon száguldottak végig.

Gyakorlás közben nem a tanítvány az egyetlen, aki bővíti az ismereteit. A mesternek is figyelnie, alkalmazkodnia kell, hogy a megfelelő formába öntve adja át a tudást a diákjának. Egy jó penge nem lehet túl merev, mert hárítás közben eltörhet.

Sokka, aki élénk színekkel festette le a kanyont, aki boldogan vigyorgott rá, amikor megdicsérte, emlékeztette rá, hogy lazítania is kell.

Ez nem tartotta vissza attól, hogy seprűt ragadjon és felsöpörje az udvart, mert az nem létezik, hogy rendetlenül hagyja itt a birtokát. A tökéletességet azzal érte el, hogy egy marék homokkal megtörte a kövezet tisztaságát, a pázsitra pedig visszaszórt egy keveset az összegereblyézett levelekből.

Amikor megdöngették az udvarház ajtaját, összenézett Fattal. Mindketten felmarkolták a kardjukat. Piandao a verandán maradt, míg a barátja elment kaput nyitni. Piandao azt hitte, több ideje van a sereg érkezéséig.

A napóra tűjének árnyéka töredékfoknyit kúszott előre és Sokka már ott állt előtte. Piandao szíve elszorult. Őt egy olyan fiú kereste fel, aki kételkedett a képességeiben, ugyanakkor képes volt minden nehézséget mosollyal az arcán fogadni. Az együtt töltött néhány nap alatt Piandao segített neki visszanyerni az önbizalmát, és megpróbálta egy olyan irányba fordítani, amit követve megtalálhatja az utat, amin kapcsolódni tud önmagához. Az utat magát még nem lelték meg, ahhoz több időre lett volna szükségük.

És Sokka most itt állt előtte, visszajött hozzá, de Piandaóban fel sem merült, hogy folytathatják a munkát. Úgy nem, hogy a fiú megroppant, mint a túl keményen szorított kristály.

Sokka állkapcsa mozgott, de Piandao nem várta meg, hogy a fiú előhozakodjon a történésekkel. Nagyon ritkán volt kezdeményező fél, ami az érintést illeti, különösen a tanítványai irányába, de ennek is ideje volt. Hazugság lett volna azt állítania, hogy nem tudja, mikor történt ilyesmi utoljára. Akkor is egy reményét vesztett gyerek állt előtte. Sokka azonban elfogadta a felkínált érintést, sőt, belesimult, és Piandao érezte, ahogy ellazulnak a fiú görcsösen megfeszült izmai.

Három évvel ezelőtt, az Agni Kai utáni első találkozásukkor még csak az egyik kezét emelte fel, de Zuko herceg máris hátralépett és összeszorított ajkakkal, dölyfösen megemelte az állát, Piandao pedig úgy tett, mint aki nem veszi észre, hogy elvörösödött.

– Kerüljetek beljebb – mondta melegen az avatárnak és társainak. Megszorította Sokka vállát. – Üdvözöllek, Sokka mester. Az én házam a tiéd is.

* * *

Ozai keze háta még sajgott az ütés emlékétől.

Ó, tudta ő, hogy merre járnak a gyerekei. Mindent tudott róluk. Nem azért kapta meg Azulontól a hírszerzés irányítását, hogy ha gyanakodni kezdett valakire, akkor ne derítse ki az illető összes piszkos kis titkát egy napon belül.

A szemei és fülei jelentettek mindent. Tudta, hogy a lánya folyton a háta mögé néz, és néha éjszakánként alvás helyett a tetőn ül. Tudta, hogy a szabadidejét az udvarhölgyeivel tölti, akik ezt kihasználva eltávolodtak a családjaiktól.

Ha Ozai hagyja neki, hogy talpnyalói legyenek, akkor válasszon olyanokat, akikből haszna származik. Korábban elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy Azula ennyire figyelmen kívül hagyja a hasznavehetőséget. Főleg úgy, hogy azt is jelentették, a fia egészen közel került a magasabbhoz. Jobban megnézte magának Ukano lányát, amikor a legutóbb a palotában járt: kölyökképű, ványadt, nyurga piszkafa. Nem talált benne semmi meglepőt, hogy a fiának egy efféle csúnyaság tetszik. Abban sem, hogy a kölyök eljárt Iroh-hoz. Számított rá és örült neki, hogy így történt. Zuko ezzel a kezébe adta a tökéletes indokot, hogy nyíltan elítélhesse és ne kelljen orgyilkosokra támaszkodnia. Erre hivatkozhat, így nem fog országos felhördülést kelteni, ha egyszerűen lefogatja és kivégezteti a fiút. Úgyis volt ez a furcsa átok, hogy mindig elkerülték a kések a sötétben, pedig az idomítása olyan vacak volt, hogy akár verőfényes délidőben is meggyújthatják alatta a máglyát.

Emlékezett rá, milyen érzés volt a kölyök bőre a keze alatt. Hogy milyen könnyű volt a lángjainak a bőrébe marni. Szégyen, hogy a fiának kell neveznie.

Megállt a folyosó közepén.

(Vele együtt mintha a világ forgása is megállt volna. A szeme sarkából az összes posztoló őr őt figyelte, az összes sürgő-forgó szolga tágra nyílt szemekkel megdermedt, ahol volt. Minden izom megfeszült, mindenki készen állt arra, hogy a legkisebb láng megjelenésére elmeneküljenek.)

Ozai nem látta őket. Egyedül állt a palotában, mert a fivére áruló volt, mert a felesége megszökött, mert az apja meg akarta gyöngíteni őt és ezért meg kellett öletnie. Egyedül volt, mert kudarcot vallott, nem sikerült belevernie a gyerekeibe az örök és megingathatatlan hűséget.

Megkérdőjelezhetetlennek kellett volna lennie. Ugyan azt tanította a lányának, hogy senki hűségét nem veheti biztosra, de ez nem vonatkozott őrá. Azula a lánya. Az a dolga, hogy engedelmeskedjen neki, és Ozai cserébe bízik benne, ahogy arra a szerencsétlen fiára is rá merte bízni a gazdasági feladatokat.

Persze, már az elejétől kezdve tudta, hogy valami megváltozott. Érezte. Ott volt a levegőben, megfoghatatlanul, láthatatlanul ugyan, hogy csak az ízét érezte a nyelve hegyén, de mindvégig jelen volt.

Égette a gondolat, hogy összejátszhattak az avatárral.

Döngő léptekkel folytatta az útját.

(A szolgák körülötte felrezzentek a mozdulatlanságból. Egyszerre lélegeztek fel, amikor kilépett a folyosóról, és az egyik takarító elszaladt, hogy rongyot és tisztítószert hozzon, amivel le tudja mosni az uralkodó rövid elmélkedésével járó kormos füstöt a falakról.)

Megérkezett a trónterem elé. A dühe csöppet sem lohadt.

– Bent vannak? – kérdezte az ajtónállókat.

– Zuko herceg és Azula hercegnő, fényességes nagyuram.

Intett, mire félrehúzták neki a függönyöket. Évekkel ezelőtt lépett be utoljára a látogatók bejáratán ebbe a terembe. Nem lett vidámabb attól, hogy ezt konstatálta. Attól pláne, hogy azok ketten az uralkodói bejárat felől számítottak rá, és nem vették észre az érkezését.

– Nem megyek sehova – mondta Zuko és megszorította Azula kezét. – Megígérem.

– És ezt vegyem biztosítéknak? – kérdezte a lány, csaknem ugyanolyan idegesen és kétszer olyan élesen.

– Agnira esküszöm.

Azula összerándult, mintha megütötték volna. Ozai egy helyben megemelkedett és koppanó sarkakkal ereszkedett le, hogy azt higgyék, most lépett a terembe.

Egyszerre pördültek meg a tengelyük körül. Egyszerre hullottak térdre előtte.

– Hol is tartottunk? – érdeklődött és megindult feléjük.

Azula nem mozdult. Zuko megremegett. Csak azért nem rugdosta meg őket, mert sajnálta rá az energiabefektetést.

– Ah, megvan. Ott, hogy Zuko megpróbált hazudni nekem.

Azula nagy levegőt vett és felegyenesedett. Ozai felvonta a szemöldökét, mire a lányban benne szakadt a szó.

– Rád még visszatérek. Rólad tudom, hogy mire vagy képes, de a fivéredtől ez egészen… új. – Zuko felé fordult. – Kíváncsivá tettél.

Azula szemei elkerekedtek, Zuko megnyikkant és összébb húzta magát.

– Gyerünk, fiú! Ha mondani akarsz valamit, most tedd.

Zuko kezei addig tenyérrel lefelé a padlóra simultak. Most ökölbe szorultak, és a bütykeire támaszkodva tolta fel magát, összeszorított ajkai és határozott arca láttán Ozai már majdnem elismerést érzett.

– Atyám. – A pillantásul találkozott, aztán Zuko lesütötte a szemét, hogy egy pillanattal később megint az arcába nézzen. Pislogott egyet, és ha azt hitte, hogy Ozai nem veszi észre, hogy helyette egy pontot bámul a feje mellett, akkor nagyot tévedett. – Összegzést végeztü-tem a terv kapcsán, amelyet Sozin üstökösének érkezésére ütemeztünk. A kontinens felégetésének utóhatásai tönkre fogják tenni a nemzetet. Bele fogunk halni.

A hangja csak egyszer remegett meg, de még akkor is elég erős maradt ahhoz, hogy ha valaki mással beszélt volna, az észre se vegye. Ozai félrebillentette a fejét, mire a kölyök szusszant egyet és még jobban hátrafeszítette a vállait.

Azulára pillantott, aki még mindig ült. Feszesen kihúzta magát, de a földet bámulta, természetellenesen rezzenetlen testtel. Ő is félt. Mind a ketten féltek, ami helyénvaló, de Ozai kivételesen nem talált benne okot az elégedettségre.

A következő mozdulata számított volt. Ismerte a saját szokásait és rezdüléseit, elvégre politikus volt. Nem csak az ellenfeleit, de önmagát is ismernie kellett ahhoz, hogy a kívánt hatást váltsa ki. Ugyan bosszantották a hibák, de az uralkodással töltött évek alatt már rájött, hogy a megürült pozíciókra új embert találni néha idegesítőbb, mint eltűrni egy-két kisebb baklövést. Persze azokért is fizetni kellett, de Ozai kegyelmes uralkodó volt.

És most jött ez a hirtelen jött kíváncsiság, hogy mi van akkor, ha.

A karjai a teste mellett lógtak, a köntöse hagyományosan hosszú ujjai rálógtak a kézfejére. Elég messze állt a gyerekeitől ahhoz, hogy az egész alakját be tudják fogadni. Ennél jobb alkalma aligha lesz.

A jobb keze ujjai megrezzentek.

Akkor szokott ez történni, amikor egy lépésre volt attól, hogy felgyújtson valakit vagy valamit. A keze, az ujjai ilyenkor viszkettek a visszafogott tűztől és olyankor a legfinomabb selyem is irritálta a bőrét. Általában összefonta maga előtt a karjait, hogy ez ne látszódjék, a törvényhozási napokon pedig, amikor különösen gyakran érezte a vágyat arra, hogy megszabaduljon néhány embertől, a gyerekei nem voltak ott. Nem láthatták tőle túl gyakran ezt a mozdulatot. Nem tudhattak róla, vagy a mögötte rejtőző gondolatok valódi mélységéről.

És mégis. Végig a fiát nézte és látta Zukót megfeszülni, aztán holtra válni. A fiú gyors egymásutánban pislogott néhányat, a nyakán kirajzolódtak az izmok, ahogy igyekezett visszaszerezni a kontrollt a teste fölött. Hajszálnyira volt az ájulástól. Vagy a hányástól. Egyre ment, mindkettő a gyengeség jele. Azula a szeme sarkából őt figyelhette, mert végre-végre megmozdult, kissé megbillent ültében, aztán még jobban kihúzta magát. Pirosra festett ajkaival még sápadtabbnak tűnt, mint a fivére.

Ozai nem gondolta volna, hogy a kölykök – Ketten együtt? Külön-külön? – képesek kiismerni őt.

(Ahogyan ő tette Azulonnal.)

Persze lehet, hogy csak ráhibáztak. Vagy megijedtek, elvégre régen pörölt velük, ha nem értették meg őt egyszerű kézmozdulatokból. Azért is reagálhatnak, mert azt akarja tőlük, hogy reagáljanak, nem pedig azért, mert figyelték.

(Ahogyan ő figyelt.)

Az udvarban ügyelt rá, hogy távoli és elérhetetlen legyen. Nyilván máshogy viselkedett, amikor csak a gyerekei voltak mellette. Ha fáradt volt, vagy felbosszantották, akkor néha megengedte nekik, hogy lássák őt. Leginkább azért, mert olyankor meglapultak, mint egy-egy nyúlegér, amit ő végtelenül szórakoztatónak talált.

Kivéve most.

Lázasan gondolkodott, próbált felidézni akár csak egy alkalmat, amikor igazán dühös volt valamelyik gyerek társaságában. Zukóval előfordult, de csak akkor, ha a kölyök volt a kiváltó ok. Azula általában akkor került elő, amikor tudott mondani valamit, amivel elterelte a figyelmét. Mint az Agni-verte haditanács után, amikor a fia megjósolta, miféle katasztrófába fulladhat az északi invázió, és ami után Azula mintegy mellékesen jött jelenteni, hogy indulhatnak a hajók Új-Ozai felé.

(Ahogy ő is felismerte a jeleket és elkerülte az apját, amikor rossz hangulatban volt.)

Ozai pislogott egyet.

– Föl, mind a ketten.

Már föl is pattantak. Féltek és engedelmesek voltak, de nem elég engedelmesek. Létezik, hogy meg tudták téveszteni őt? Létezik, hogy mind a ketten a szemébe hazudtak és Ozai ezt… nem vette észre?

A Tűz Urának bejárata felé intett és nem várta meg, hogy a gyerekei mit mondanak. Akár hűségesek, akár nem, fel fognak zárkózni hozzá.

– Nem szeretem, ha hazudtok nekem. Éppen elég álszent talpnyaló van az udvaromban, nem akarom tőletek is ezt hallgatni. Főleg nem tőled, Azula. – Éppen akkor haladt el mellettük. A lány meg sem rezzent. Ügyes. De nem elég ügyes. – Kell egy térkép. Szeretném, ha ezt bővebben kifejtenétek.

A hangja parancsolóan csengett. Ha hagyott is benne idegességet, az annak szólt, hogy egy részlet nem úgy alakult, ahogy akarta és most bosszankodott miatta.

A hátát mutatni az áruló kis vakarcsoknak veszélyes lépés volt, de Ozai bízott a képességeiben. Meg a köntöse alatt viselt páncélban. Ha azt hiszik, hogy megtéveszthetik és színészkedhetnek neki, akkor majd most megmutatja nekik, hogyan kell ezt a játékot játszani.

* * *

Alig maradt berendezés a házban, de Fat volt olyan kedves, hogy előásott néhány ágyneműt a gyerekeknek és a beteg víztörzsinek, akit magukkal hoztak. Piandaónak nem volt szüksége Katara mester jelentésére, anélkül is felismerte, miféle kórság sújtja a férfit. Sok csatát látott, temérdek formáját a halálnak, így azt is, amikor valaki Koh barlangjait megjárva került ki a csatatérről és belehalt a kimerültségbe. Az egyik legrosszabb fajta tehetetlenség volt azt végignézni.

Azon se volt meglepve, hogy jóval napnyugta után Sokkát a veranda lépcsőjén találta. Ha Fat nem rakott volna ki a veranda sarkára egy lámpást az éjszakára, észre sem veszi őt. A kardja lemeztelenítve hevert az ölében, a fényesre polírozott acél felületén megcsillant a csillagok fénye.

A fiú elfordította az arcát, amikor meghallotta a lépteit és behúzta a nyakát, amikor megállt mellette.

– Leülhetek? – kérdezte Piandao.

A fiú megrezzent.

– És ha azt mondom, hogy nem? – A hangja komor és zárkózott volt.

– Akkor néhány jókívánság után elmegyek lefeküdni.

– Ha azt mondom, hogy igen, akkor beszélgetni fogunk?

– Nem kell tenned semmit, amit nem akarsz, Sokka.

Sokka lehorgasztotta a fejét. A kard megint megbillent a kezében, hogy tükrözze a hold keskeny sarlóját. Úgy remegett a képe a fémfelületen, mint a fodrozódó víz színén.

– Szeretnék egyedül maradni – suttogta Sokka.

– Értem. És tudom, hogy nehéz, de próbálj meg aludni egy keveset. – Sokka felnyögött. – Biztos vagyok benne, hogy rengeteg minden nyomaszt most téged. Nem tenne jót még a kialvatlansággal is tetézni. Ígérd meg kérlek, hogy lefekszel és minden verandára tett sétád előtt elszámolsz csukott szemmel ezerig, rendben?

– Rendben.

Piandao lehajolt, hogy megszorítsa a vállát. Sokka beledőlt az érintésbe.

– Ha van bármi, amiben segíteni tudok, szólj, legyen bármilyen korai vagy kései az időpont.

Sokka bólintott. Piandao még egyszer megpaskolta. Lassan indult a szobája felé, részint azért, mert nem sietett sehová, részint pedig azért, mert nem érheti az a szégyen, hogy a saját házában esik hasra mások szeme láttára, pusztán azért, mert sötét van.

– Lehet… – szólalt meg mögötte Sokka, és Piandao szinte látta a szavai remegő vonalait, a részegen dülöngélő kalligráfiát, amit alkottak, a még folyékony tintát, ami még jobban összemosta az írásjegyeket. – Lehet, hogy megöltem az egész törzsemet.

A beismeréssel a könnyek is kibuggyantak belőle. Piandao visszasietett hozzá és ezúttal nem kérte az engedélyét, hogy leüljön. Sokka a vállára borult, és addig sírt, fuldokló, szólásra képtelen zokogással, míg teljesen ki nem merült. Csak félig volt magánál, amikor Piandao bevitte őt a szobába.

Lefektette a fiút. Azonnal elaludt, amint párna került a feje alá. Piandao elrendezte a végtagjait, hogy nagyjából kényelmesen legyen. Hozott egy nedves kendőt, hogy megtörölje az arcát, és reggel ne a bőrére száradt só kényelmetlenül húzó érzése ébressze.

– Rendben lesz?

Piandao Katara mesterre pillantott. Ugyanúgy feküdt, mint korábban, csak a szemei voltak nyitva. Frissen fölébredt ember nem lehet ilyen éber.

– Hamarosan – bólintott. – Az ember olyan furcsa jószág, hogy idővel a legélesebb fájdalmat is megszokja.

* * *

A szükségtelenül hosszú és fölöslegesen részletes jelentésekkel Ozai idegeire lehetett menni. Ha valami érdekli, majd rákérdez. A gyerekei tudták ezt, és a lényegre szorítkoztak. Kénytelen volt elismerni, hogy ügyesen állították össze a beszámolójukat.

Ozai a szakállát simogatta és a térképet nézte. Azula három mondatban összefoglalta a bányák és az egyéb erőforrások kérdését, amiket ilyen-olyan úton a Föld Királyságából importáltak. Zuko valamivel bővebben fejtette ki a mezőgazdasági kérdést, a várható éhínséget, meg a gazdasági válságot, ami legalább olyan nagyot fog ütni, mint az, amelyik a háború elején sújtotta a világot.

A kis hülye még az egója legyezésével is megpróbálkozott.

– A levegő nomádjainak eltörlése érezhető törést okozott az addigi gazdasági fejlődésünkben. Tűz Ura Sozin…

– Örök élet és dicsőség nevének – szúrta közbe Azula.

– … nem készült effajta recesszióra. Atyám viszont készülhet rá.

A fiú elhallgatott. Ozait nézte, aki felpillantott a térképről, mire Zuko megfeszült.

– Értem – mondta Ozai lassan.

A fiú meglepetten pislogott, Azula pedig megrezzent, a keze odébb csusszant az asztalon.

– Arra viszont egyikőtök sem tért ki, mit kerestetek Iroh cellájában.

A fivére nevének hamuíze volt. Meggondolva az eseményeket, talán akkor kellett volna közbelépnie, amikor Iroh elkezdett eljárni Azula idomítás-leckéire. Az átkozott megvárta, míg a gyanakvása elalszik, utána küldte el a mestert. Ozai rálegyintett, mert a lánya képességei ugrásszerűen indultak fejlődésnek.

– Én csak… – dadogta Zuko. – Én akartam elmondani neki.

– Semmi több – susogta.

A fiú a jobb kezével a bal csuklóját markolta, de olyan erővel, hogy belefehéredtek az ujjai. Ha azt hitte, hogy Ozai ezt nem veszi észre, csak azért, mert az arcra fókuszál, akkor sokat kell még tanulnia a megfigyelésről. Bár, amilyen lassú eszű diák, nem valószínű, hogy megéri.

– Atyám ismeri a nagybátyám véleményét a háborúról – szólalt meg Azula. Nem kérdés volt, de megállt, hogy megerősítést kapjon.

– Ba Sing Se megtörte.

Érdekes pillanat volt. Hárman voltak az asztal körül, mindkét gyermeke kartávolságon belül volt, közelebb, mint ahogy ebédnél szoktak ülni. Mintha egy kis tűznél ültek volna, ami olyan apró, hogy csak őket vonja fénybe, csak nekik ad meleget, nekik adja meg a bizonyosságnak ezt a bensőséges érzését. Mindhárman tisztában voltak vele, hogy Iroh a falakkal együtt talán a várost is alapjáig rombolta volna, ha Lu Ten nem hal meg.

És éppen emiatt a közös tudás miatt nem tudott elképzelni semmilyen észérvekkel alátámasztható indokot arra, hogy mit reméltek a gyerekei Iroh-tól. Főleg Azula.

– Nem vett részt harci cselekményben az elmúlt öt évben – folytatta Azula, és Ozai fülelt, mert volt egy él a lány hangjában, apró sértettség, amit pillanatnyilag nem tudott hova tenni, de bizonyára annak szól, hogy a nyomorult nem segítette őt az avatár elleni küzdelemben. – A szavaiból azt vettem ki, hogy támogatja a fegyverszünetet.

– A végső győzelem küszöbén kéne visszavonnom az erőimet? – vonta fel a szemöldökét Ozai.

– Nem. Atyám és a nagybátyám véleménye a Föld Népéről abszolút ellentétes. Azt reméltük, hogy az ő indokainak megismerése segít majd minket egy… köztes… álláspont kialakításában.

Adja magát a kérdés, hogy a kölykök jelentése Iroh-t illetően őszinte volt-e. Azula azt mondta, hogy Iroh hezitálása pillanatnyi bosszúságot okozott nekik, de kizárólag egyszer volt akadályozó tényező, azért nem tudta hazahozni az avatár testét (vagy hamvait). Utána Iroh megbánást tanúsított és fogadalmat tett, hogy vezekelni fog. Némasággal, böjttel és imával állítja helyre a belső tüze fényét, hogy az újra a Tűz Népe nagyobb dicsőségére ragyogjon.

– Tehát nem értetek egyet velem – bólintott Ozai.

– Az ellenségünk elpusztításánál csak akkor nyerhetünk többet, ha annektáljuk őket – vetette fel óvatosan Zuko.

Lehetséges.

– Miért nem engem kerestetek meg ezzel a kérdéssel?

– A Tűz Ura tévedhetetlen – hajtott fejet Azula. – Biztos vagyok benne, hogy apám…

– Azt mondtam, ne hazudj! – csattant fel Ozai. – Miért nem engem kerestetek fel ezzel az üggyel?

– Mert atyámnak nem lehet ellentmondani – lehelte Zuko.

– Ha tudjátok ezt – tette össze a kezét Ozai –, miért mentetek Iroh-hoz?

Azula már értette és talán Zuko is kapiskálta, hogy mi az álláspontja. A fiú segélykérően pillantott a húgára, aki semmitmondó arccal ült, ámbár a gerince egyenesebb volt, mint egy túlfeszített pipahúr.

– Ah, már világos – dőlt hátra Ozai. Zukóra mutatott. – Éppen olyan átkozottul gyönge vagy, mint az anyád. – A fiúból furcsa hang szakadt föl, ami egyszerre volt meglepett és sértett. Ozai ujja Azula felé fordult. – Te pedig hagytad, hogy téged is gyöngévé tegyen.

Egy erősebb széllökés néhány falevelet fújt az ablaknak. Azon túl csönd és tömjénillat.

– Melyikőtök ölte meg az avatárt?

Őszinte értetlenség fogadta a kérdését.

– A hajón, amit elfogattál, voltak olyanok, akik a hírszerzés szerint korábban az avatár társaságában mutatkoztak. A tanárait mintha a föld nyelte volna el, habár az utóbbi időben érdekes jelentéseket kapok a szigetekről. Köztük arról, ahová te – biccentett Zuko felé – annyira el akartál menni.

A kölyök nyitotta a száját, aztán meggondolta és inkább becsukta. Nagyot nyelt.

– Azt mondtad nekem, hogy lelőtted az avatárt egy villámmal, miközben belépett az avatár állapotba. A fivéreddel az oldaladon, miután elfoglaltátok Ba Sing Sét.

Összekulcsolta a kezeit maga előtt.

– Zuko annyit mondott, hogy te voltál. Semmi egyéb részletet.

Azula a maga kezeit nézte. A lánya a tükörképe volt, neki a bal hüvelykujja volt felül, amikor összefűzte az ujjait.

– Az elmúlt hetekben egyikőtök se keresett meg azzal, hogy elrontottátok volna a dolgokat. Mondjátok, mikor kezdtetek ellenem dolgozni?

Egészen felháborodva néztek föl. Azonnali és zsigeri reakció volt mindkettejüktől.

– Vagy nem tudtátok, hogy az avatár életben van?

A lánya szeme elkerekedett, egészen lesápadt, és mintha… mintha a fivére felé akart volna pillantani.

– Ah, szóval hazudtál nekem.

Azula megint őt nézte, az orrcimpái megfeszültek. Gyorsan ellazította az arcizmait.

– Te foglaltad el Ba Sing Sét, ugye? – kérdezte Ozai. – És Zuko állt neki bohóckodni az avatárral. Te nem hibáznál ilyen nagyot, nem igaz?

Megint ez a tétova levegővétel, előjele a semmire sem jó visszakozásnak.

– A villámlást nem lehet túlélni, még a tiédet sem, pedig van még mit javítanod rajta. Ha azt mondod, hogy te voltál, akkor elhiszem, hogy az avatár halott.

– Atyám… – szólította meg Zuko, de Ozai egyetlen intéssel elnémította.

A lánya keze után nyúlt. Azula úgy rándult össze, mintha Ozai teste nem húsból, hanem villámokból állna. Az arckifejezése nem változott és egyetlen izma sem rándult. Még levegőt se vett. Hagyta, hogy Ozai a két tenyere között melengesse a jobbját.

Megnézte magának a keze formáját, a karcsú ujjait, körberajzolta a mutatóujja körmét, amit fél évvel ezelőtt még olyan hegyesre reszeltetett, hogy különösebb erőfeszítés nélkül megvakíthatott volna vele valakit, most viszont mind rövid volt és kerek.

Elküldte a lányát, akit hosszú évek kitartó munkájával csaknem tökéletesre csiszolt, és eltompulva, fénytelenül kapta vissza.

Eleresztette, Azula pedig a mellkasához húzta a kezét.

– Nem szeretem, ha hazudsz nekem – mondta. – Világos voltam?

– Igen, atyám.

– Jobb vagy te ennél.

– Igyekezni fogok, hogy többé ne…

A következő pofont Azula kapta. Zuko felhördült, és félig felugrott, csak aztán belegabalyodott a lába a ruhájába és megbotlott. Elkapta az asztal szélét, hogy ne essen el és a bal keze ökölbe szorult, mintha arra készült volna, hogy tüzet küld rá.

– Nyughass, vagy a zúzódás mellé kap még valamit, hogy hasonlítson rád.

Zuko visszahuppant a sarkára. Ozainak az a furcsa benyomása támadt, hogy évek óta először látja a fiút, a fényét nem ködösíti el a füst. Ó, a félelem még mindig sütött róla, de most már ott volt mellette a harag is.

A dühét csöppet visszafogta az őt elöntő játékosság érzése. Ez még jobbnak ígérkezett, mint az a régi, félig elfeledett szórakozás, amit Ursa biztosított neki.

– Kezdenek befutni az értesítések a gyárakból, hogy megkapták a terveket és elkezdték építeni a léghajókat. Egy tételt kihúzhatunk a teendők listájáról, de még mindig temérdek a tennivalónk az üstökösig. Mindketten kaptatok részfeladatokat. Elvárom, hogy teljesítsetek.

Gondterhes csönd.

– Megértettétek?

– Igen, atyám – felelték kórusban. Azula megadóan, Zuko csikorogva.

Ozai belső tüze jólesően fellobbant ettől a váratlan, de üdvözlendő változástól.

– Várlak benneteket vacsorára. Hess.

Ozai maradt és nézte, ahogy elsietnek. Tudta, hogy várják őket, a napnak ebben a szakában mindketten elfoglaltak voltak. Mi sem egyszerűbb, mint elintézni, hogy estig egyetlen szabad pillanatuk se legyen. Csupa olyan teendő, ami nem hagyja, hogy egymás mellett legyenek.

Mosolygott, ahogy eszébe jutott, hogyan viselhet gondot a fennmaradó apróságokra. Csöngetett, Takeshi pedig rohanvást érkezett.

– Beszédem van a főporkolábbal.

* * *

Piandao leült Sokka mellé. A fiú átkarolta a térdét és mereven figyelte tovább, ahogy Aang és Toph gyakorol. Piandao lehunyta a szemét, a haját simogató szellőre és az arcát érő napfényre koncentrált. Nem akarta Sokkát nézni, mert az külön súlyt adott volna a ki nem mondott, de nyilvánvaló kérdésének. Azzal pedig magát nem akarta kínozni, hogy végignézi, ahogy földidomítás címszó alatt feltúrják a kertjét.

– Ha a mi oldalunkon állsz – kérdezte Sokka halkan –, akkor miért vagy még itt?

– Úgy érted, a szigeteken?

– Igen.

Piandao folytatta a hunyt szemmel lélegzést.

– Egy évvel ezelőtt a világ nagy része még szentül meg volt győződve róla, hogy az avatár eltűnt, és soha többé nem fog visszatérni. Aang már csak azzal reményt adott a világnak, hogy él. És az, hogy aktívan küzd a békéért, segít abban, hogy azok, akik eddig meghúzódtak, fel merjenek állni.

– Te ilyen meghúzódó voltál? – Piandao hallotta a hangjában az elutasítást.

Sokka felé pillantott, aki úgy kapta félre a fejét, mintha Piandao valami csibészségen kapta volna. Fájó szívvel kívánta, hogy bár így történt volna. Akkor csak megszidja, esetleg a délutáni edzés helyett arra utasítja, hogy állítsa rendbe a tigrismajom-liliomok leveleit a kerti tóban.

– A Tűz Ura korlátlan hatalommal bír a népe felett. Viszont ha nincs népe, ami engedelmeskedjen neki, akkor nincs kit háborúba vezetnie, nem igaz?

– Mi vagy te, valami kém?

– Tanár vagyok, Sokka. Visszatértem a szigetekre abban a reményben, hogy meg tudom tanítani a fiataloknak, hogyan legyen nyitott az elméjük. Segíteni akartam, hogy azok, akik képesek arra, hogy lássanak, ne töltsenek annyi időt az út megtalálásával, mint én.

Sokka kurtán biccentett és már a földet bámulta maga előtt. A cipője orra mozgott, ahogy behajlította és kinyújtóztatta a lábujjait.

– Szeretnél kikérdezni az egész életemről? – kérdezte Piandao csaknem derűsen. Úgy, ahogy Sokkának kellett volna beszélnie.

A fiú viszont nem szólt, ült tovább némán, és Piandao magában megkérdezte a szellemeket, hogy mégis hogyan kéne megszólítania a fiút ahhoz, hogy elérjék őt a szavai, hogyan tudná enyhíteni a szíve fájdalmát. Amit Katara mesternek mondott, az igaz volt; a fájdalom idővel tompul, akárcsak a fegyverek éle. Nem szerette volna látni, hogy Sokka elveszíti önmagát azzal, hogy újra és újra megélezi a fájdalmát, vagy hogy az idő és a gyakorlás helyett vérrel és halállal tompítja el.

A fájdalom legyen gyakorlókard, ami megedzi az izmokat és segít a megfelelő válaszok megtanulásában. Piandao nem csak azért utasított el tanítványokat, mert nem találta őket fizikailag vagy hozzáállásban alkalmasnak; azt is elküldte, akin azt látta, hogy a kard útja elveszejtené a lelkét.

– A ti népetek nem kedveli a haragot, igaz? – mondta. Meglepte vele a fiút. – Vívás közben végig roppant összeszedett voltál, és ahogy látom, a húgod is igyekszik kordában tartani az érzéseit.

A fiú pislogott néhányat, és a karjaira tekert fáslival kezdett játszadozni.

– Ha nagyon mérges voltam, a nagyi mindig azt mondta, hogy menjek és hűtsem le a fejem, mielőtt valami olyat mondok, amit nem bír el a jég – dörmögte.

– A túlzott hevesség valóban árt – bólintott Piandao. – De egy kovács nem dolgozhat kihűlt tűzhely mellett.

– Ez valami tűznépi mondás?

– Mondhatni – mosolyodott el. – A mesterem mondta, amikor egy tanítványtársammal kötelességtudatból álltunk az üllő mellé.

– Érdekes fickónak hangzik – nyekergett a fiú.

– Nő volt. Páratlan kardkovács volt, mégis főleg késeket és más, apró eszközöket készített. Ő tanította meg nekem a határozottságot, hogy ha készítek valamit, akkor abba tegyem bele önmagam. Azt is ő tanította meg, hogyan tudom az elrontott fémet újraalkotni.

– Mi?

– Csak nem gondoltad, hogy egy nap alatt lettem kardforgató vagy kardkovács? Nem, Sokka. Időre volt hozzá szükségem, gyakorlásra, temérdek próbálkozásra, és annyi elrontott tárgyra, amiből kijönne egy közepes méretű hadihajó.

– De nekem nincs több dobásom – mondta síri hangon a fiú.

– Úgy gondolod? – vonta fel a szemöldökét Piandao.

– Nem érted! – csattant fel a fiú és talpra ugrott. – Ez lett volna a lehetőségünk! Aang nem tanult meg tüzet idomítani, tanár nélkül nem is fog, és a napfogyatkozás lett volna az egyetlen esélyünk arra, hogy véget vessünk a háborúnak!

Aang leengedte a kezét és feléjük nézett. Toph nem indított újabb támadást, és úgy fordult, hogy jobban hallja őket. Katara mester már egy ideje őket nézte.

Piandaónak fájt a szíve értük. És éppen ezért nem kezdett bele a Tűz Népe öröklési rendjének ismertetésébe. Ezért nem vetette fel magában, hogy mi történt volna ha, mert érezte, hogy ha a Tűz Ura merénylet áldozata lett volna, úgy Azula hercegnő a vérébe fojtotta volna a világot. Ismerve a fivére hevességét és ellentmondásos érzéseit a szülője irányába, Piandao nem lett volna meglepve, ha Zuko támogatta volna őt ebben.

– Azt kérdezted, miért vagyok még itt – intett a ház felé. – Válaszoltam. Mert nekem az volt az esélyem a háború megállítására, hogy megtanítom neked, meg a hozzád hasonló forrófejű fiataloknak, akik egy szál karddal képesek lennének nekimenni egy vulkánnak azzal a szent meggyőződéssel, hogy még győzhetnek is, hogy nem csak egy lehetőség van. Mindig van másik út, Sokka. És ha elbuktál, akkor felállhatsz, és újrapróbálhatod.

– De az üstökös… Roku azt mondta…

– Roku keresztbe szalmaszálat nem tett, hogy megállítsa Sozint – vágott a szavába Piandao. – A síron túlról neki igazán semmi joga siettetni titeket.

Aang szólásra nyitotta a száját. Aztán becsukta. Lehajtott fejjel elgondolkodott. Sokka elkezdett fel-alá járkálni. Újra és újra Piandao felé pillantott, és oh, ott volt az a valami a szemében, ami a kapuban még hiányzott. A fájdalom megvolt, a tehetetlenség megvolt, de Sokka mintha felébredt volna. Az előbbi elkeseredettsége végre lángot vetett. A harag rossz tanácsadó, ugyanakkor néha megadja a kellő löketet ahhoz, hogy az ember meg tudja rázni magát és képes legyen cselekedni.

Sokka megnyalta az ajkát.

– Keresnünk kell egy tűzidomár tanárt Aangnak.

– Uh, de én nem…

– De igen! – rivallt rá Sokka. – Katara elmesélte, mi történt Ba Sing Sében, hogy a Dai Li és Azula gyakorlatilag hokizott veled! Ha uralod az összes elemet, ez nem fog megtörténni. Neked kell legyőzni a Tűz Urát…

 A fiú váltott, maga helyett már Aanggal törődött. Azzal sem segít önmagán, ha a közeli és távoli jövőben minden erejét a fiú segítésére fordítja. Ugyanúgy felmorzsolná önmagát.

– … mert te vagy az avatár és…

– És nem állította senki, hogy Agni Kaira kell hívnia a Tűz Urát – vágott közbe Piandao. – Nem kell egyedül mennie.

– A szövetségeseink az én hibámból legjobb esetben egy tűznépi börtönben vannak! – fakadt ki a fiú. – Szóval, de, igen!

Piandao félrebillentett fejjel nézett a fiúra.

– Mert szerinted én csak azért vagyok itt, hogy enni adjak nektek? A Fehér Lótusz társaságának tagjai bizonyára hivatalos minőségükben is örömmel találkoznának veletek.

Sokka megkukult.

– A Fehér Lótusz társasága? – lépett előre Katara, a hangjában óvatosság és rosszul palástolt düh.

Piandao bólintott és talpra állt.

– Az érkezésetek után küldtem nekik levelet. Hamarosan válaszolnak és akkor tudni fogom, hova küldjelek titeket.

– Te nem jössz? – kérdezte Sokka elkínzott hangon.

– Én még várok egy keveset – hajtott fejet. – Kis szerencsével segíthetek megmenteni valaki életét.

* * *

Volt szerencsétlensége tiszteletét tenni néhány hamvasztáson. Jót tesz a családról kialakított képnek, mondta régen Azulon, majd elzavarta őt az összes olyan eseményre, ahová úgy érezte, neki magának méltóságán aluli volna megjelenni. Ozai látott vidámabb búcsúztatókat, mint a gyerekeivel közösen elköltött vacsora.

A fűszeres leves mellé tálalt gőzgombócok kínos lassúsággal fogytak. Ozai szemmel tartotta a gyerekeit, de csak óvatosan, mert azok ketten a szemük sarkából meg őt figyelték és amikor azt hitték, hogy nem figyel, összenéztek. Talán abban reménykedtek, hogy csettintésre megtanulnak gondolatot olvasni.

Megtörölte a száját a damasztszalvétával. Előtte állt az asztalon kis, mázazott agyagpalackban a szaké. Egy ujjmozdulattal a megfelelő hőmérsékletre hevítette, majd töltött a kihelyezett három szilkébe. A gyerekek kezében megállt az evőpálcika, őt nézték.

Ozai végül intett, hogy vegyék el a csészéjüket. Azula nyúlt elsőnek a magához közelebbi szilkéért, amitől mosolyogni támadt kedve. Zuko gyorsan követte a húga példáját.

Ozai tósztra tartotta az italát.

– A győzelemre.

Temérdek dologra utalhatott ezzel az egy szóval. Még annyiféle írásjeggyel leírhatta volna, és mindegyik lehetőségnek lett volna létjogosultsága.

– A győzelemre – visszhangozta Zuko és Azula.

Vele egyszerre hajtották fel az italt. Volt hatása annak, hogy az ünnepek alatt suttyomban fogyasztottak ezt-azt, mert egyikük sem köhögött vagy krákogott, még az ajkuk sem feszült meg. Legalábbis eleinte.

Azula lélegzete elakadt. Megrázta a fejét, és a halántékához kapott, fel akart kelni, de visszarogyott. Ozai kegyeskedett elhúzni előle a tányérját, így amikor a lány az asztalra borult, nem a maradék szószba fejelt bele.

Zuko mélyeket lélegezve, elnyúló ajkakkal meredt a húgára. Nagy nehezen Ozai felé fordult – szinte hallotta a nyakcsigolyái súrlódását – hunyorgott, ahogy fókuszálni próbált, aztán fennakadó szemekkel eldőlt. Elnyúlt az asztal mellett.

Azula pulzusát ellenőrizte. Túl hamar dőlt ki, talán rosszul becsülte meg a súlyát, amikor kiszámolta a szükséges mennyiségeket. Vagy Zuko volt ellenállóbb. Megtörténhet, ahányszor megpróbálták megmérgezni a kis hülyét, legyen is rezisztens a mérgekkel szemben.

Befejezte a vacsorát. A nap már régen lement. A szolgák felajánlották, hogy világot gyújtanak a falikarokon, de Ozai csak néhány gyertyát kért az asztalra. Hangulatosabb volt. Érdekesnek találta, hogy így, eszméletlen asztaltársasággal, sokkal oldottabb lett a légkör.

Az egyik szolga a földre borult és megkérte, hogy nézzen a kert külső fala felé. Az egyik jelzőfény pislákolt, mire Ozai mellkasában felizzott valami. Tudta, hogy be fog következni, érezte, hogy nem csak ennyi volt, főleg nem a reggeli kis közjáték után.

Kellett egy kis idő Iroh-nak, hogy kiderítse, hol van a két kis áruló. Az őrök jelentették Ozainak, hogy a fivére közeledik. Az a bolond többnyire felajánlotta az őröknek, hogy ha hagyják áthaladni, akkor nem fogja bántani őket – és Ozai most kivételesen nem érzett ellenvetést azzal kapcsolatban, hogy az őrség félreállt. Ő maga adott parancsot rá, hogy hagyják áthaladni.

Töltött magának még egy csésze szakét és az ablakhoz sétált, részint azért, hogy kinyújtóztassa a tagjait, részint azért, hogy ha Iroh egy tűzlabdával találna berontani, akkor jobb helyzetben legyen. Mosolyogva nézte a jelenetet: az asztalon lévő gyertyák táncoló fényében Azula mozdulatlanul feküdt. A fénykörben Zuko földön heverő alakja még benne volt, Ozai már nem.

Iroh nem rontott be. Megvárta, amíg az ajtónállók utat adnak neki és nyugodtan, a rongyos köntöse ujjába rejtett kezekkel lépett be. Zord arckifejezéssel érkezett, ami azonnal aggódássá változott, amint megpillantotta a lányt. Már rohant is, hogy kitapintsa Azula torkán a pulzusát.

Ozai ciccegett, mire Iroh megdermedt. Felé fordult, a szeme a sötétséget fürkészte és Ozai vigyorgott, mert tudta, hogy Iroh nem látja az arcát.

– Engedd el és lépj hátra tőle.

Iroh megint Azulára nézett, aztán vissza a sötétségbe.

– Mit csináltál vele? – kérdezte és a hangjával gyémántot lehetett volna karcolni.

– Csak egy kis méreg – jelentette ki könnyedén és a belépett a gyertyák fénykörébe. A cipője orrával meglökte a földön heverő Zukót. – De még húzzák egy keveset.

Mosolygott, hidegen és élesen, Iroh pedig elborzadva meredt rá.

– Hogy vagy képes… a saját gyerekeidet, Ozai!

– A tiéddel is megtettem volna – rántotta meg a vállát és majdnem felhorkant, amikor Iroh úgy összerándult. – Elrontottad őket, Iroh.

A fivére felszívta magát. Ozainak nagyon nem volt humora az erkölcsi eszmefuttatásait hallgatni, ezért felemelt kézzel elhallgattatta, még azelőtt, hogy egyáltalán megszólalt volna.

– Kikérhetném magamnak a megszólítást is, tudod. Viszont nem mindegy, hogy a drága gyerekek mikor kapják meg az ellenszert, te pedig eléggé megvárattál, ami azt illeti. Kénytelenek leszünk rövidre fogni ezt a beszélgetést, ha szeretnénk elkerülni a… komplikációkat.

Iroh keze ökölbe szorult.

– Elviszem őket – jelentette ki.

– És megtalálod az ellenszert is? – érdeklődött. – Ursa saját receptje, nem fog menni. Az én kis feleségem igazán ügyes méregkeverő volt. Sajnálhatod, hogy nem te vetted el, akkor ez a kettő lehetne a te gyereked. – Iroh szemébe nézett és félrebillentette a fejét. – Így viszont az enyémek, és előbb fognak meghalni, mint hogy hagyjam neked elvinni őket.

Iroh remegett. Emelte a kezét, hogy újra megérintse Azulát, a pillantása Zukót kereste a földön, aztán megint Ozait nézte.

– És higgyem el neked, hogy nem esik bajuk, ha itt hagyom őket veled.

– Nem fogom megbüntetni őket a te árulásod miatt. – A sajátjuk miatt annál inkább, de erről Iroh-nak nem kellett tudni.

Iroh túl szabályosan vette a levegőt. Mert mindig az a szellemverte meditatív lélegzés. Már attól ideges, hogy gondol rá, de így, hogy látja…

– Félsz kiállni ellenem, Ozai?

Felhorkant.

– Kérlek. Ha nincs ellenszered a villámidomításra, úgy mindketten tudjuk, hogy mi lenne a vége egy Agni Kainak kettőnk között.

Iroh nem mozdult, de nem úgy nem mozdult, mint akinek nincs mit mondania, hanem úgy, mint aki azért nem mozdul, mert elfojtja az árulkodónak ítélt rezzenéseket. Érdekes. Majd kikérdezi a gyerekeket.

– Most akarsz trónviszályt kirobbantani? – kérdezte mosolyogva. – Nem lenne jó vége.

Iroh keze ökölbe szorult. Ozai mosolygott és az ujjai viszkettek, hogy ne várjon a villámokkal, támadjon most.

Hogy a fenéért nem tudtak várni a kölykök a napfogyatkozásig! Biztos volt benne, hogy az átkozott nem hagyná magát kivégezni, viselkedjen bármilyen nyájasan. Akkor, abban a nyolc percben lett volna esély rá, hogy átvágják a torkát és kihajítsák a szemétdombra.

– Elmegyek – mondta Iroh, de úgy, mintha fájdalmat okozna neki a beszéd. Ozai mosolya nem változott, mintha nem okozott volna neki örömet hallani ezt. – Esküdj meg, hogy nem lesz bajuk.

– Azt hiszed, hogy utasíthatsz engem?

– Esküdj meg a koronádra – sziszegte ő. – Esküdj, vagy visszajövök értük, de akkor megöllek, akkor is, ha maga Agni próbál meggátolni benne!

Ozai pedig nevetett, mert a véráruló fivére olyan vakon hitt a szellemekben, hogy ha Ozai lángokba burkolózva, elváltoztatott hangon eljátszotta volna a napszellemet, úgy Iroh maga vett volna kést a kezébe, hogy feláldozza ezt a kettőt.

– Én, Tűz Ura Ozai, esküszöm neked, vérednek és hazádnak árulója, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy a gyerekeimnek ne essen bántódása.

Iroh válla leesett. Bólintott. Még egyszer megnézte Azulát.

– Ne késlekedj az ellenszerrel! – vetette oda neki.

Köszönés nélkül távozott. Nem álltak az útjába. Ozai elhúzta a száját és megint az ablakhoz lépett, hogy részint azért, hogy lássa, ahogy a nyavalyás kilép a kertbe és eltűnik a palota falai felé tartó, kivilágítatlan kerti úton, részint pedig azért, hogy friss levegőt szívhasson a tömjénfüst helyett.

Viszkettek az ujjai a villámok után, és Iroh távolodó alakját nézve még egyszer megfordult a fejében, hogy itt és most hátba lövi és rohadjon meg az összes politika. Minden botrányt el lehet simítani, csak eléggé kell próbálkozni. Ha Azulával összebeszél előtte, és ugyanazért a célért küzdenek, akkor ez pillanatok alatt bekövetkezik. Nem úgy, mint a Koszaten- és Unmei-klánok piti birtokvitája kapcsán, ahol ő arra játszott, hogy azok egymásnak ugorjanak, míg Azula a konfliktus elsimítására törekedett.

Ozai elégedetlenül felmordult.

– Vigyétek őket a szobájukba és fektessétek le őket – mondta a szolgáknak. – Üljetek mellettük és mondogassátok azt, hogy befejezték a vacsorát, visszatértek a hálótermükbe és lefeküdtek aludni, míg a Druk a zenitre nem ér.

– Fényességes uram – csipogott fel az egyikük és lekushadt, amikor az asztalon a gyertyák fénye fellobbant. – Bocsásson meg, fényességes uram, de nem lesz szüksége a fenségeknek a méreg ellenszerére?

– Olyan ostoba vagy, mint az a bolond áruló? Egy erős altatót kaptak, nem lesz semmi bajuk.

A fiára nézett. Felidézte a megbicsaklott kijelentését arról, hogy nem akarták semmilyen módon segíteni Iroh szökését. Már akkor tudta, hogy hazudott, de szórakoztatóbbnak találta, ha nem vonja kérdőre ott és akkor.

– Tegyetek a fiú ágya mellé repülősót.

* * *

Azula ébredés után egy hosszú pillanatig nem is tudta, hogy hol van. Bele kellett markolnia a párnába, mélyen be kellett szívnia a selymekből áradó ismerős parfüm illatát ahhoz, hogy rájöjjön, a saját ágyában fekszik.

Kinyitotta a szemét. Az egyetlen fényforrás egy mécses táncoló lángja volt, amit a szobalány szinte az arcába nyomott. A világosságba belefájdult a szeme és a feje, de úgy, hogy a halántékához kapott. A szolga riadtan hátralépett és meghajolt.

– Tűz Ura Ozai, örök élet és fényesség nevének, azonnal látni kívánja önt, hercegnőm!

Azula felkönyökölt, mire rátört a hányinger. Visszahanyatlott a párnájára. Elmondhatatlanul nehéznek érezte mindenét.

– Hercegnő, kérem! Az édesapja hívatja!

Nem érezte a napot, még a hajnal előtti kósza sugarakat sem. Ilyentájt a palota alszik, de az apja mégis hívatta. Agni, akkor baj van, nagy baj…

Kikászálódott az ágyból. A szobalány gyorsan letette a világot és az egyensúlyát kereső Azulára adott egy köntöst, hogy legalábbis úgy tűnjön, mintha megpróbálta volna elfogadhatóvá tenni a kinézetét, mielőtt elindult volna eleget tenni a hívásnak. A tökéletességhez egyetlen köntös viszont kevés volt; Azulának egyetlen töredékfok alatt kellett volna sminkkel elrejtenie a kialvatlanság nyomait, kontyba kötni a haját és tisztességes ruhát öltenie. Azt a kevés elvesztegetett időt behozhatta volna azzal, hogy siet.

Most viszont nehéznek érezte magát, a tagjai nem akartak engedelmeskedni neki. Nem volt ideje külsőségekkel foglalkozni, amikor a szobája végtelenül tágasnak tűnt, az ajtó aprócska foltnak a mérföldekre lévő falon. Örökké fog tartani, míg odaér, hát még az, hogy megjelenjen az apja előtt… pedig hívta és akkor neki menni kell…

Megbotlott. Ha a szolgáló nem kapja el, hasra esik. Zavartan meredt a lány kezére a dereka körül, mire ő gyorsan odébb lépett és megint hajlongani kezdett.

– Bocsássa meg, hercegnőm!

Meg akarta kérdezni, hogy mégis mi történik vele, de a szavak elvesztek, helyettük csuklott egyet és már kétrét görnyedve öklendezett. Hallotta, ahogy szobalány sikolt, érezte, hogy megfogják a vállát, és szédült, a padló magához rántotta és mi ez az irgalmatlan fejfájás

– Hercegnő! Kegyelmes Agni, őrség! Őrség, gyorsan, a hercegnő!

orgyilkosok

hívta a tüzet

elkapták a kezét, de ez egy férfi páncélkesztyűs keze volt, nem egy szobalányé

– Orvost! Hívjátok az orvost!

meg akarták ölni

a levegő ólomsúllyal nehezedett rá, az avatár lesz az, jött bosszút állni

ha így hívja a tüzet, akkor előbb égeti meg magát, mint az ellenségeit

– Ne – megpróbálta ellökni magát a támadóktól, de csak még erősebben szorították, nem tudott menekülni

– Hercegnő! – megint a lány, de ki ez, hogy került ide, bántani fogják

egyedül volt

segítség

meg fog halni

– Zuko…

A bordakosara végül megroppant az irdatlan teher alatt, ami átrohant rajta és az egész testét magába szippantotta, mint egy örvény.

A következő pillanatban a belső tüze fellángolt Agni sugarai alatt. A fáradtság megmaradt, de a napszellem éberséget adott neki, amitől azonnal felpattant a szeme, és már ült is föl, de szinte azon nyomban visszanyomták a párnákra. A támadás emléke ott rezgett a csontjaiban, a csíje meglódult és már lángot is vetett a keze, mire felfogta, hogy a hirtelen odébb ugró alakok a palota ápolóinak egyenruháját viselték. Körülötte a falak nem vörösek voltak, hanem fehérek. Mint az ispotályban. Mert Azula az ispotályban volt.

Ó. Az baj.

– Kifelé. – Az apja mély hangja a beálló csöndben hangosabbat robbant, mint egy levegőbe röpülő robbanózselé-raktár.

Ami még nagyobb baj.

Az ápolók kisorjáztak. Ozai ellépett a fehér fal mellől – miért fehér, a holtak színe a fehér, Azulának nem lett volna szabadna itt lennie –, odalépett az ágya mellé és… és leült. Azula ágyának szélére.

Az apja ott ült annak az ágynak a szélén, amiből neki már rég ki kellett volna kelnie, amiben eleve nem lett volna szabad eszméletlenül feküdnie. Az apja fölemelte a kezét, ő pedig összerezzent, pedig az a kéz, ami olyan biztosan idézte a villámokat és hajtotta uralma alá a tüzet – és ami tegnap lekevert neki egy akkora pofont, hogy egy pillanatra elsötétült előtte a világ –, most gyöngéden az arcára simult.

A szíve olyan gyorsan dobogott, hogy már fájt.

– Hogy érzed magad? – kérdezte halkan az apja.

– Már… bocsásson meg, atyám, már… igazán…

– Shh – csitította és a hüvelykujja mozdult, hogy félholdakat rajzoljon az orcájára.

Azula körmei a tenyerébe vájtak.

– Emlékszel, mi történt?

Elég a dadogásból! Az apja most aggódott érte, ami rossz, még akkor is, ha ez most így egész kellemes, de nem fog így maradni, soha nem marad így.

– Egy szobalány fölkeltett azzal, hogy atyám hívat. Még nem kelt el a nap, és… – Alig tudta megállni, hogy az ajkára harapjon a hirtelen rátörő kétségbeeséstől. Az apja kérdezte, ő pedig nem tudott válaszolni! – Nem tudom. Elájultam.

Bizonytalan volt. Azula soha nem kételkedett önmagában. Nem engedhette meg magának, hogy így tegyen. Minden erejét latba vetve próbálta elnyomni a feltörő emléket egy nyaralásról, amikor ő még nagyon kicsi volt. Nem is emlék volt, inkább egy érzés, amit mások elbeszélései alapján tudott elhelyezni térben és időben. Tudta, hogy Zuko egyszer majdnem belefulladt a tengerbe a Parázs-szigeten, tudta, hogy az apjuk volt az, aki kihúzta, és emlékezett rá, hogy a nyaraló kövezett udvarán volt egy bambusz napozóágy, amin az apja előszeretettel pihent. Gondolatban ide helyezte el az emléket, az a töredékpillanatot, amikor mind a ketten az apjuk mellkasának dőlve feküdtek. Emlékezett a fényekre, Zukóra, aki a nagy riadalmat követő megnyugvástól egészen elálmosodott. Emlékezett arra a melegségre, a biztonságra, amit az őket ölelő erős karok adtak.

Akkor úgy volt, most mégis megfeszült, mégis megrettent. Az apja elengedte, és Azula torka elszorult, mert merészelt megkönnyebbülni.

Nem értette.

– Hallottam róla, hogy néha iszogatsz az ünnepségeken. Azt hittem, bírni fogod. Nem kellett volna megkínálnom már a második pohárral sem, igaz?

Azula leszegte a fejét, hogy ne látszódjon, hogy ég az arca. Ő csak az első pohárra emlékezett. Pedig Zuko még figyelmeztette is, hogy milyen iszonyatosan kínos nem a megfelelő helyen és társaságban berúgni, és ő ezt pont az apja előtt…! Egy egyébként is feszült időpillanatban!

De ez egyfajta magyarázat is. Az apja soha nem tűrte a gyengeséget, most csak azért ilyen gyöngéd vele, mert az ő cselekedetei idézték elő ezt a rosszullétet. De nem az ő hibája, hanem Azuláé, ő volt a gyönge, aki nem bírta az alkoholt és aki nem szólt, hogy elérte a határait.

– Bocsásson meg, atyám – suttogta megsemmisülten. – Elveszítettem a kontrollt.

Megkockáztatott egy pillantást az apja arcára. A Tűz Ura nézett vissza rá, ami soha nem volt kellemes élmény.

– Azt mondták, hogy mielőtt összeestél, a bátyádat hívtad.

A tűz kiveszett a tagjaiból. Átvette a helyét az a hideg. szorongató érzés, ami Zuko szerint a félelem volt. Semmi szüksége nem volt rá, enélkül is tudta, hogy hibázott.

– Nem… emlékszem.

Ozai ajkai lassan elnyíltak. Volt ott egy leheletnyi szünet, mintha még nem döntötte volna el, hogy mit akar mondani. Ami lehetetlen. Az apja mindig összeszedett volt, ha tett valamit, annak oka és célja volt. Főleg úgy, hogy Azula meg mert volna esküdni rá, hogy azt látja, éppen meggondolja magát. Ami egészen konkrétan nevetséges. Még a feltételezés is.

– Szedd össze magad. A keleti teaszobában foglak várni. – Fölkelt és elindult, de pár lépés után megtorpant és visszanézett rá. Azula megfeszült. – Siess, kérlek.

Nem, ez így… nem. Nem értek össze a minták, az összkép szétcsúszott és Azula nem értette. Ilyen érzés lehet Zukónak lenni, kiüresedett fejjel sietni vissza a szobájába. Rohanni akart, de az ispotály előtt a két ápoló felzárkózott mellé, mert Ozai erre utasította őket, és azt mondták neki, hogy még nem szaladhat. Látta őket a tükörben, míg a szobalányai pillanatok alatt emberi külsőt varázsoltak neki.

Így is lassúak voltak. Csak a parancs volt, az elvárás, meg a bizonytalanság, aminek nem lett volna szabad léteznie, mert Azulának értenie kellett volna a történéseket.

Ez nem olyan volt, mint az elmúlt hetek, amikor minden erejével azon volt, hogy megakadályozza, hogy az apja fülébe jusson, a lökött bátyja eljár Iroh bácsihoz. Köze sem volt ahhoz a lassú puhatolózáshoz, amivel azt próbálta kideríteni, hogy miért gyanakszik rájuk Ozai, mit követett el, ami miatt kevesebb döntést hozhat.

Tegnap óta – csak tegnap? Mintha egy örökkévalóság telt volna el! – tudta. Tudta, és a ma végképp nem vágott össze azzal, hogy a tilosban járt és rajtavesztett. És felmérgesítette az apját, aki megütötte. A fülében csengett az éles csattanás, látta maga előtt az apjuk kemény arcát, ahogy rendreutasította őket. És ott volt Zuko, aki megszegte a ki nem mondott, soha meg nem beszélt szabályt, hogy bármit is tesznek, az apjuk jelenlétében nem mutathatnak haragot. Főleg nem az ő irányába, még apróságokkal szemben sem.

Irgalmatlan munka lesz helyrehozni azt a hibát, és Azula nem tudta, hogyan kezdhetne neki. Szétbomló, hamuvá váló mintával mindenképpen.

Kigyakoroltatták vele azt a fajta futólépést, amitől még éppen nem izzad meg, de az ápolók szerint az túl gyors volt. Visszafogták, hogy ne melegedjen ki, ne erőltesse meg magát. Mintha Azula nem lett volna elég dühös (izgatott? aggódó?) ahhoz, hogy a belső lángja kicsit nagyobb intenzitással égjen, hogy segítsen neki kordában tartani mindent. Vagy legalábbis megadni neki azt a pillanatnyi, hamis megnyugvást, hogy így volt, noha annyira elveszítette a kontrollt, hogy az ispotályba került. Az apja jogosan haragudott rá.

A belső lángja felvillant, amikor belépett a teaszobába és azt találta, hogy Tűz Ura Ozai elégedetlenül lebiggyedő ajkakkal félredob egy darab lángoló papirost. Csettintett egyet, mire elhúzták a tolóajtókat, és Ozai következő intésére Azula felzárkózott mellé, bal oldalra, ahová második örökösként helyezkednie kellett.

Kiléptek a kertbe, le, a nyitott verandával párhuzamosan futó, kövezett útra. Ozai ráérősen ballagott, a tekintete a kert közepén nyújtózó, virágzó hortenzia-liliomfán függött. Azula őt figyelte, előbb nyíltan, majd zavarba jött és inkább ő is a fát nézte.

Valami nem-nem-nem volt jó.

– Múlt éjjel Iroh megszökött a börtönből. Nem sikerült elfogni. A nyomkövető-alakulat élére szerettelek volna helyezni, azért keltettek föl. De hát, nem voltál olyan állapotban. – Azula nyelt egyet. Megfájdult tőle a torka. – Most kaptam a hírt, hogy végleg elveszítették a nyomát.

– Megvizsgálhatom a nyomokat, ha atyám úgy kívánja – ajánlkozott, alázatosan, de határozottan, közepes lelkesedéssel.

Nem akart nagyon odaadónak tűnni, akkor talán megússza a büntetést, ha nem jár sikerrel. Elvégre segített a vén teavedelőnek meglógni. És Iroh dühös volt, amikor Ozai megütötte Zukót.

(Akkor is dühös lett volna, ha látja, amikor Azulát üti meg?)

Ozai hümmögött és megrázta a fejét.

– Nem hiszem, hogy bármit találnál. Úgy emlékszem, hogy a fivéred mindig is ügyesebb volt bújócskázásban és nyomkeresésben.

– Atyám őt is küldheti, biztos vagyok benne, hogy minden erejével a kapott parancs teljesítésén lesz.

Ozai megtorpant és felé fordult, szinte meglepetten.

– Igaz, még nem mondtam. Zuko vele ment.

Egyszerre éjszaka lett. Üres, hideg éj, mint amilyeneket a kontinensen élt meg, noha akkor érezte maga körül az apróbb tüzeket. Most látta a fáklyákat, de nem érzett semmit.

– Tessék?

– Zuko Iroh-val ment. Az őrség megpróbálta feltartóztatni őket, de tegnap csak egy idomár volt poszton és úgy tűnik, a fivéred mégis magára szedett némi készséget.

– Biztos ez? – lehelte. – Nem… Nem lehet, hogy Iroh elrabolta?

– Akkor miért küzdött volna a mieink ellen, Azula? – kérdezte Ozai. Kinyúlt Azula felé, a bal füle mögé simította a frufruját. Az érintése meleg volt, Azula mégis fázott tőle. – Értem én, nehéz neked, hogy a fivéred áruló. Nekem magamnak sem volt könnyű elfogadni, hogy Iroh hátat fordított a népnek.

– De Zuko nem…

– Kételkedsz a szavamban? – vágott közbe Ozai, és a hangjában volt egy él, amitől a bőrét bizsergető hideg egy ütés hirtelenségével zuhant a gyomrába.

– Nem, atyám – felelte és megacélozta magát.

Ozai aprót biccentett.

– Hazudsz.

Ozai keze derékmagasságban lebegett, a tenyere fölfelé fordult. Azula előbb a bőrt szabdaló vonalakat nézte, amikből Ty Lee állítólag tudott jósolni, aztán megint felpillantott.

– A kezedet – mondta ő.

A balját emelte, Ozai pedig nem ellenkezett, viszont a szeme villanása arra ösztökélte, hogy sietősebben mozduljon. Ozai rámarkolt a csuklójára, forró ujjak fogták béklyóba az ízületet. A másik keze feljebb húzta az alkarján a ruhát, kipróbálta, hogy át tudja-e fogni a legszélesebb ponton. A hüvelykujja és a középső ujja éppen súrolta egymást, pedig az apjának elég nagy keze volt. Másként nem is lett volna Zuko arcán olyan nagy…

Azula szíve a torkába ugrott.

– Túl sokszor hibáztál mostanában – ciccegett a Tűz Ura. – És megmondtam, hogy ne hazudj nekem többé.

Egymás szemébe néztek, így Azula nem tudta meg, meddig tartott, mire megérezte a fájdalmat. Megpróbálta elrántani a kezét, de Ozai vasmarokkal szorította, és a kín csak még rosszabb lett, sikoltani akart, de nem volt elég levegője és a torkán csak valami förtelmes, gurgulázó hörgés szakadt fel, ahogy meghajolt, majd térdre esett.

Egy pillanatra elsötétült előtte minden. Nem csökkent a fájdalom, a karja még mindig lángolt, pedig már a mellkasához szorítva dajkálta.

– Te legalább nem üvöltesz – mordult fel Ozai.

Az apja hangjában undor volt. A férfi undorodott tőle, és Azula felzokogott. Aztán egész testében megdermedt, amikor Ozai az álla alá nyúlt és kényszerítette, hogy megint a szemébe nézzen.

– Ne okozz nekem csalódást még egyszer. Megértetted?

– Igenis, atyám.

Eleresztette és csettintett egyet. Takeshi arcán viaszosan fénylett a verejték, ahogy megjelent mellette, és Azula imbolygott ültében és hirtelen nevethetnékje támadt, amiért éppen ez tűnik fel neki. Hogy a szellemverte titkárnak mennyire izzadt a képe, meg mennyire nem.

Ozai hátat fordított neki, és a két ápoló, aki Azulával jött, már ott is voltak mellette. Az Agni Kai után Zukót el kellett vinni az ispotályba, most viszont kéznél voltak.

– Jöjjön, fenség – nyúltak a hóna alá. – Friss és hűvös vízre van szükségünk, jöjjön velünk a forráshoz. Itt van mindjárt, csak pár lépés.

Víz alá akarták tartani a kezét. Az jó, akkor nem annyira súlyos az égés. Minden tűznépi gyerek tudja, hogyan kell ellátni az égési sebeket. Azula is megtanulta, hogy ne kelljen az ispotályba mennie, valahányszor elrontott valamit és megkapták a lángok. Tudta, hogy a könnyebb égési sebeket lehet hűteni. Tiszta, hűvös vízre volt szükség, hogy a bőr megnyugodjon, csökkenjen a fájdalom és visszafogják az elfertőződés esélyét. Az a legjobb, ha a víz folyik, mert akkor a seb hűtésének három-négy foknyi ideje alatt biztosan nem melegszik föl, végig hideg marad. És egy olyan kertben voltak, ahol történetesen volt forráskút.

Azula nem tudott a kezére nézni. Megint felsírt, amikor belenyomták a kezét a hideg vízbe.

Miért, ó, miért nem hozták meg már az ispotályba a jelentést? Így kénytelen lesz átvágni az egész palotán és mindenki látni fogja a szégyenét, mert az ápoló most vágja le róla a ruhaujját, hogy még véletlenül se lógjon rá a sebére.

Zuko legalább elájult és nem tudta, hogy mi történik.

Most meg magára hagyta és azért nem tudja, hogy mi történik.

Gyorsan elapadtak a könnyei. Az ép ruhaujjával megszárította az arcát, hogy méltósággal tudjon visszamenni azokba a gyűlölt, fehér szobákba. Elhagyta az izgatottság, vagy a félelem, vagy bármi is volt az. Helyette tompa nyomást érzett a szemgolyói mögött, amitől egy ponton kuncogni támadt kedve, mert tisztára olyan érzés volt, mintha egy lépéssel a saját teste mögött sétált volna. Micsoda ostobaság.

Hát még az, hogy több tucat fokkal később sem múlt el. A dolgozószobájába hozták fel neki az ebédet, amit érintetlenül küldött vissza a konyhára, mert bármit is tett bele a szakács, felfordult tőle a gyomra. Kapott helyette egy tálca teát és némi süteményt. Azokhoz se nyúlt hozzá, mert nem volt sem a bátyja, sem a nagybátyja, hogy összemorzsálja vagy leteázza az iratokat.

Nem mintha égett volna a keze alatt a munka. A tekercsek az adminisztráció teljes színskálájában sorakoztak az elintézendő ügyek halmán, pedig a sárgákkal neki soha nem kellett foglalkoznia. Azula legfeljebb meghatározta a szükséges hadianyag-mennyiségeket, a mozgatásuk mindig is Zuko feladata volt.

Üres fejjel meredt az asztallapra.

– Azula?

Összerezzent, úgy kapta fel a fejét és nézett a küszöbön toporgó Ty Lee-re. A lány beharapta az ajkát.

– Úgy volt, hogy ma találkozunk, és… jól vagy? Olyan ködös az aurád!

– Menj el – mondta neki rekedten. Alig ismert a saját hangjára.

Ty Lee arca megrándult, a vállai megbántottan leestek. Félreértette. Azt hitte, hogy közbejött valami és Azula még arra se veszi a fáradtságot, hogy tisztességesen koptassa le.

A fejét rázva ugrott fel és sietett hozzá. Berántotta a lányt a szobába és bevágta az ajtót.

– Nem úgy. Menj, messzire és gyorsan.

– Hogyan? Baj van?

Körbenézett, üres, vörösre tapétázott falfelületeket nézett, gyanakodva méregette az összes bútort és viszkettek az ujjai, hogy felgyújtson mindent, de a fájdalomcsillapító, amit az ispotályban belediktáltak, a belső tüzén is tompított.

Az apja tudott arról, hogy néha elcsent egy-egy pohár italt az ünnepségeken. Tudta, hogy hazudik. Tudott mindent, Azula pedig semmit, főleg nem azt, hogy mikor figyelik.

– El kell menned – lépett oda hozzá és halkan, lázasan folytatta: – Iroh megszökött, elvitte Zukót, és apám dühös, nagyon dühös, és nem, nem, ne ellenkezz, csak fogd Mai-t és menj el! Ne… ne a Kolóniákra, mert a kontinensen baj lesz, csak menj, érted?

Ty Lee elkerekedett szemekkel, rémülten nézett rá. Azula felhördült, és megállta, hogy az arcába nyomja a karját borító friss, égési krém illatát árasztó kötést. Így is túl sokan látták. Ty Lee-nek nem mutathatta meg, az már túl nagy szégyen lett volna.

Nagyot nyelt.

– Kérlek.

Ty Lee nem őt nézte, hanem a levegőt mellette. Azula megfeszült, de nem rivallt rá, hogy hagyja most az aurákat, csak csinálja, amit mondott. Csak aztán Ty Lee a szájára szorította a kezét, a szemébe könnyek gyűltek és szaporán bólogatott. Azula megkönnyebbülten lépett hátra. A korábbi üresség visszatért. Nem érzett semmit, amikor Ty Lee a nyakába borult, pedig érintette a karját.

– Vigyázz magadra! – súgta neki Ty Lee lázas sietséggel.

A puszit se érezte az arcán. Nem tudta, hogy Ty Lee mikor ment ki a szobából. Szédelegve ment vissza az asztalához és rogyott le a székre. Gépies mozdulattal húzta maga elé a tekercsek mellett felhalmozott, egyoldalas jelentések közül a legfelsőt.

Az őrség jelentése volt Iroh szökéséről. Volt néhány sérült, ők voltak azok, akik megpróbálták a nagybátyja útját állni. A cellája zárja szétolvadt. Azula keze megszorult a széke karfáján, mert ha megolvadt a zár, akkor minek vitték el neki a kulcsot?

Egy kézzel nem tudta szétszaggatni az irományt, a baljával pedig egyelőre a fájdalomcsillapító ellenére sem tudott fogni. A tüze még nem tért vissza, így pedig nem lobbanthatta lángra a fecnit.

Csak ezért létezhetett a papír elég sokáig ahhoz, hogy végig tudja olvasni. Ott szerepelt rajta a feltételezett útvonal, amin Iroh megközelítette a palotát, bejelölték, hogy hol és mikor látták a szolgák utoljára a fivérét. A palota külső falán lévő poszton helybenhagyott őrségnek csak egy rövid sort szántak. Maga az összecsapás is olyan rövid lehetett, mert a menekülőknek még arra is maradt idejük, hogy az őket üldöző katonák ellenére a falra égessenek egy rövid üzenetet.

Egy üres kanna nem telik meg teával akkor sem, ha tízszer nézel bele.

Azula a szavakra meredt. Az ürességbe harag csorgott, és egy kézzel galacsinná gyűrte a papírt.

>>>

Következő fejezet yip-yip

>>>

_______________

A sporadikus frissítéseim mellett örülhetek, ha valaki megérti az utalást, eh?

A fejezet írása közben nagy hatással volt rám Dr. Ramani Youtube-csatornája, akin keresztül annyi cucchoz eljutottam, hogy a jutyub-ajánlásaim felét már olyan videók teszik ki, ahol narcisztikus kapcsolatok áldozatainak kínálnak segítséget.

Piandaónak írtam egy teljes háttértörténetet, de végül kihúztam, így is bitanghosszú lett ez a fejezet is.

Kövi fejezet mikor? Haha. Hahaha.