Szerelem a korona idején #5

 Mondtam, hogy ebből sok megvan. Szóval íme, időben hozom, uwu. A folytatással kapcsolatban már nem ígérek semmit, múlt héten egyszer elszállt a szövegszerkesztőm (egy másik doksival, de akkor is) és még nem talált vissza a motivációm. Lesz benne párbeszéd.

 


 


Na, ebből mi fog kisülni


Arthurnak is megjött a kedve az olvasáshoz, ha már egyszer kölcsönkönyvtárat nyitott Francisnek. A másiknak nem sok dolga lehetett, ha egyszer minden séta alkalmával cserélgette a könyveit. Arthur azt is megkockáztatta, hogy a Richards-házban nincs internet, mert hogy ő ennyi romantikus vacakra nem tudná rávenni magát, az is biztos. Na nem mint korszak, inkább a zsánerrel voltak problémái.

A korszak az más. Meg Jane Austen is. Egy Mr Darcyt ő is elfogadna.

Elábrándozgatott ezen egy sort, szenvedett, amiért mamának csak az Emma fele van meg, aztán nekiállt feltúrni a házat, hátha talál egy valamirevaló verseskötetet. De nem. Még csak iskolás szöveggyűjtemény se volt, és versek tekintetében Arthur osztotta Francis nézeteit: van, amihez kell a papír érzete.

Így tehát minden délután három óra tájban – ha éppen nem esett az eső – Arthur a verandán ült Shakespeare tragédiáival, kellemesen ellebzselt a fájdalmas örömben, amit az olvasás jelentett, és mosolygott, amikor Francis ráköszönt. Csak egyszer gondolkodott el rajta, hogy Betsy mama vajon ezekben a kellemes félórákban hogyhogy nem találta még meg a hülyeségeivel, de gyorsan elhessegette. Mama még megérzi, hogy örül és onnantól nem lenne nyugta.

Ott volt a legutóbbi eset. Arthur órán ült, éppen hallgatta, hogy az oktató agyba-főbe dicséri a babos dolgozatát, és akkor a mama elkezdett sompolyogni körülötte. Alig feltűnően. Arthur próbált az órára figyelni, de elég idegesítő volt a sertepertélés ahhoz, hogy Arthur újra meg újra felnézzen rá. Söprögetett, eligazgatta a csipketerítőket – miért, miért vannak az öregek házában mindenhol csipketerítők? Végül kibújt a szög a zsákból. Megkérte Arthurt, hogy söpörje le a sarokból azt az egy (1, un, eins) porcicát. Elfogadta a „mindjárt”-választ, de azért ötpercenként emlékeztette rá, hogy kért tőle valamit. Arthur a végén eléggé felbaszta magát a dolgon. Félredobta a fejhallgatóját, a laptopját a szükségesnél valamivel erősebben csapta le, majd odament a szekrényhez és egy mozdulattal lesöpörte a zavaró porcsomót. Dohogva ment vissza a gép elé.

Na, nem is volt olyan nehéz, ugye?

De mi a fenéért nem tudott ez várni, hm?

Most söprök, nem akarom húsz perc múlva újra kezdeni.

Egyetlen porcica miatt?!

Mama átlátszó indokok egész sorát hozta fel, hogy miért kellett ezt most azonnal megcsinálnia. Arthur az orrnyergét masszírozta.

Tudta már addig is, hogy a mamának nem nagyon lehet ellentmondani. Illetve, lehet.

Keresztbe leszarom, hogy nem tetszik, ahogy beszélek! – fakadt ki egy nap.

Aznap ebédkor a tányérja közepén egy darab szappan díszelgett. Döbbenten nézett fel a mamára, de a néni nem zavartatta magát. Még csak olyan sunyi kis vigyor sem ült a szája sarkában, mint mondjuk Owennek lett volna hasonló esetben. Scottnak nem, ő nyíltan vigyorgott volna rá.

Megtudta azt is, hogy az egészségügyi sétákkal nem csak a testének tesz jót, de a lassan kirojtosodó idegeinek is. Fél órára otthagyni a mamát, még akkor is, ha tudja, hogy Mrs Hopkins lesben áll valamelyik bokor mögött és szinte azonnal beszivárog a házba – ez jelentette a megnyugvást. Minden alkalmat megragadott arra, hogy egyedül, vagy legalább máshol legyen. Azt el sem tudta képzelni, hogy a bátyjai mennyire akarják megölni egymást a londoni lakásban, de amikor anya panaszkodott rájuk a telefonálásai alkalmával, Arthur sötét elégedettséggel bólogatott. Megérdemlik.

Minthogy a mama aznap is jól felidegesítette ilyen hülyeségekkel, miszerint az ő kisunokája miért jár szakadt nadrágban és mivé lesz ez a világ, hogy gyárilag lyukas ruhákat adnak el, Arthur elmenekült otthonról. Másfél hét késéssel ugyan, de befutott Mrs Fraser kertjébe levágni azokat az ágakat, amik annyira zavarták a néni lelki világát.

Ez utóbbi kalandos volt, mert azzal kellett kezdenie, hogy megérteti a nénivel, hogy egy-két ágnak igenis fontos szerepe van a kert vegetációjának életében. Ha levágja, akkor megváltoznak az árnyékok és egészen biztosan kidöglenek a páfrányai és az egyéb félárnyékot kedvelő virágai, amiket az ablakai alá ültetett. Mrs Fraser erre a kezeit tördelte. Arthur minden meggyőzőképességét latba vetette, hogy kellően szakszerű tanácsokat adjon neki. Nem volt sok bizodalma a dologban: a mama után arra számított, hogy minden öregasszony csökönyös öszvér.

Mrs Fraser inkább az örök aggodalmaskodók állatfajába tartozott. A madárcsontú néni könnyen beadta a derekát, onnantól kezdve azon aggódott, hogy Arthur nehogy leessen a létráról, vagy így, egy szál pólóban – ő az ingujj kifejezést használta, Arthur majdnem felröhögött – nehogy megfázzon. Arthur eleinte türelmesen válaszolgatott neki, de ahogy kimelegedett a munkában, már inkább idegesítette.

Az egyik elhalt ág nem hagyta magát. Másik szögből kellett volna nekiveselkednie a fűrésszel, de amonnan billegett a létra, és a gyökerek miatt még csak be se tudta volna ásni. Az kellett volna, hogy valaki ráálljon a létrára, vagy csak fogja. Mrs Fraser a maga méretes púpjával és a legfeljebb negyven kilójával nem tűnt kifejezetten kvalifikáltnak egyik kategóriában se.

Hálát adott minden ismert és ismeretlen istennek, amikor meglátta Francist. A francia éppen a bolt irányából jött, egyetlen vekni kenyérrel a hóna alatt. A másik kezében a maszkját lóbálta és fülsértően hamisan fütyörészett.

Hé, Francis! – kiáltott oda neki.

Amaz felkapta a fejét, és mosolygott, mikor meglátta őt a fa tetején. Átvágott az úttesten és udvariasan köszönt Mrs Frasernek.

Mit tehetek érted?

Figyu már, egy percre meg tudnád fogni ezt a létrát? Le kéne fűrészelnem ezt az ágyat, de kell valaki, aki fogja, Mrs Frasert pedig nem szeretném ezzel terhelni.

A néni egészen meghatódott. Francis rábólintott az ügyletre. Feltette a maszkját, beljebb került a kiskapun és szépen megkérte a nénit, hogy fogja már meg a vászonzsákba csomagolt kenyerét erre a rövid időre. Addig Arthur átrakta a létrát a megfelelő pozícióba, majd a munkatárs jelenlétére tekintettel maga is maszkot húzott.

Csak fogjam meg?

Az is jó, ha ráállsz.

Francis rábólintott, Arthur meg visszamászott a hegyibe. Mintha valami olyasmit hallott volna a másiktól, hogy ő másra is szívesen ráállna, de biztos rosszul hallotta. Nem is foglalkozott vele.

Az új irányból rögtön hozzáférhetőbb lett a rohadék ág. Gyorsan a földre került. Francis utána volt olyan kedves, hogy maradt még a másik három ágra is. Mrs Fraser nem győzött hálálkodni nekik. Még azt is megkérdezte, hogy milyen süteményt szeretnek. Arthur elnézte a törékeny öregasszonyt és őszintén féltette, hogy meggyúr egy tésztát és utána ágynak esik. Egyre jobban zavarba jött.

Kérem, egyáltalán nem kell fáradnia…

Jaj ugyan már, hát csak nem várhatom el, hogy a két szép szememért segítsetek!

Szabadkozni akart tovább, de Francis a vállára tette a kezét. Arthur elhallgatott.

Köszönjük szépen. – Ugyan a maszktól nem látta a száját, de látszott a szemén, hogy mosolyog. – Egy pillanatra szeretném Arthur segítségét kérni, süteményekben elég szűkös a szókincsem.

Egy kicsit arrébb húzta és franciára váltott:

Nem fogod lerázni, sütni fog – jelentette ki.

Azt észrevettem. Viszont azt nem akarom, hogy túlvállalja magát.

Egy piskóta nem olyan bonyolult. Vagy egy egyszerű szelet, ahhoz még a tojást se kell felverni, mert kinézem belőle, hogy kézzel csinálja a tojáshabot.

Arthur élesen beszívta a levegőt.

Akkor mit javasolsz?

Gyümölcsös szelet. Vagy gyümölcskenyér. Abban tényleg nem tudja megerőltetni magát.

Azért annyira nem volt biztos benne.

Megbeszéltük – fordult vissza a nénihez. – A néni tud ilyen szeletes süteményt csinálni?

Persze, kicsikéim, milyen legyen? Gyümölcsös vagy diós? Csokoládés?

Uh… – Francisre nézett, aki nagyvonalúan vállat vont. – Az a helyzet, hogy mindegyiket szeretjük. Lepjen meg minket!

Betsy mamát ezzel a mondattal úgy fel lehetett húzni, hogy az öreglány helyből fel tudott volna ugrani a tetőre. Mrs Fraser inkább felvillanyozottnak tűnt. Arthur úgy látta, hogy a hölgyet innentől kezdve elveszítették. Mondhatott neki, amit akart, a messzeségbe nézett és mindenre rábólintott.

Nem volt értelme tovább maradni. Elpakolta az eszközöket, Francis visszakapta a kenyerét, és mentek isten hírével.

Mrs Fraser a falu másik mellékutcájában lakott. Ez sem volt sokkal hosszabb, mint a mama utcája, és ezt is csak addig burkolták le, míg voltak házak, utána felszórták kaviccsal. Francis az utca vége felé indult. Arthur egyszer hátralesett a válla felett, mert kíváncsi kacsa volt és tudni akarta, hogy Francis hol lakik. Meg lehet, hogy nézelődni is akart egy kicsit. Megtorpant, mikor látta, hogy Francis már a kavicsokon sétál a dombhát irányába.

Egész úton hazafelé ezen törte a fejét. Csak azért nem ezzel a kérdéssel indított, mert Mrs Hopkins ott ült a mamával a nappaliban, teáztak és kekszet majszoltak hozzá. Meg persze pletykáltak is. Arthur rájuk legyintett.

Most pont úgy csinál, mint az öregapja – mutatott felé Betsy mama a kekszével. – Az összes gyerekem és az unokáim is mind rá hasonlítanak és mind csak a hülyeséget örökölték.

Arthur a szemét forgatta.

Mama, kértem valamit.

Megtartjuk a két métert.

Azt az udvaron kell. Be se kellett volna jönnötök. Már bocsánat, Mrs Hopkins.

Ugyan, kérlek! – A néni nevetgélt. – Én csak örülök, hogy Betsynek ilyen kedves unokája van!

Arthur elvörösödött és a konyha irányába mozdult. Rémlett neki, hogy mama az egyik alsó polcra rakta el a kekszet, és ahogy a vénasszonyok ott csámcsogtak a nappaliban, neki is megjött a kedve egy csésze teára.

A dédunokám – javította ki a mama.

Dédunoka?! – kapott a szájához Mrs Hopkins. – De hát már felnőtt! Ükunokáid is vannak?

Azok nincsenek.

Még – morogta Arthur, miközben könyékig túrt a konyhaszekrényben.

Mit mondsz? Mit mondott, Betsy, úgy motyog, nem is hallom!

Azt mondja, még! Mi az, fiam, találtál egy szemrevaló menyecskét?

Arthur nem találta olyan viccesnek a beszólást, mint Mrs Hopkins. A konyhaasztalra tenyerelt, és jó hangosan, hogy a másik pletykás vénség is hallja, válaszolt:

Itt? Ugyan már! A bátyámról beszélek. Anya azt várja, hogy Flynn mikor jegyzi el a barátnőjét.

A másik bátyád is a boldogsága küszöbén áll, nem?

Nem, Scottnak éppen akkor rakták ki a szűrét, mikor jöttem. Hazaköltözött Glasgow-ból.

Jaj, milyen szomorú! – pihegett Mrs Hopkins.

Hát még az, hogy nem találja a nyavalya kekszet és ha tényleg akar belőle, akkor oda kell mennie hozzájuk.

Merre jártál? – kérdezett mama.

Mrs Frasernél gallyaztam. Francis segített.

Ó, Maddie unokája? – csillant fel a szeme Mrs Hopkinsnak. – Milyen csinos az a fiú!

Ugye? – kapott a szaván a mama.

Arthur pislogott. Ha ezek ketten így gondolják, akkor valószínűleg az egész falu hasonló véleményen van, akkor pedig Francisnak sikerült levenni a lábáról az egész községet. Nem mintha őt érdekelné, vagy valami.

Mama, azt nem tudod, hogy ők hol laknak véletlenül? Francis a kavicsos úton indult el.

A Tölgymakkos-majorban laknak, a dombon túl. Maddie-é a régi Richards-birtok. Nem nagyon mozdul ki, magának való.

És akkor is csak folyton magáról beszél – tette hozzá Mrs Hopkins.

Örökké panaszkodik.

Mintha rajta kívül mindenki másnak könnyű élete lenne.

Meg is lepődtem, amikor először láttam őket sétálni jönni!

Sétálni! Mrs Cavendish mondta, de én még nem láttam őket. Tényleg minden nap sétál? Az unokájával?

Igen, minden nap. Három óra tájban szoktak jönni, kivéve persze, amikor esik az eső.

Na hiszen! Maddie Richards házon kívül! Hah!

Biztos az unokája vette rá – vonogatta a vállát Betsy mama. – Lehet, hogy ő se tudja elviselni a folyamatos sápítozását.

Úgy tűnt, élvezik, hogy Maddie Richards kárára köszörülhetik a nyelvüket, mert elég kedvetlenül fordultak Arthur felé, mikor halk köhécseléssel felhívta magára a figyelmet.

Mama, mennyi idő, míg megsül egy gyümölcsös szelet?

Attól függ, mennyi időt szánsz rá – hangzott az igazán segítőkész válasz.

Jó, azt sejtettem, de ha most nekiállnál, akkor neked mennyi idő lenne?

Gyorsan megvan, összerakni a magozással együtt sem tart tovább húsz percnél. Aztán megsül, egy kicsit várni kell, miután az ember felszeli… Miért, mész valahova és süteményt ígértél? Még van a kekszből.

Nem, Mrs Fraser nagyon nem akart elengedni üres kézzel és azt mondta, hogy csinál nekünk sütit, de…

Még végig se mondta, Mrs Hopkins már talpon is volt és elköszönt, Betsy mama meg már csomózta a kötényét és perdült be a konyhába.

Ööö… mama?

Hogy jutott eszedbe! – pirított rá. – Harriet a múlt télen is összetörte magát! Ráadásul gyümölcsös szelet!

Francis azt mondta, az egyszerű! – fakadt ki. – Mondom, hogy nem akart elengedni, azért mondtuk azt! És azért kérdeztem, hogy mennyi idő, mert akkor visszamegyek, hogy ne kelljen sétálnia vele!

Mama egy kicsit megenyhült.

Egye fene. Menj a kamrába és vegyél kötényt, maradsz segíteni! Összedobunk valami gyorsat mi is, akkor legalább lesz indokod átmenni. Harriet már nincs a legjobb formában, de nagyon odavan, ha megpróbálunk úgy bánni vele, ahogy azt az állapota megkívánja.

És Mrs Hopkins?

Ó, Kitty nemsokára betoppan hozzá és szóval tartja, amíg odaérünk.

Arthur nem gondolta, hogy élete első, a kolis bögrés süteményeknél egy fokkal bonyolultabb műalkotását ilyen kutyafuttában fogja elkészíteni. Közönséges kakaós piskóta volt, amit a mama tíz percre lerakott a földre és szuggerálta, hogy hűljön gyorsabban, aztán valami olyasmit mondott, hogy „akkor harapja bokán a cornwalli pék”, felszeletelte és belerakta egy műanyagba. A teteje helyett csak egy ruhát terített rá.

Ha ilyen frissen lezárod, akkor megvizesedik az edényben – magyarázta Arthurnak.

Még kendőt is terített a vállára, hogy kimaxolja a vénasszony-skálát. Arthur még alig tért magához előbb a dorgálás, majd a süteménykészítés izgalmaiból, a mama már karon is ragadta, úgy indultak neki a világnak.


Menjünk tovább Mrs Fraserhez

Megjegyzések

  1. El sem hiszem, hogy ilyen is megtörténhet, de esküszöm izgulok az öregasszonyokért meg abból, hogy mi sül ki ebből a sütéses dologból haha :D

    Azé persze azon is izgulok Arthur szerelmi élete beindul-e avagy mégsem, de a nénik most elég erősen átvették a vezetést az érdeklődésem iránya szempontjából. Jeee xd

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése