Nászút #spin-off
Ideje volna egy Nászutazásnak, de valahogy nem tudtam magam rávenni
a dologra. Viszont Roderich álmainak hála, volt egy félig megírt
Scott-jelenetem, szóval nem kell megvárnotok, hogy valamelyik
Kirkland elmesélje a család szomorú történetét. Ím, elétek
tárom, de ha még nem olvastátok a huszonnyolcadik fejezetet, akkor nem javaslom.
Engedjétek meg, hogy eláruljam: a fejezetek alá írt kommentek
mintegy 1200%-ban felgyorsítják a következő fejezet elkészültét.
Ez úton is örök hálám louismayfairnek, amiért olyan lelkes volt
és segített visszaülni a lóra. (Vagy visszakászálódni a
hajóra, mégis hajókázunk, vagy mifene.)
És hogy miért késik az a bizonyos fejezet: öhh, mindjárt
végjáték, akkor meg általában belassulok, plusz még mindig nem
döntöttem el, hogy melyik végkifejlet legyen, az, amikor értetek
mindent és csak harcolni kell meg ráébredni néhány dologra, vagy
az, amikor egy adagban esik le az igazság mindenkinek… meg addig
meg kéne tanulnom tömegjelenetet írni, ami pedig rohadt nehéz.
Üh.
Hogyan kalandozzunk vissza a múltba ahelyett, hogy a következő
fejezetre koncentrálnánk
Olyan dühös volt, mint még talán soha életében. Még csak azt
sem tudta, hogy miért. Scott belevágta az ásót a földbe,
rálépett, jókora rögöt kifordított és átlendítette mintegy
hét lábnyira, a félig felásott kiskertje másik oldalába.
Mögötte a tökök még ott ültek az indák végén és a
marharépát se szedte még föl. Azok csak akkor lesznek jók, mikor
már egészen hideg lesz, de még nem áll be a fagy. Addig fel kell
ásnia a kertet tavaszra, akkor majd felássa még egyszer és aztán
vethet.
Természetesnek érezte a mozdulatot. Benne volt a karjában, ott
feszült a válla izmaiban. Nem találta megerőltetőnek a
feladatot, de hosszú távon kimerítette. Reggel óta talpon volt,
ellátta az állatokat, leszedte és megpucolta a maradék babot,
átrámolta a babok miatt a fél kamrát, hogy elférjenek, most ás
és tudta, hogy a gyümölcsfákat is ideje volna már megmetszeni.
Mindeközben dühös volt, maga sem tudta kire, vagy mire. Talán
azért, mert az ásás lassabban haladt, mint gondolta. Talán azért,
mert ma sem fog végezni a bőséges feladataival. Zúgott benne az
indulat.
Türelmetlenül túrt bele a hajába, félresöpörve a szemébe lógó
nedves, lángvörös tincseket.
– Miért te ásol, csibém?
Megfordult. Tőle nem messze, a tökökön túl egy nő állt. A
szoknyája zöld volt, a mellénye és a prémmel szegett úti
köpenye barna. A színek jók voltak, de az összkép mégsem volt
tökéletes; ahogy Scott az arcába tekintett, megint úgy érezte, a
személy nem alkot egységet a ruháival. Mintha egymásra vetülő
árnyékok lennének, egy helyen vannak, de csak a véletlen
jóvoltából.
Mama.
Scott talán egyetlen dolgot szeretett magán: a lángvörös haját,
melyet az anyjától örökölt. Mamának ugyanolyan tűz csókolta,
rakoncátlan tincsei voltak, mint neki. Két vékony fonattal tűzte
félre, hogy ne lógjon a szemébe. Kortalan arcán mosollyal nézte
őt, szeplői csintalanul mosolyogtak. Egyetlen hibája talán a
kicsit görbe orra volt, egy régi baleset kéretlen emlékeztetője.
Scott sosem kérdezte, mi történt. Egyébként se látta ezt
hibának: az anyja tökéletes, ahogy van.
– Mert csak – vetette oda foghegyről és belevágta az ásóját
egy rögbe. – Ron bácsinak lumbágója van és a neje nem engedi
el a házuk mellől. Caleb elköltözött, a vén tatát meg múlt
télen elvitte a láz.
– És Merthin?
– Nincs pénzem – morogta és
szurkálni kezdte az ásót a földbe, szétvágva
a nagyobb rögöket. – Az
öregek tudták, hogy idővel kifizetem őket, de ők meghaltak vagy
elköltöztek. Vagy
megbuggyantak, mint Tonka. A
fiataloknak kell a pénz, nem
engedhetik meg maguknak, hogy hitelbe dolgozzanak. Az
újak nem
ismernek. A földet meg
fel kell ásni.
– Szántani, fiam.
– A tetves lónak eltört a lába, úgy kellett agyonütni –
sziszegte.
Mama szaggatottan sóhajtott.
– Ezt meg kellett volna írnod.
– Megoldom!
Dacos büszkeség szólt a hangjából. A dühe új erőre kapott. A
nő a finom ruháival mit sem törődve besétált a veteményesbe és
az ő átizzadt ingére tette a kezét. Scott lerázta és folytatta
az ásást.
– Megy le a nap, csibém, ezt most már nem tudod befejezni. Gyere
be, kezd hűvös lenni.
Szúrós pillantást vetett a napra, mintha az tehetne az egészről.
Még kétszer-háromszor belenyomta az ásót a földbe. Csak a jóság
kedvéért, hadd tudja a föld, ki az úr. Rámorrant az anyjára,
mikor a nő megjegyezte, hogy ha földesen teszi el a szerszámot,
megrozsdál a vas. A nő nem háborodott fel, csak keserédesen
mosolygott.
Az udvarháznak a felét
se használta. A szükséges
bútorokat áthordta, a többit letakarta, az ajtókat eltorlaszolta,
hogy minél kevesebb meleget
lopjon el a nem használt lakrész. Szép lassan majd tönkremegy az
is, de nincs pénze az egész
házat kifűteni. Nincs pénze
a világon semmire.
Egy pohár tej és egy-egy karéj vajas kenyér volt a vacsora.
Letette a mama elé, aki csendesen megköszönte és szó nélkül
megette. Scott egy pillanatig aggódott, hogy esetleg kér rá sót,
de szerencsére nem tette. Be volt osztva az is.
Ő lassan ette a kenyerét, hogy tovább tartson. Mama rájött, hogy
nem fog második szeletet kapni. Lassan forgatta az üres fapoharat
kecses ujjai között.
– Hogy vagy, fiam?
Scott lenyelte a falatot.
– Ennyi? Egy évig felém se nézel és ennyire futja?
– Nagy fiú vagy már.
– De azért írjak neked.
– Szeretek hallani felőled.
– De válaszolni nem szeretsz.
Mama mélyet sóhajtott. Scott ismerte ezt a sóhajt. Hallotta,
minden alkalommal, mikor ez a távoli és elérhetetlen nő megjelent
a kisbirtokon. Minden évben két hónapot töltött vele, az
októbert és a novembert. November utolsó napja Scott születésnapja
volt és minden évben szép ajándékot kapott a nőtől, de másnap
még sose sikerült elég korán felkelnie ahhoz, hogy lássa a mamát
távozni. Mire felkelt, a ház mindig üres volt. Egyedül maradt
benne az ürességgel, melynek csendjébe egyedül a
lélegzetvételének hangja és az egerek kaparászása rondított
bele.
– Apád…
Arra várt, hogy megszólaljon. Már robbant is:
– Mindig ezzel jössz! Hogy az apám így, meg az apám úgy! Itt
egy birtok, ott egy birtok, de tudod mit? Még soha senki nem jött
hozzám azzal, hogy erről meg erről a birtokról jött, és az apám
pénzt ígért neki! McGonallt minden évben megtalálja legalább
három, de hozzám nem jön egy sem, csak a postás azokkal a hülye
levelekkel!
– Az utóbbi két hónapban nem írtál – próbált terelni a nő.
Az arcán nyoma sem volt érzelmeknek.
Scott felpattant, és fel-alá kezdett járkálni az asztal mellett.
– Mi értelme van azoknak a
leveleknek? Hülyéknek írogatok és egyáltalán! Téged alig
látlak, mindig apámmal jössz, aki még egyszer nem tolta ide az
orrát az Újvilágból, pedig ezt a kibaszott udvarházat én… én
nem tudom elvinni, mama! – A hajába túrt és panaszosan
felnyögött. Elfordult, hogy ne kelljen a nőre néznie. – Az éves
járadék nélkül még éhen is halnék. Idén körbekérdeztem a
faluban, hogy van-e valahol idénymunka, de nem hívtak
sehova, mert én ilyen uracs
vagyok, aki nem tudja, melyik végén kell megfogni a kapát. És
nincsenek messze az igazságtól, az isten verje meg!
– Gyere ide, kicsim – hívta a nő gyöngéden.
Megfordult. Mama kedvesen mosolygott és a kezét nyújtotta. Megadta
magát. Odament hozzá, lerogyott mellé a földre, és az ölébe
hajtotta a fejét. Az eddig a poharat forgató ujjak most a hajával
kezdtek játszadozni.
– Azért kell azokat a leveleket írnod, hogy jobb legyen az
angolod.
– Nincs az angolommal semmi baj – morogta dacosan.
– Mr Saes nem ezt mondta.
– Mr Saes feldughatja magának a jó tanácsait.
– Ne légy közönséges.
– Mr Gwynne egy nyápic alak, Mr Ó
Caiside meg elmeroggyant – forgatta a szemét. – Minek misterezem
őket, úgyse hallják! Rakás gyökér.
– Tim! – Az anyja hangja ostorként csattant. Scott összerezzent.
– Meg ne halljam ezt még egyszer.
Az ujjak meggörbültek a hajában. Scott közelebb bújt az egyetlen
olyan lényhez, akit valaha is érdekelt, hogy mi van vele és nem
tekintette őt messziről jött idegennek annak ellenére, hogy itt
nőtt fel a faluban.
– Kértelek, hogy ne hívj Timnek – dörmögte.
– Nekem tetszik.
– Nem szeretem. Meg rajtad kívül mindenki Willnek hív.
– Ezen fölösleges összevesznünk, úgyis úgy hívlak, ahogy
akarlak, csibécském.
Hallotta mama hangján, hogy mosolyog. Az ő ajkai is mosolyra
görbültek és a bensőjében viharként tomboló harag
végre-valahára csitult egy keveset. A hirtelen béke oldotta meg a
nyelvét annyira, hogy feltegye az évek óta dédelgetett kérdését:
– Apám soha nem fog meglátogatni?
Anyja keze megremegett.
– Találkozni fogsz vele.
– Mikor? Az esküvőmre eljönne?
– Nocsak, csibe,
miket titkolsz te előlem? – kiáltott fel álmélkodva mama. –
Csak nem akarsz a tizenötödik
neved napjára asszonyt hozni
a házhoz?
Elpirult
és dadogott valamit válaszul. Mama nevetett, gyöngyöző kacagása
végre egy kevés melegséget csempészett Scott meghűlt bensőjébe.
Az első tavaszi posta mindig akkor érkezett, mikor a hóolvadás és
az első tavaszi viharok okozta dagonya felszáradt. Scott ismerte a
menetrendet. Kinn ült a padon és önelégülten figyelte a
bekötőúton poroszkáló lovast. Csak akkor állt fel, mikor a
férfi tőle két lépésnyire leugrott a lova hátáról.
– William Ainsley? – kérdezte a férfi.
– Én volnék – felelt Scott magabiztosan.
Egy egész köteg levelet kapott. A látványtól elégedetten
belecsapott pár vasat a postás markába. Visszaült a padra
olvasgatni. A feladókat nézte és vigyorgott. A telet Glasgow-ban
és Edinburgh-ben töltötte, két hétre Newcastle-t is megjárta.
Mama szervezte neki az utat, míg itt volt, azért, hogy jobb legyen
a kiejtése. Maradt akcentusa, legalábbis az ő gyakorlatlan fülének
tökéletes angolsággal beszélő lányok vihorászva Highlandernek
meg Scottnak hívták, és csintalan pillantásokat vetettek a
plédjére. Egyszer vitába keveredett egy déli urasággal, aki
megpróbálta rábeszélni, hogy vegyen nadrágot. Scott kiütéssel
megnyerte a szóváltást.
A kirándulása vége az lett, hogy most legalább féltucat leányzó
leveleit tartotta a kezében. Meg persze Mr Ó Caiside, Mr Gwynne és
Mr Saes menetrend szerinti levele is ott bujkált a kupacban. Ügyet
sem vetett rájuk. Inkább sorba rendezte a lányok leveleit, hogy
miképpen fogja elolvasni őket.
Volt egy ismeretlen név a kupacban. Felvont szemöldökkel nézte a
feladó nevét és az élénkzöld viaszba nyomott, díszes K-t
formázó pecsétet. Nem tudta, hogy mi a fenét akar tőle ez a Mrs
Kirkland, főleg úgy, hogy csak egy Kirkland nevű lányt látott, ő
viszont meglehetősen csúnyácska volt, ezért nem foglalkozott
vele.
– Talán Amy az – döntött. A dúskeblű lányt nagyon
fenyegette a veszély, hogy kiházasítják egy tudákos külsejű
férfihoz, ezért nem volt rest minden alkalmat megragadni Scott
udvarlásának fogadására.
Feltépte a pecsétet. Meglepetten tapasztalta, hogy nem a levelet
magát tekerték fel, hanem külön papirosba csúsztatták a rövidke
írást, ami mellől pár bankjegy csusszant az ölébe.
Drága kisfiam!Atyád megbetegedett. Nem tudunk hazatérni hozzád, ezért arra kérlek, hogy te látogass el Londonba, amilyen gyorsan csak tudsz – a mellékelt pénz elég arra, hogy minden állomáson lovat válts és tisztességes helyen aludj és egyél minden nap.A folyó déli oldalára gyere, a nyugati városrészbe. A Három Gesztenyefához címzett fogadót keresd, a csaposnak mondd meg a neved és hogy Skóciából érkeztél. Be fog mutatni egy Philip Johnson nevű férfinak, ő majd elhoz téged hozzánk.Ha kérdez, azt kell mondanod, hogy te vagy a szél. Ez nagyon fontos, jól jegyezd meg.A házzal ne törődj – ezzel a levéllel együtt üzentem Mrs McDonallnak, ő majd gondot visel mindenre, míg te távol vagy.Siess, fiam, ahogy csak tudsz!Szerető édesanyád
Fintorogva tette félre és ítélte tréfának a levelet. Illetve
ítélte volna, ha nem látja meg a bekötőúton a sietségtől
kipirult Mrs McDonallt.
– Siessen, fiatalúr! – rikoltotta az asszony. – Egy percet sem
késlekedhet!
Tényleg mama küldhette a levelet. A legjobb embert kérte fel, hogy
vigyázza az udvarházat: Mrs McDonallnak két órányi rikácsolásába
került, hogy Scott összepakoljon egy napi elemózsiát, egy váltás
úti ruhát, meg azt a csinosat, amiben télen a lányoknak tette a
szépet, és útnak induljon London felé. Arra azért gondja volt,
hogy a leveleit vigye magával.
Másfél hét országúton töltött idő, egy nyeregben feltört
fenék és számtalan, átkozódással töltött óra után érkezett
meg Londonba. Még egy napot kereste a Három Gesztenyefához címzett
fogadót. Kora délben tenyerelt le az asztalra a kocsmáros előtt.
– Mit adhatok, fiatalúr? – kérdezte vidoran a férfi. Scott a
legkevésbé se érezte magát alkalmasnak a vigyorgásra. – Van
kenyér és jóféle hús, de ha vár egy röpke félórácskát,
akkor az asszonyom elkészül az ebéddel, vagy…
– Will Aisnley vagyok és egészen kibaszott Skóciából jöttem
idáig! – vágott közbe zordan.
– Áh – mosolygott a férfi. – Az úr már várja önt.
Az egyik asztal felé biccentett, ahol egy középmagas, erősen
őszülő férfi figyelte Scott minden mozdulatát. Karba font kézzel
cövekelt le előtte.
– Philip Johnson? – kérdezte kertelés nélkül.
A férfi bólintott.
– Cò thusa, William Ainsley?
Meglepődött, hogy a férfi beszéli az anyanyelvét. Készséggel
válaszolt:
– Is an ghaoth mé.
A férfi bólintott és felállt.
– Kövessen. A lovat hagyja itt, majd gondunk lesz rá.
Scott fogta a cuccát és ment a férfi után. A hosszas lovaglástól
megmacskásodott lábai nem nagyon akartak engedelmeskedni az
utasításainak. Tíz perc séta után gondolt rá, hogy megkérdezi,
miért nem mehettek volna inkább lóval. Egy óra séta után már
elég ideges volt hozzá, hogy meg is tegye. Mr Johnson rá se
bagózott, sőt, hátra se fordult, csak sietett tovább London
keskeny utcáin. Mikor átvágtak két kerület között, néhány
kövezetlenen is átmentek. Scott dühe már elég lett volna egy
közepes lakóház elpusztításához, mikor Mr Johnson letért egy
régi bérházakkal beépített utcába és kopogott az első ház
ajtaján. A kémlelőnyíláson egy gyanakvó szemű, borvirágos
orrú férfi nézett ki.
– A szél megérkezett – mondta neki Johnson.
Ez lehetett a jelszó, mert a kapuba vágott alacsony gyalogkapu
azonnal kitárult. Scottnak le kellett hajtania a fejét, hogy ne
fejelje le a szemöldökfát.
A bérház közepén a zsebkendőnyi udvar le volt kövezve, és még
egy pányva sem volt, amihez a lovát kiköthette volna. Lehet, hogy
ezért kellett ennyit gyalogolnia. Azért magában morgott tovább.
A bejárat mellett vezetett fel a széles lépcsősor az emeletre.
Johnson azonban célirányosan átvágott az udvaron, hogy a sarokba
bújtatott cselédlépcsőn menjen fel. Az nem csak a harmadikig
vezetett fel, mint a főlépcső, hanem egy emelettel feljebb, a
szolgaszállásokra is felvitt. Scott a negyedikig kapaszkodott
Johnson nyomában, majd a repedezett padlójú függőfolyosón
átvágtak a padláslépcsőhöz, hogy azon is felmehessenek.
Ekkorra az idegessége már aggodalom volt. Lenézett és nyugtázta,
hogy a kése még mindig a lába szárára van szíjazva.
A padláson gerendák hálóján lépdelt végig. Az egyik tetőt
tartó gerendában szú percegett, egy hiányzó cserép melletti
gerendafészekben fiókák csipogtak.
Jó tíz percet bóklásztak a félhomályban, majd lementek egy
másik lépcsőn. Scott idegesen szusszant, arra gondolva, hogy minek
mentek be az egyik házba, ha átmentek a másikba. Főleg úgy, hogy
a belső udvarra néző függőfolyosó ugyanolyan lepukkant belső
udvarra nézett, mint az előző. Megint a cselédlépcsőn mentek,
ezúttal lefelé, az elsőre. Ott ismét kiléptek a folyosóra, és
Scott ekkor vette észre, hogy ez az udvar teljesen zárt, nincs
kijárata az utcára. Nagyot nyelt.
Johnson egy sötétbarna ajtó előtt állt meg, és a sárgaréz
kopogtatóval megdöngette a fát. Nem illett ide ez az ajtó; a
málló vakolat és a repedezett padlótéglák között kirívó
volt. Scott jobb keze ernyedten lógott az oldala mellett, a balja
azonban megszorult a táskája szíja körül.
Egy fakó cseléglány nyitott ajtót, lebiggyedő ajkai állandó
lenézést kölcsönöztek az arcának. Vizenyős szemei Scottra
siklottak.
– A második szél – intett felé Johnson.
A lány bólintott.
– Fáradjon utánam – mondta a lány selypítve és tipegve
megindult befelé.
Johnsonra pillantott. A férfi őt megkerülve már ment is vissza
arra, amerről jött. Káromkodott egyet az orra alatt és indult a
lány után.
A ház belseje legalább annyira elütött a belső udvartól, mint a
bejárati ajtó. A falak jó könyökmagasságig lambériázva
voltak, az felett mintás tapéta borította. Aranyozott falikarok
tartotta olajégők szolgáltatták a fényt, de a sötét belső
térrel nem tudtak megküzdeni, a díszes lakás sarkaiban megültek
az árnyékok. A mécsesek táncoló fénye megcsillant az
olajfestményeken, még több tünékeny alakot rajzolva a rajtuk
táncoló tündérek és faunok közé.
A hosszú bejárati folyosó egy szalonba nyílt. Ugyanolyan
félhomályos volt, mint az előtér, a nehéz damasztfüggönyök
kizárták a természetes fényt. A szalon könyvespolcán és a
kandalló előtti dohányzóasztalon megült a por, mintha napok óta
nem járt volna itt senki. A sarokban álló hatalmas tükröt félig
áttetsző, vörös anyaggal letakarták.
Négy további ajtó nyílt a szobából. A lány egy másik
folyosóra vezette őt, melyen bal kéz felé egymástól nyolc
lábnyi távolságra ajtók sorakoztak. A lány a harmadikat lökte
be. Unott arccal fordult Scott felé.
– A szobája, uram.
Addig bámulta, míg ő közelebb nem merészkedett és be nem lesett
a pöttöm szobácskába.
Keskeny, vaskeretes ágy, egy komód, íróasztal és a hozzá való
szék várta. Az asztal fölötti kis polcon pár vékonyka könyv
sorakozott, az asztalon néhány boríték hevert. A legfölsőn az
ajtóból is ki tudta szúrni a nevét. Az ipszilon farkincája
fordítva kanyarodott; ez Ó Caiside kézírására volt jellemző.
– Elvezetem önt a fürdőbe – szólalt meg újra a lány. –
Hozott tiszta ruhát?
A lány hangszíne borzasztóan sértette a fülét.
– Hoztam.
– Akkor öltözzék át.
Olyan sértődötten nézte őt, hogy Scottnak kedve támadt
megkérdezni tőle, találkozott-e már olyan emberrel, akinek két
hét lovaglás után is rózsaillata volt.
A fürdődézsa egy csempézett helyiség közepén terpeszkedett.
Scott egy spanyolfal mögött levetkőzött, majd minden szennyesét
egy kosárba rakta. Mikor belemászott a vízbe, szólt a lánynak,
aki elvitte a kosarat és még egyszer, nyomatékosan megkérte
Scottot, hogy nagyon alaposan fürödjön meg. Elküldte a jó kurva
anyjába.
Csak azért engedelmeskedett az utasításnak, mert a szappannak jó
illata volt. Legyen a lánynak szép napja-alapon még a haját is
megmosta.
Gyűrött, de tiszta ruhákban, még nedves hajjal lépett ki a
fürdőből, azzal a feltett szándékkal, hogy most megfojtja a
szobalányt, mert elvitte a cipőjét is. Csak az mentette meg a
hitvány fehérnép életét, hogy a cipő letisztítva és
kifényesítve várta őt a küszöbön. A tetejükön egy cetli
pihent. Mr Ainsley, kérem, fáradjon vissza a szobájába és
várakozzék ott, míg Mrs Kirkland hívatni nem méltóztatik önt.
A vacsorát pontban hét órakor szolgáljuk fel.
Visszafáradt a szobájába, azon tűnődve, mégis mennyit kell majd
várnia, ha megmondták, mikor kap vacsorát.
Becsukta maga mögött az ajtót és fintorogva méregette a kockás
ágytakarót. Egyszerre baljós kattanást hallott. Megpördült és
lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt.
– Hé! – kiáltott fel. – Nyissák ki!
Az ajtó levélnyílása kitárult és egy apró bogyó esett be a
szobába, amiből ömleni kezdett a füst. Scott rémülten rúgta át
a pöttöm szobácska másik felébe és még erősebben döngette az
ajtót.
A füst pillanatok alatt ellepte a szobát, ezzel együtt különös
bódultság vett erőt rajta. A tárgyak közeledtek, majd
meghajoltak és…
Napjában háromszor kapott tisztességes ennivalót. Délelőtt még
egyszer járt neki egy adag gyümölcs, délután egy csésze tea.
Mindezt a levélrésen keresztül adogatták be.
A mennyezeten volt egy acélrácsozott szellőzőrés. A szoba ablaka
sosem létezett, a karnist és a függönyöket csak dekorációs
célból rakták fel. Míg aludt, az ajtó belső oldaláról
leszerelték a kilincset és hoztak neki másmilyen ruhákat. Az
ingeket még hajlandó volt elfogadni, de a nadrágokra rá se
nézett.
Harmadik nap megtalálta az asztala meglehetősen jól elrejtett
fiókját és unalmában válaszolt a leveleire. Kiadta őket az üres
edényeivel együtt. Úgy sejtette, hogy mind a kandallóban végezte.
Minden második nap négy marcona, markos férfi elvitte fürödni és
végignézték, ahogy áztatja magát. Nem zavartatta magát. Egy
alkalommal elvitték a plédjét és helyette nadrágot hagytak ott
neki, de akkor megállt és közölte, hogy ő márpedig ilyen
vacakba nem helyezi a hátsóját, hozzanak neki valami tisztes
ruhadarabot. A fakó szobalány megpróbálta meggyőzni, a
magyarázatában alkalmazott néhány olyan szót, amit Scott nem
értett. A dacos hallgatás és az üres kád szélén pucéron
üldögélés elég volt ahhoz, hogy visszakapja a ruháját.
A selypítő lány hangja már az álmaiban is visszaköszönt. Egyre
jobban irritálta.
A késével – amit minden fürdés alkalmával elvettek tőle – a
falba véste az étkezéseket, azok alapján mérte az időt. Mikor
gondolatban az emlékiratait fogalmazta, mosléknak akarta nevezni,
de ahhoz túl jó minőségű volt. A hatodik napon megint hajat
kellett mosnia. A tisztálkodás végeztével rutinszerűen ment
volna vissza a szobájába, de a marcona férfiak ezúttal másfelé
vitték.
Ballagott közöttük és nagyon hiányzott neki a kése.
Egy nappaliba vitték. Annak a tükörképe volt, amibe a bejárati
folyosóról került, annyi különbséggel, hogy a tükör itt
átlátszó vörös anyag helyett egy hatalmas, fehér
csipketerítővel volt letakarva.
A szoba közepén már állt valaki. Úgy kapta a háta mögé a
kezét, mint aki rejteget valamit. Nem sokkal lehetett idősebb, mint
Scott.
– Itt várjon – mondta neki a selypítő lány.
Azzal otthagyták az egyik lábáról a másikra nehezedő fiú
mellett. Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, Scott zordan
végigmérte a zöldeskék szemű, vörösesbarna hajú fickót.
Nadrág volt rajta, nem bízott benne.
Az ajtócsukódással együtt egy kisfiú dugta ki borzas, szőke
fejecskéjét egy fotel mögül. A pillantása rémülten ugrált
egyik ajtóról a másikra. Scottra rá se hederített. Az idősebb
lassan visszatette az alacsony asztalka közepére a hamutálat.
Diplomatikusan megköszörülte a torkát, de nem jutott szóhoz. A
nappalinak egy másik ajtaja nyílt, mire a a szöszke fiú pedig
visszabújt a rejtekhelyére.
Ugyanazok a marcona férfiak jöttek. A selypítő lány egy fiatal
kamasznak adta ki ugyanazt a parancsot:
– Itt várjon.
Az inkább szőke, de még vörös hajú fiú szaporán bólogatott.
Izzadó tenyerét a nadrágjába törölte, úgy nézett a távozók
után.
Scott magában tízig is elszámolt, mire a kisfiú elő mert bújni.
Még tízig számolt, de már nem jött senki. Harmadszor is
elszámolt tízig, de még mindig nem mozdult senki. Dühösen
felmordult, és karba font kézzel levetette magát egy karosszékbe.
Azok hárman őt bámulták.
– Van valami az arcomon? – kérdezte skótul dühösen.
Az idősebb szeme összeszűkült.
– Furcsán beszélsz.
Szüksége volt egy pillanatnyi szünetre, hogy megértse, mit
mondott neki a másik.
– Ezt én is mondhatnám.
A legkésőbb érkező megköszörülte a torkát és kérdezett
valamit. Scott azt már tényleg nem tudta dekódolni. A srác egy
pillanattal később újra kérdezett:
– Esetleg angolul?
Gondolt rá, hogy visszakérdez, mi van az angollal, de nem volt
biztos a szavak pontos ejtésében. Ami pedig a lányok előtt
érdekessé tette, az férfiak között zavarba ejtő. Éppen elég,
hogy ez a másik azt mondta, furán beszél.
– Angolul értek – mondta nyugodtan az öreg. Körbenézett és
leült, félúton a karosszék mellett toporgó kisfiú és Scott
között. Felé pillantott. Scott marconán biccentett. A következő
pillantást a kisfiú kapta, aki behúzott nyakkal csipogta:
– Beszélek angolul. – Eztán visszafordult a másik kölyökhöz:
– Azt is értettem, amit te mondtál.
– Tehát az angol a közös nyelv, remek – biccentett elégedetten
az öreg. – Kit tisztelhetek az urakban?
Végignézett rajtuk. Scott szúrósan nézett rá vissza. Ezt akár
ő is kérdezhette volna.
– Én… én Oliver Saes vagyok – nyekeregte a kisfiú.
Scottban abban a pillanatban felment a pumpa.
– Te?! Te vagy Saes? Te írtál nekem arról, te kis… – Csak
skótul jutottak eszébe a megfelelő trágárságok, ami egy
pillanatra megakasztotta. – Te mondtad, hogy nem jó a nyelvtanom?!
A fiú sajnálkozva nézett rá vissza.
– A kiejtésednél mindenesetre jobb.
Felpattant ültéből, de a barnásvörös a karjánál fogva
elkapta, mielőtt odaugorhatott volna, hogy kiporolja a kissrác
fenekét.
– Mr Ainsley, ha nem tévedek – mondta idegtépő nyugalommal.
Lerázta magáról a kezét.
– Nem téved.
– Jómagam Seán Ó Caiside vagyok. Ön pedig Mr Gwynne, ha jól
sejtem.
A kamasz bólintott. Scott káromkodott egyet és visszaült a
foteljába. Elég volt ezeket a nyomorultakat írásban elviselni,
nem az, hogy most még találkozzon is velük!
– Tim, vedd le a lábad az asztalról.
Az ismerős hangra felkapta a fejét. Mama éppen becsukta maga után
az ajtót, amin bejött. Különös fény ölelte körbe, sejtelmes,
láthatatlan ragyogás, amely a lényéből fakadt. Scott azonnal
lekapta a lábát a dohányzóasztalról és talpra ugrott.
– Mama? – csipogta Saes.
Scott megütközve nézett le a kölyökre. És még jobban
megütközött, mikor mama mosolyogva leguggolt és a kezét
nyújtotta a fiú felé. A gyerek aggodalmas pillantásokat vetett
rájuk, minél nagyobb távolságot tartva tőlük a nőhöz sietett
és udvariasan megölelte.
Úgy érezte, vad vihar tombol a bensőjében, mely mindjárt
szétfeszíti. Az anyja jelenlétében életében először fordult
elő ilyesmi.
– Ó, nem kell ilyen félősnek lenned – nevetett fel mama és
szeretettel összeborzolta Oliver egyébként is szanaszét álló
fürtjeit. – A bátyáid előtt nincs szükség ilyen fölösleges
udvariasságokra.
A vihar egy szempillantás alatt elcsitult.
– A bátyjai? – kérdezett vissza óvatosan Ó Caiside.
Gwynne nem jutott szóhoz, Scott ajkai közül pedig a legvidékibb
tájszólással buktak ki a skót szavak:
– De azt mondtad, nincsenek testvéreim.
Az asszony mosolya szélesebb, de szomorúbb lett, felemelte Olivert
a földről, a karjára ültette, úgy sétált oda Scotthoz és
ölelte át fél karral.
– Apátok kívánsága volt, hogy egymástól távol nőjetek fel.
Apátok kívánsága volt, hogy különféle neveken szólítsanak
benneteket, különböző nyelveken szóljanak a gondolataitok. Azt
sem akarta hagyni, hogy lássalak titeket, de azt nem engedtem.
Eleresztette és Oliverrel az ölében leült a szófára.
Végignézett rajtuk és megütögette maga mellett a kanapé
párnáját. A másik két fiú közelebb óvakodott és leültek.
Már csak Scott állt. Nem tudta rávenni magát arra, hogy
megmozduljon. Az anyja ránézett. Nem úgy, ahogy valaki egy
kancsóra vagy egy rakás felhasogatásra váró fára néz; ez
másfajta nézés volt, amit Scott nem tudott hova tenni. Egyedül az
anyja nézett rá így, ilyen figyelemmel, ilyen szeretettel. Még rá
is mosolygott.
Elég volt ez a csak neki szánt mosoly és a lába mellé
telepedett.
– Hallottam, hogy nem voltál hajlandó nadrágot húzni –
kuncogott a nő.
Hanyagul megrántotta a vállát, de érezte, hogy elvörösödik.
Mama felnevetett, a lelke pedig felengedett. Milyen érdekes, hogy
elég mamának egyetlen szava és máris meghunyászkodik előtte!
– Mrs Kirkland – sóhajtott fel Ó Caiside, egyszerre kérdésként
és kijelentésként.
Mama felé fordult. Legidősebb
fia nem mosolygott, a
pillantása kemény volt, az
arca határozottságot tükrözött.
– Nehéz
ez, tudom. És fájdalmas is. Mindegyikünknek az.
Megsimogatta
a fia arcát, aki elhúzódott tőle. Kemény, mint a kő. Máskor
pereg, mint a sivatagi homok, formálódik, mint a sziklák a víz
érintése nyomán… a földnek is rengeteg arca van és nem mind
sziklaszilárd. Ó Caiside akkor éppen fagyott téli termőföld
volt, de az anyjuk érintése nyomán lassan felengedett.
Anya
megint mosolygott és Scott nem értette, miért néz olyan
sajnálkozón. Három szót mondott: járom keresztnevet. Egy az
isteneknek, egy a családnak, egy pedig azért, hogy felnőhessen
hozzá. A vezetéknév nem számít, soha nem is számított,
legalábbis az ő esetükben.
A
bátyja – bátyja! – arca megvonaglott. Ezzel egyidőben
Scott látta, hogyan akart mama elmenekülni. Itt maradt egy alku
részeként, hogy az övéi biztonságban legyenek. Rajta kívül már
senki nem volt ezen a világon, mind lementek a dombok alá, ahová
halandóknak nincs bejárás. A fia csak félvér, ha megvárná,
amíg megszületik, akkor itt kellene hagynia őt. A csontjaiban
érezte, hogy közeleg a szülés órája. Scott gyomrában ott
remegett az anyja rettegése, a kezét törte az új kantár bőre,
maga körül látta az elsuhanó tájat, ahogy Írország egyik szent
helye, Rathcroghan felé vágtatott.
Érezte
a bűntudatot is, amiért nem volt elég gyors. A kapu már nyitva
állt, de elcsípték, még mielőtt átléphetett volna rajta. A
szőke férfi, akitől mama annyira tartott, ott állt fölötte. A
hasa fájt. Még nem jött el az idő, a fiának kellett volna még
legalább egy holdfordulta, de a lovaglás, a megerőltetés, az
elfogása felett érzett bánat túl sok volt. Ő csak azt akarta,
hogy a fia biztonságos helyen, láncok nélkül nőhessen fel, távol
a szőke férfitól.
Ehelyett
egy nyitott kapu közvetlen közelében, egy mágikus örvény kellős
közepén, szent állókövek között született. Mama vajúdás
közben végig hallotta a Túloldalról a zenét, az aos sí
énekét.
Értették
a gyűlöletét is. Mama szemén át látták a szőke férfit, szája
sarkában kegyetlenség-ráncokkal, ahogy a kezébe fogja az
újszülött fiát, elnézi a félig sídh vére miatt
kiütköző kék cirádákat a bőrén, majd nevén nevezi mamát és
megparancsolja neki, hogy a fia neve olyan legyen, ami hatalmat ad
neki.
Flynn
ajka megremegett. Hangosan is kimondta az apja szavait, amik így
visszarántották őket a szobába, ahol az anyjuk körében ültek.
– Olyan
nevet, amitől felnőtt korában egymaga képes lesz hadseregeket
megállítani és városokat romba dönteni.
– Még
nincs a birtokodban ez az erő – mosolygott rá mama. – De a
lehetőséged megvan rá.
Scottra
nézett. Ő hátrahőkölt: nem akarta, hogy az anyja őt is
megnevezze. Eddig vissza akart menni a faluba, ahol felnőtt,
könyörögni akart a földnek, hogy forduljon termőre és ne csak
kórók nőjenek a keze alatt. Nem akart újabb képeket a fejében a
férfiról, akitől két dolgot örökölt: a vastag szemöldökét
és a kék szemeit. Hogyan tud mama mosolyogva a szemébe nézni úgy,
hogy annak az embernek a tekintetével néz vissza rá, aki évek óta
gyötri őt?
Szorosan
lehunyta a szemét, mintha ezzel a hangokat is kizárhatná a
világból. A három név hozzá is utat talált, ezzel együtt nagy
soká kiderült, hogy mama azért szólítja Timnek, mert az igazi
neve Timothy.
A
hideg futkosott a hátán. A bensőjében zúgó vihar egy pillanatra
elcsitult, majd még nagyobb hévvel kezdett tombolni.
Nem
volt kétsége afelől, hogy nem csak ő, de a többiek is látják a
szőke férfit. Egy bölcső mellett állt, a benne fekvő csecsemőt
nézte és megrészegült a lehetőségektől, amiket ez a fiú
adhatott neki. Órák hosszat járt fel-alá, ecsetelte a terveit, a
fényes kilátásokat, miközben mama gyűlölködve nézte őt.
Mikor a szíve alatt növekedni kezdett a második gyermek – ez
is fiú, gondolta rezignált sóhajjal – Flynn már nem volt
vele. A gyerekkel sírt, amikor a férje átadta a babát, az ő
babáját a dadának és útnak indította őket Írországba.
Napokon át imádkozott és könyörgött a többieknek a Túloldalon,
hogy Flynn biztonságban megérkezzen oda, ahová küldték.
Mama
szemén keresztül látta, hogyan villan fel a kék szemekben az
őrült ötlet.
Ami
az első alkalommal véletlen volt, azt most a szőke férfi hideg,
számító gyűlölettel meg akarta ismételni. Látták, hogyan
mérlegeli a férfi a kockázatot: vigye Írországba, a rebellis
bugrisok közé, akik bármikor megtámadhatnak egy angol csoportot,
főleg ha azok a régi, szent helyek felé tartanak, vagy keressen
egy hasonlóan erős pontot az ország másik pontján? Mama nap mint
nap imádkozott, hogy Írországba menjenek. Már nem akart elszökni,
nem akarta itt hagyni Flynnt, viszont Rathcroghan nem fog neki még
egyszer erőt adni, akkor a férfinak nem lenne lehetősége eleven
fegyvert faragni még egy gyermekből. De Allistor megkockáztatta a
második lehetőséget, Callanish köveihez láncolta mamát,
november végén, mikor Skóciában már tombolnak a viharok és
gyakran hó is esik.
Scott
mama térdére támasztotta a fejét és bocsánatért esedezett,
amiért megszületett. Nem mert a szemébe nézni. Mama a haját
simogatta és azt mondta, a világért nem cserélné el őt
semmiért.
Harmadszülött
fivére mama karjába kapaszkodott, némán könyörögve, hogy az ő
nevét ne mondja ki. De szükség volt rá. Mama nevén nevezte
Owent, ők pedig ismét visszarepültek az időben, hallották a
férfi pattogó utasítását, hogy mama nyissa meg a kaput Bryn Gwyn
sziklái között, idézze meg a túloldal erejét és szülje meg a
harmadik gyermekét. Utasításra nehezebb ajtót nyitni, mint a
saját, önálló akaratából, mama még nehezebbnek találta, mint
Scott születésekor. Aztán jött az ár, a menhírekből csak nyolc
maradt állva. A víz már akkor Owen felé hajolt, amikor a fiú még
csak újszülött volt. A szőke férfi nevetett, mama pedig remegett
a láncok végén és magában imát rebegett az övéihez, hogy ne
álljon el a vérzés, haljon meg itt és most, ne legyen több
szenvedés.
Owen
zokogott. A fiú, a legkisebb fivérük is sírt, mert nem értette,
miért történik mindez, miért kell ezeket a szörnyűségeket
átélnie.
– Semmi
baj, nyulacskám – mama homlokon csókolta. – Légy erős!
Utoljára
Arthurt is nevén nevezte.
Ezúttal
nem kőkört láttak. Nem hallották mamát sikoltani az elemeknek
kitéve, nem. Egy romos kastélyt láttak és hallották a szőke
férfi hangját, akit egyikük sem tudott többé jó szívvel
apjának nevezni:
– Elegem
van a keltákból, elegem van a régi körökből, a mocskos pogány
mágiájukból! A negyedik fiad ember lesz, fehérnép! Majd ő
kézben tartja azokat a szörnyeket, amiket már a világra okádtál.
A
szőke férfi ezúttal nem akarta, hogy kaput nyisson. Nem akart
többé a kőkörökkel gondolni. Utálta a keltákat, a veszélyt,
amit a királyságra jelentettek. Kijelentette, hogy az első hármat
megkaphatják a pogányok, de a legkisebb, az angol lesz. Hosszas
morfondírozás után arra jutott, hogy ehhez Cornwallba kell mennie,
Tintagel várához, ahol a legendák szerint Arthur király
született.
– Itt
fogsz megszülni. A neve pedig Arthur lesz. Tisztes angol név.
– És
ha lány?
– Bah!
Te nem tudsz lányt szülni. Most pedig légy jó. Nincsenek láncok,
míg okot nem adsz rá.
Mama
jó volt. Magában nevetett az egész helyzeten: a helyszín nem
több, mint katalizátor. A Tuatha Dé Danann tagjai akkor sem
tudnának tiszta vérű embereknek életet adni, ha hagynák őket a
legközönségesebb városkában megszülni. Ő pedig egy olyan
várban töltött hónapokat, amit belengett a mágia. Arthur király
lépteit mágikus lények vigyázták, Tintagel vára pedig egykor
Merliné, az udvar legnagyobb varázslójáé volt. A régi romok
között legalább annyi erő volt, mint az állókövekben, amit
ezúttal nem egyszerre, hanem fokozatosan szívott magába, ahogy a
gyermek növekedett a szíve alatt.
A
szőke férfi elégedett volt, mikor a kezébe fogta a legkisebb
fiát. A kis Arthur a világért nem akarta kinyitni a szemét, ezért
a férfi nem látta, hogy a kicsi az anyja szemeit örökölte. Ő az
adott pillanatban csak azt látta, hogy ez a gyereke teljesen szőke
és nincsenek rajta a kék nyomok, mint a többi gyereken.
Mama
nem szándékozott tájékoztatni róla, hogy az Arthur mellé milyen
neveket választott a gyereknek. Sem arról, hogy a lassan magába
szívott és átadott erő miatt nem látja a gyermeken a jeleket.
Azok most rejtőznek. Majd akkor jönnek elő, ha a fia megidézi
magában a varázslatot. Képes lesz rá, elvégre a képességeiben
éppoly ragyogó, mint a bátyjai. Tán még ragyogóbb is, elvégre
ő volt a tűz.
Scott
úgy érezte, eltört a lelke edénye és most éppen szétfolyik a
semmibe.
– Mégis
miféle lények vagyunk? – kérdezte Flynn megrendülten.
– Félvérek
vagytok. Nincs ebben semmi különös, a sídh látott már
olyanokat, mint ti. Nagy harcosok, istenek vére folyik az
ereitekben. Igyekeztem gondoskodni róla, hogy a neveltetésetek ne
hagyjon rajtatok olyan kemény nyomot, mint Allistor tervezte.
Az
apja nevére összerándult. Allistor Kirkland. Skót név, a férfi
mégis angol. Le akarta köpni magát. Vagy a férfit. Vagy
mindkettő.
Owen
szipogott. Mama vállára hajtotta a fejét. Mama őt is
megsimogatta.
– Semmi
baj, drágáim.
– De
bántott téged! – fakadt ki Flynn. – Hogy tudsz… én nem…
A
fejét rázta. Nem tudta pontosan kifejezni az érzéseit, de még
így is messzebb jutott, mint Scott, aki a fejét az anyja térdének
támasztva a földet bámulta.
A
fogantatásuk mikéntjét mama nem forszírozta, de a születésük
körülményei után Scottnak nem maradtak kétségei afelől, hogy
Allistor Kirkland megerőszakolta az anyjukat. Elképzelése sem volt
róla, hogyan volt képes mama ezen túllendülni és szeretni őket.
Miért nem lépett le, amikor Flynn születése után annyi sok
lehetősége lett volna rá. Nem tette, mert ők itt voltak, ehhez a
világhoz kötötték őt, holott már tudták mind, hogy mennyire
elvágyódik innen az övéi közé.
Keserűen
mosolygott a megállapításon: már tudta, hogy miért nem illik
mama a ruháiba, miért gondolta azt, hogy olyan szép, mint egy
tündér.
– Arthur,
figyelj rám – simogatta meg mama Arthur szőke fürtjeit. –
Szeretnék kérni tőled egy nagyon fontos dolgot.
A
kisfiú szipogva nézett fel.
– Be
fogunk menni apátokhoz.
Egyszerre
feszültek meg mindannyian. Mama mosolygott, de ez most nem volt elég
a megnyugtatásukra.
– Azért
mondtam el a neveteket, hogy tudjátok, hogy ne érjen titeket
váratlanul. Allistor is tudja őket, kivéve a tiédet, kis drágám.
A fae véretek miatt parancsolhat nektek azzal, hogy megnevez
titeket, viszont te megakadályozhatod ezt.
– Én?
– csipogta Arthur bizonytalanul.
– Bizony
ám, te. Azt szeretném kérni tőled, hogy ha Allistor kimondaná
bármelyikünk nevét… akár a bátyjáidét, akár az enyémet,
akkor állítsd meg őt.
– Hogyan?
– Neked
is ki kell mondani a nevet, aztán azt kell mondanod, hogy eltörlöd
a parancsot. Rendben?
Arthur
nagy komolyan bólintott. Mama mosolya már megkönnyebbült volt.
Magához szorította legkisebb fiát.
– A
saját nevem nem mondhatom el, Allistor megtiltotta. Viszont a fiúkét
megjegyezted, ugye?
Arthur
ismét bólintott.
– Nekem
is három nevem van, mint nekik. Ha Allistor kimondja, akkor neked
csak el kell ismételni. Rendben van, kicsikém?
Arthur
ismét helyeselt.
– Szóval
Arthur parancsolhat nekünk? – vonta fel a szemöldökét Flynn.
– Éppen
annyira, amennyire te parancsolhatsz neki – kacsintott mama. –
Csúnya dolgokhoz vezethet, ezért ne vegyétek könnyelműen a
szátokra se a magatok, se a testvéreitek nevét. Óvakodjatok
attól, hogy bárki megtudja, főleg akkor, ha benne is folyik fae
vér. A csillagok a megmondhatói, hogy ilyen emberekből már nincs
sok, de azért jobb a biztonság.
Mama
letette Arthurt. Scott magában felhorkant, mikor rájött, hogy
milyen gyorsan átállt a többiek valódi nevére – biztosan
azért, mert korábban nem ismerte őket, csak levelezés útján.
Saját magával kapcsolatban már jóval több bizonytalanságot
érzett. A három név, amit mama felsorolt… nem találta helyesnek
őket.
Timothy
Aonghas Coinneach.
Mama
azt mondta, hogy egy név az isteneknek, egy a családnak, egy pedig
azért, hogy felnőjön hozzá. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy
melyik melyik. Régen a nevelőnője sokat mesélt neki, amikor mama
ott volt nála, akkor ő is mesélt, a faluban a dologtalan téli
estéken mindig volt mesemondás. Ismerte a régi királyok tetteit,
a régi istenek mondáit. Aonghas egy régi
kelta isten volt, Coinneach
pedig a skótok első királya. Mama
a Timothyt szánta a családnak.
Nem
érezte úgy magát, mint egy Timothy. Inkább volt Will. Még inkább
Scott.
Követték
mamát, ahogy átment a szobákon. Útvesztő volt ez a lakás: jóval
nagyobb, mint kívülről tűnt. Amikor a harmadik lépcsőn mentek
le, Scott gyanítani kezdte, hogy a két háztömb, amin idefele
jövet átrángatták, igazából csak egy, ez a „lakás” pedig
át- meg átnyúlik rajtuk.
Az
apjuk hálószobája ennek a labirintusnak a mélyén volt, mint
valami kincstár. Mintha az öreg attól tartott volna, hogy álmában
valaki meg akarja gyilkolni, emiatt felhúzott nyolc védvonalat. A
belülről érkező támadások ellen igyekezett védeni magát.
– Várjatok
itt – mondta az anyjuk halkan. Ott álltak a hálószoba ajtaja
előtt, a betegség keserű szaga miatt Scott fintorgott. Száraz
torokkal nyelt egyet és bólintott. Azt nem látta, hogy a többiek
mit csináltnak.
Mama
bement a szobába. Nem csukta be maga mögött az ajtót, de ők nem
láttak be: az ajtó elé a belső oldalon sötét damasztfüggönyt
akasztottak.
– Mit
keresel itt?
Allistor
Kirkland hangjára Scott összerezzent. Másmilyen volt, mint a
látomásokban. Akkor arra gondolt, hogy olyan, mint egy tenyerébe
mászó meztelencsiga. Most hallotta a betegsége súlyosságát a
hangja rekedtségéből, a belőle áradó fáradt öregségből.
– Vendégeid
vannak.
– Megmondtam,
hogy nem akarok látni senkit.
– Őket
szeretnéd.
– Mit
hoztál… a nyakamra, fehérnép? – Két részben kellett
elmondania, mert rátört a köhögés.
– Jöttek
ők maguktól. A fiaid látni akarnak.
Allistor
felhördült.
– Mit
műveltél?!
Mama
nem válaszolt. Helyette félrehajtotta a függönyt és biccentett
nekik, hogy jöjjenek.
Scott
mozdult először. Átbújt mama kinyújtott karja alatt. Nem ingott
meg, pedig a helyiségben még erősebb volt a betegség szaga,
jóformán mellbe vágta.
A
szobának voltak ablakai, de a spalettákat bezárták, a függönyöket
elhúzták. Félhomály uralkodott, hogy a legyengült alakot semmi
ne zavarja a pihenésben. Az ágy baldachinját kikötötték,
Allistor alá tömött párnákat raktak, hogy ülni tudjon.
Már
rég nem volt olyan dús szőke hajkoronája, mint mama
emlékeiben. Nem kopaszodott, de az őszülés akkor is
megritkította, az ágyfogság összeborzolta. Az arca beesett, a
bőre a csontjaira feszült. A
szemgolyói kiguvadtak a gödrükből. Egyedül a borzas, vastag
szemöldökök hasonlítottak valamelyest a régi valójukhoz.
Allistor
elborzadva meredt az ágya mellett megálló fiaira. Felemelte az
egyik elvékonyodott, csontos kezét, kinyitotta fogatlan száját,
de nem mondott semmit.
– Álljatok
sorba, fiúk, így nem tudja, hogy melyikőtök kicsoda – kuncogott
mama.
Az
óhaja szerint rendeződtek.
– Csinosak,
nem gondolod? – Mama
ott állt az ágy feje mellett és büszkén nézte őket. – És
ügyesek is. Gondom lesz rá, hogy megfelelő oktatást kapjanak.
A
halálfejű alak a nő felé fordult.
– Megtiltottam
– hörögte.
– Azt
hiszed, nem tudom kijátszani a parancsaidat? – nézett le rá
szánakozva. – Azt hiszed, hagyni fogom, hogy még nagyobb kárt
okozz? Az egész eddigi életük hazugság volt, Allistor. De többé
már nem. Nincs hatalmad sem felettük, sem felettem. Azok lesznek,
akiknek születtek.
– Megtiltom!
– kiáltott fel.
Scott
összeszorította az állkapcsát. Mennyire más volt ez az alak,
mint a szőke férfi! Összetört, gyönge, teljesen erőtlen. A
parancsainak nem volt tartalma, nem volt hatalma.
– Nem
tudod – csóválta a fejét mama. – Arthur nevét sosem árultam
el neked. Ő viszont tudja a fiúkét… ha parancsolsz is nekik, ő
feloldozza őket.
– Nem…
ő ember… a legkisebb ember. Rajta nem voltak ott a jelek, láttam!
– Bí
le feiceáil – felelt mama.
Légy
látható.
Scott
először megijedt; a dühe vihara, ami mindig ott volt belül, ami
néha zavaró volt, néha pedig meglepő módon megnyugtató, most a
bőre felszínére kívánkozott. Egy pillanatra biztos volt benne,
hogy széthasad, ott hal meg a szülei szeme láttára… aztán a
feszültség eltűnt. Könnyűnek érezte magát, könnyebbnek, mint
valaha, elöntötte az eufória. Egy lépés és felröppen az ég
felé.
A
szüleik kívülről mást láttak. Az anyjuk parancsa mintha
meglepte volna a fiúkat, mert mind megszeppentek. Aztán mocorogtak,
mintha ugyanaz a hirtelen gyomorfájdalom tört volna rájuk,
kiléptek, megrándult az arcuk. Flynn összevont szemöldökkel
mélyet szusszant, Scott viszont kitágult pupillákkal meredt a
semmibe. Owen megrezzent, mintha hirtelen a nyakába loccsantottak
volna egy vödör vizet, Arthur az inge nyakához kapott, hogy
levegőhöz jusson.
Az
egész alig egy pillanat volt és máris körbelengte őket az ősi
erő, ami addig csak az anyjuk körül létezett. Neki a tiszta vére
miatt nem változott az alakja, csak akkor, ha ő azt akarta. A fiai
viszont változtak. Eltűnt a szemük fehérje, kerek fülük
kihegyesedett, de a fülcimpájuk megmaradt. Az
arcukon megjelentek a kék csíkok,
a születési sorrendjük száma
szerint.
– Azt
hitted, hogy Arthur ember lesz, nem igaz? – mosolygott a nő. –
Tévedtél. Az ő születésével csak még erősebbé tetted őket.
Nézz csak rájuk! A négy elem, az univerzum négy oszlopa. És te
nem parancsolhatsz nekik.
Allistor
fogatlanul vicsorgott. Zihált, megpróbált felemelkedni a
párnáiról, acsarogva parancsot akart adni… és Scott rájött,
hogy nem kell Arthurra hagyatkozniuk ahhoz, hogy a férfi ne
hajthassa őket rabigába.
– Hallgass.
Szólott
és ezzel ellopta Allistor ajkáról a lélegzetet. Az anyja
meglepetten pillantott felé. Allistor levegő után kapkodott.
Visszahanyatlott a párnáira. A torkát markolászta.
Scott
érezte, hogy mosolyra görbül az ajka. Ez volt a legkevesebb, amit
a férfi érdemelt, azok után, amit mama tett. Egyetlen intésébe
került és ismét levegőhöz jutott – aztán köhögött, mert a
tüdeje nem bírta.
– Ha
megpróbálsz parancsot adni az anyámnak, megint elnémulsz –
jelentette ki.
Az
eufória lassan elcsitult, csak kellemes zsibongás maradt utána.
Már nem érezte azt a furcsa erőt maga körül, a vihar
visszahúzódott oda belülre, de egészen… jóllakottnak érezte
magát.
Allistor
felnevetett, károgva, gonoszul.
– Oh,
a bolond gyermek! Te nem tudsz varázsolni, nem ismered a világ
szabályait! Ha megölsz, azzal magadat is megbélyegzed, mindörökre.
– Ám
legyen – felelt skótul, mert
fogalma nem volt róla, hogyan kellene ezt angolul mondania.
Flynn
megköszörülte a torkát.
– Nem
tudom, mit akart velünk, uram, de mi most elmegyünk, anyánkkal
együtt. Bármit is tervezett, mondjon le róla.
– Nem!
– A fejét
rázta, a szemeiben őrült láng lobbant. – A
korona… a királyság… ezért dolgoztam! Az egész életemet erre
áldoztam! Felkutatni a nyavalyás csürhét… nem fogom… vérrel
és verítékkel! Nem!
Scott
undorodott a férfitól, aki már nem tudott összefüggő mondatot
felköhögni. Owen előlépett és a kezét nyújtotta mama felé.
– Dewch,
fam.
Mama
elfogadta Owen kezét. Hátat fordított az ágynak, a benne
fekvőnek.
Jó
hosszú szoba volt az apjuké. Elég hosszú ahhoz, hogy Allistor
felköhögje az anyjuk nevét, még mielőtt kiléptek volna az
ajtón.
– Ériu
Áine Siofra! Ott megállsz! Egy
lépést se tovább!
Mama
megdermedt.
– Ériu
Áine Siofra – csipogta Arthur magabiztosan –, eltörlöm a
parancsot.
Az
anyát satuba fogó varázslat engedett. Arthurra mosolygott.
Scott
dühbe gurult. Megmondta,
hogy ez a férfi nem parancsolhat többé mamának.
Elsötétülő arccal fordult vissza az ágy felé.
Allistor
csontsovány kezeivel a takarót markolászta. Az arca kivörösödött
és tátogott.
– Engedd
el, Tim – mondta mama. – Nem ér annyit, hogy egy életen át
balszerencsés legyél miatta.
– Nem
én csinálom.
A
férfi köhögött, undorító, gurgulázó hangon. A szemei még
jobban kiguvadtak. Hörgött, a kezét feléjük nyújtotta, de hogy
segítséget kért, vagy átkot szórt, azt Scott nem tudta
megmondani. Még egy utolsót hörgött, aztán fennakadtak a szemei
és hátrahanyatlott, vissza a párnáira.
Mama
a szívéhez kapott. Ahogy lassan leengedte, az egész lénye mintha
kivirágzott volna. Nem mondott semmit, de kihúzta magát.
Megszorította Owen kezét, a másik kezével Arthurét fogta meg és
megindult előre. Kivezette őket a labirintusból. Fáklya volt a
sötétségben.
Kiléptek
az utcára és Scott esküdni mert volna rá, hogy a szél énekel
nekik.
Pöttöm
szószedet:
Cò
thusa, William Ainsley? – skót-gael; Ki vagy,
William Ainsley?
Is
an ghaoth mé. – skót/ír-gael; A
szél vagyok
Bí
le feiceáil. – ír-gael; Légy látható.
Dewch,
fam. – walesi; Gyere, anya.
IMÁDOM. így csupa nagybetűvel. Akkora most bennem a katarzis, azt se tudom mit írjak mint vélemény xd
VálaszTörlésDe én annyira akartam egy ilyen fejezetet amiben végre kiderül a srácok háttere, meg hogy mi volt és miért. Most pedig ez itt van és elolvastam, és zseniális,csak úgy mint az egész Nászút... Belekéne húznom az olvasásba mert most még az is felmerült bennem hogy újra olvasom hehe