Du hast mich durch die Dunkelheit geführt – Vége.

Ez a vége. Mármint, nekem most ilyen a vége. Ha nem mond sokat, akkor elnézéseteket kérem. Ez a történet nekem egy kicsit… hogy is mondjam. Egy pillanat, egy töredék egy város éltéből. Egy ember nehezen teszi rendbe azt, amit sok másik elszart, márpedig a névtelenek valami ilyesmire vállalkoztak.

Én sem értem, hogy mi történik. Egy keskeny ablakon át tekinthettem rá az eseményekre. Gondoltam rá, hogy az utolsó szakaszt kitörlöm és írok helyette valami mást, de nem akarok. Marad nektek a levágott befejezés, elnézést kérek érte. – Szerk.: A történet időzítése után egy nappal megtettem. Másmilyen lett a befejezés, mondjuk nem hiszem, hogy jobb lett. Csak más.

A közeljövőben nem tudom, hogyan fogok publikálni. Ezt be akartam fejezni, mert megígértem és mert kétfejezetes mű. (Bár ez a második elég bitanghosszú lett, mit ne mondjak...)

Az a helyzet, hogy pénteken Lukas Heimir Bondevik, imádott cicám, nem egész két évvel az után, hogy befogadtam az életembe, megtért az örök egerészmezőkre. Egy kicsit szíven ütött a távozása, szóval lehet, hogy nem fogok tudni úgy működni, ahogy kellene. Lehet, hogy ehhez kelleni fog egy kis idő. Ezzel nem sajnáltatni akarom maga, isten őrizz, csak gondoltam, érdemeltek némi magyarázatot.

F., ne haragudj, amiért duplán elcsesztem az ajándékodat.

Ajánlott hallgatmány: Miracle of Sound – Only Us

Forrás

Du hast mich durch die Dunkelheit geführt

Das Ende

Mire az utolsó lap is lehullik, csodát látsz.

Ned még fagyosabb pillantással köszöntötte, mint általában.

– Tudtad, hogy a keleti oldal támadni fog, mégsem szóltál – mondta köszönés helyett.

A város egyesítéséért harcoló ellenállók legfőbb vezetője komolyan vette az egyenlőséget. A megkülönböztetésre nem a hagyományos színeket, hanem az égtájakat használta, ezzel gyakorlatilag újra feltalálta a pártok megkülönböztetését. Ő úgy fogalmazott, hogy ez csak egy ideiglenes. Amint egyesítik Hetaliát, az égtájak is kitolódnak.

– Lefoglalt a déli helyzet – rántotta meg a vállát könnyedén. – Mondtam Emmának, hogy ellenállásra kell számítania. Abban nem voltam biztos, hogy mekkorára, látatlanban pedig nem szívesen tippelek.

– Egyezzünk meg – masszírozta meg a halántékát a férfi. – Ha legközelebb a leghalványabb sejtelmed van valamiről, akkor szóljál.

– Meg fogtok halni – vágta rá.

A férfi felkapta a fejét. Merőn néztek egymásra. Gilbert fordult el először.

– Tessék, ez a leghalványabb sejtelmem. Egyre gondatlanabb vagy, barátom.

– Ha meglett volna a megfelelő információm…

Gilbert az asztalra csapott. Ned hátrahőkölt.

– Megvoltak – sziszegte. – A városban semmi nem történhet úgy, hogy én ne tudnék róla, ezt ne feledd!

– Még van merszed fenyegetőzni? – fortyant fel.

– Szóltam nekik, hogy meg akarod támadni Kirklandet – jelentette ki ridegen. – Ezt a tervedet még mindig nem támogatom.

– Ő gyenge pont! – húzta el újra a régi nótát Ned. – Érzelmileg labilis, könnyedén kibillenthető, ettől pedig védtelen.

– Mindamellett egyike annak a kevés becsületes politikusnak, akiket ismerek. Egy kezemen meg tudom számolni őket, nem véletlen, hogy ragaszkodom ahhoz, hogy ő életben maradjon. Alkalmas rá, hogy az új rendszerben is helyet kapjon.

Ned beharapta az ajkát.

– A csapat már elindult.

– Akkor majd én figyelmeztetem őket – szorult meg a keze a sétapálcán.

– Veszélyes lesz. Nem garantálhatom a biztonságodat.

Kirobbant belőle a nevetés.

– A nyakammal játszom nap mint nap!

Ned zordan nézett rá. Gilbert a fejét csóválta.

– Emma hogy van?

– Rosszul.

– A lába?

Megrántotta a vállát.

– Megmarad. – Ökölbe szorította az egyik kezét, és Gilbert számolta a másodperceket, míg elengedett. – Köszönöm a gyógyszert.

– Szívesen máskor is.

– Ha tényleg kell neked Kirkland, akkor a helyedben indulnék.

– A héten még benézek.

Ned szkeptikusan nézett rá. Gilbert a felszínre menet azon gondolkodott, hogy ezen most megsértődjön, vagy csak motiválón hasson rá, hogy bizonyítania kell a képességeit. Egyik sem történt meg. Tisztában volt a saját határaival, meg azzal is, hogy még a becsületes politikusoknál is kevesebben vannak azok, akik a nyomába érhetnek.

Úgy jutott vissza Kirkland házához, hogy kikerülte az összes őt kereső nyavalyást. Már régen besötétedett, de a város fényei mellett úgy lehetett közlekedni, mint egy frissen kaszált legelőn teliholdkor.

Kirkland háza körül csend volt. Kellemetlen, mély csend, a beütő ménkű előtti lélegzetvétel, ami olyan hosszú, hogy már a bordák közé szúrva fáj. Gilbert hosszú idő óta először igazán elkomorult és aggódni kezdett, hogy esetleg elkésett.

Nem vacakolt sem kopogtatással, sem lopakodással. Miután a bejárati ajtót zárva találta, rohanvást megkerülte a házat. Berúgta a hátsó taktusba vezető, cselédeknek fenntartott bejáratot. A helyiségben két cseléd mosogatott, akik rémülten néztek a berontó jokerre.

– Kirkland merre van? – rivallt rájuk.

Az egyik lánynak könny szökött a szemébe, de a másikban volt annyi lélekjelenléte, hogy válaszoljon:

– A szalonban.

Már el is viharzott mellettük. Menet közben megtekerte a sétapálcája gombját, hogy szükség esetén azonnal elő tudja rántani vékony pengéjű kardját.

Kirkland a sötéten ásító kandalló előtt ült és gyertyafénynél egy régi levelet olvasgatott. Mellette a dohányzóasztalon a csészéje félig teli volt régen kihűlt teával. A férfi ugyanolyan meglepetten nézett fel, mint a szobalányai. Gyorsan a zsebébe gyűrte a levelet.

– Már vissza is jött? – kérdezte mord hangon.

– Miért, maga nem szokta háromszor ellenőrizni az induló szállítmányokat? – vágott vissza és a férfit megkerülve az ablakhoz lépett. Hirtelen megörült neki, amiért Kirkland ott lakik, ahol: ezen a környéken a társaság fogadására alkalmas helyiségek mind az utcára néznek. A hátsó szomszéd tűzfala általában nem elég épületes látvány.

Kicsit aggódott. Nem látott senkit, de történetesen ő volt az, aki bemutatta Matthew-t Nednek, márpedig neki tényleg a vérében volt a láthatatlanság. Meg kellett volna kérdeznie Nedet, hogy kit küldött.

Kék volt a függöny. Fehér jobb lett volna, az a sötétben is látszódik, de nem volt kedve anyagok után szaladgálni. Kirkland méltatlankodó kiáltásával mit sem törődve letépte a függönyt, kitárta az ablakot és kilógatta a hosszú vásznat, remélve, hogy elég nagy feltűnést kelt ahhoz, hogy a házat figyelő kémek elindítsák a riadóláncot. Ha csak egy kis eszük is van a merénylőknek, akkor felfigyelnek a változásra.

Igaza volt. A szemközti ház tetején, az egyik kémény mögül kilépett egy alak. Csak onnan vette észre, hogy eltakarta a tiszta égbolton szikrázó csillagokat. Szándékosan fedte fel a kilétét és láthatóan tisztában volt vele, hogy Gilbert észrevette. Kérdő mozdulattal felemelte a bal kezét. Gilbert válaszul elhúzta egy ujját a torka előtt és nagyon remélte, hogy a másik jókora bólintásával azt jelzi, hogy megértette, a küldetés lefújva, nem pedig azt, hogy várjon, amíg a ház elsötétül, és csak álmában vágja el a vezér torkát. A csóka visszabújt a kémény mögé.

Gilbert is becsukta az ablakot. Azért a függönyt hagyta kinn lógni.

– Hogy van a komornyikja? – nézett hátra a válla felett Gilbert.

– Kirúgtam – fonta össze a karját Arthur. Összevont szemöldökkel figyelte az iménti közjátékot. – Ha most azt meri mondani, hogy meggondolta magát és vegyem vissza…

– Nem, eszemben sincs ilyesmi. De úgy látom, azt nem hitte el, hogy támadás készül maga ellen.

– Nem hát, mégis miért…

Nem fejezte be a mondatot. A ház a levegőbe repült.

Az öreg anno azt mondta, hogy van a világban mágia, még ha nem is lehet látni. Nem természetes, hogy az emberek csak úgy egyik pillanatról a másikra eltűnjenek, aztán úgy kerüljenek a másik elé, hogy közben még kerülnek is egyet. Szerinte nem létezett olyan, hogy szerencse, ő rendíthetetlenül hitt a varázslatban.

Gilbert azonban bízott a sors forgandóságában, Fortuna istennő kénye-kedvében, az emberi természetben és a fajukat csiszoló évmilliók munkájában.

Akkor és ott maga sem tudta, hogy a kettő közül mi a helyes.

Az idő a langymeleg méz halmazállapotát vette fel. Megnyúlt, de sűrű maradt, akadályozta Gilbertet a mozgásban. Minden pillanat ezer darabra hasadt, néha még azok is tovább törtek, hogy minden, ami abban a pár másodpercben történt, örökre az emlékezetébe vésődjön.

Később a pikk nyomozói kiderítették, hogy a komornyik hosszú hónapok alatt a pince egyik szegletében felhalmozott négy hordó puskaport. Mikor Arthur kiadta az útját, lement és meggyújtott egy gyertyát, mellette pedig fellógatott egy zsinórt. A zsinór nyugalmi állapotban keresztezte volna azt a pontot, ahol a gyertya állt. Négy órányi égésre volt szükség ahhoz, hogy a gyertya annyira elfogyjon, hogy a zsinór visszalendülhessen az eredeti helyére. Ennyi idő alatt a komornyik, aki egyszerre dolgozott a pikk belső elhárításának, volt a kőr kémje és a lázadók egyik külső támogatója, mindamellett rábizonyították, hogy a városon kívülre is eladott egynéhány információt, felszállt egy hajóra a kikötőben és távozott. Soha nem akadtak a nyomára.

A gyertyának még tíz perc volt átégetni a zsinórt. A parázsló kendervég egyenesen az egyik nyitott tetejű hordóba esett. A pincehelyiség két emelettel a könyvtárszoba alatt helyezkedett el; ha Arthur tartotta volna magát a napi menetrendjéhez, és a vacsorája elfogyasztása után visszavonul oda verseket olvasgatni, azonnal meghalt volna. Azon a helyen még a második emelet padlója is leszakadt.

A robbanás iránya fel és ki. A szalon padlója megmaradt, cserébe a folyosó felőli belső fal az ajtóval együtt berobbant a szobába. Gilbert az utolsó pillanatban kapta el a vezért, hogy a saját testével óvja őt a törmeléktől.

Talán elájult, talán nem. Az idő megkergült. Gilbert végtelenül hosszú másodpercek után érezte, hogy valami mozog alatta. Mérhetetlen távolságból hallotta Arthur kiáltását, de hogy mit mond a férfi, azt nem értette. Ólmos fáradtság ömlött szét a tagjaiban. Motoszkált benne, hogy nem kéne elaludnia, mert talán soha nem ébred fel, de a tiltakozó hang egyre gyöngült, végül semmivé foszlott.

Erzsi keményen ráharapott az állkapcsára. Régebben is volt olyan, hogy Alfred egy-egy beszéde után fel akarta képelni a pimasz ficsúrt, de még soha nem volt ilyen erős a vágy. Noha a pikk király ugyanazt mondta, mint amivel a saját kémeik hazaállítottak, akkor sem hitte volna el egy szavát se, ha azt mondja, az ég kék. Még hogy független merénylő… ki hallott még ilyet?

A tárgyalóküldöttséget Skandiába három napja indították útnak. Mind a négy szín két-két diplomatát delegált. A színek vezetői személyesen mondták el ezeknek az embereknek, hogy mit tegyenek, mit mondjanak, szükség esetén mit ígérhetnek a színük nevében. Ha nem olyan rohanvást történik minden, talán nem is azokat az embereket küldték volna. Utolsó senkik, akiknek az egyetlen pozitív tulajdonságuk annyi, hogy végletekig hűségesek a színükhöz. A zöld nemesek természetesen zúgolódtak, amiért ilyen embereket küldtek. De nem volt idő jobbat választani. Nem volt idő semmire.

Mióta a joker az élet és a halál peremén létezett, nem bíztak senkiben. Még annyira sem, mint korábban. A pikk először nem volt hajlandó felelősséget vállalni azért, hogy az ő területükön történt a baleset, de miután másfél nappal az eset után a pikk várából a férfi szőrén-szálán eltűnt, már nem tagadhattak tovább semmit. Alfred olyan arccal, mint akiben éppen tőrt forgatnak, vagy esetleg igyekeznek mélyebbre tuszkolni egy seprű nyelét egy bizonyos testnyílásába, elismerte, hogy a pikk hibás a joker megsebesülésében. Hetalia törvényei szerint át kellett volna adnia a jokert a legjobb orvosokkal bíró színnek, aztán állni a kezelés anyagi költségeit. Ezt a törvényt Kiku, a kőr vezére ásta elő és Yao leintette a királyát, mikor ő kétségbe akarta vonni.

A vita során csak ketten voltak, akik nem szóltak: Arthur, aki kék-zöld arccal, felkötött karral, erősen sántikálva érkezett és zord arccal elhárított minden, a hogylétére irányuló kérdést, illetve Erzsi maga.

Majdnem egy hét telt el a robbanás óta. Hat napja a névtelennek nyoma veszett. Azóta minden áldott napjából két óra azzal ment el, hogy itt kellett ülnie a város főterén, hogy egyeztessen a többi színnel. Szédítő volt belegondolni, hogy az egyes témák generálta viták túlnyomó többségét a joker simította el még mielőtt azok egyáltalán kitörtek volna. Értékes perceket vesztegettek el lényegtelen részleteken görcsöléssel, amiket a férfi korábban nyeglén eléjük vetett volna, ők meg rövid gondolkodás után egyhangúlag elfogadták volna. Ő meg azt hitte, hogy a joker nem csinál semmit, csak a botját lóbálva lófrál fel-alá a városban.

Ha a helyzetnek volt előnye, hát az, hogy úgy tudta bejelenteni a terhességét, hogy Roderichnek csak egy biccentésre meg egy fáradt mosolyra futotta és már rohant is intézni a következő ügyét. Bizonyára terítékre kerül, amikor ez az ügy lecseng. Erzsi már előre rosszul érezte magát az éjszakától, amikor Roderich ismét mellé fekszik.

Hunyt szemmel igyekezett megálljt parancsolni a gondolatainak. Próbált nem gondolni a napra, amikor rájött, hogy várandós. Nem tudta elhinni. Nem is akarta elhinni. Egyszer kérdezte, de akkor Ő elég határozottan állította, hogy a történelem tanúsága szerint valamennyi joker képtelen volt gyermeknemzésre. Viszont ha ez így van, akkor az ő gyermeke csodálatos módon apa nélkül fogant, mert akkor éppen fél éve volt, hogy Roderich utoljára meglátogatta őt… és éppen azért, hogy kedves férje ne fogjon gyanút, még aznap éjjel vele hált. Ugyancsak az elővigyázatosságra hivatkozva utána nem utasította el a közeledését, bár egyre nagyobb terhet jelentett számára, még úgy is, hogy tisztában volt a másik érzéseivel. Sőt, inkább azért.

Roderich szereti őt. Őszinte vele, már amennyire képes az őszinteségre. Mindketten a treff jólétéért küzdenek és ez a közös cél összeköti őket.

A névtelen más. Korábban győzködte magát, hogy csak a titokzatossága miatt vonzódik hozzá. Vagy nem is vonzódás ez, pusztán érdekkapcsolat: a lepedőn néha sikerült olyasmit is kihúznia belőle, amit a férfi nyilvánvalóan nem akart elmondani. És ott van az is, hogy volt már rá példa, hogy nyilvánosan a treff ellen nyilatkozott. Az ellenfeleként kellene tekintenie rá.

És valahányszor erre a konklúzióra jut, a következő gondolata az, hogyan szokott a férfi elnyúlni mellette az ágyon, hogyan tekergeti a haját az ujjai köré, mintha nem is hinné el, hogy van a világon haj, ami képes magától göndörödni.

– Elég már! – ugrott fel Feli.

Elég szokatlan volt, hogy a kőr bubija felemelje a hangját, ennek hála elcsendesedtek.

– Ezzel a céltalan vitatkozással nem megyünk semmire! – Mintha ezzel bármi újat is mondott volna… – A joker távollétében a városnak nem szabad leállnia, ebben mind egyetértünk, nem?

Helyeslő mormolás volt a válasz..

– Akkor mi lenne, ha egymás ostorozása helyett végre foglalkoznánk azokkal a dolgokkal, amikre hivatottak vagyunk? Ismerjük a jokert és a módszereit. Tudjuk, hogy vannak informátorai a városban és azon kívül. Egészen biztos vagyok benne, hogy mind úgy gondoljuk, az ötödik királyság volt az, amelyik elvitte őt. Vagy tévedek?

Senki sem ellenkezett. Feli kihúzta magát és komoly arccal nézett végig a kőasztal körül ülőkön.

– Javaslom, hogy a továbbiakban igyekezzünk néhány ügyet közösen megoldani. A királyommal folytatott korábbi megbeszélés alapján – sandán Ludwigra nézett, aki összeszűkült szemekkel nézett rá vissza. Erzsi el tudta képzelni, mennyire tartja magát a bubi a megbeszéltekhez. –, szeretném kérvényezni, hogy ha tényleg ragaszkodunk a bűnös felkutatásához, akkor mindegyik szín küldjön valakit a Távol-Keletre, aki ott csatlakozhat a merénylő felderítésén dolgozó hírszerzőnkhöz.

Erzsi Roderichre nézett, mint a treff hírszerzésének fejére. A férfi szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, egyébként ugyanolyan makulátlan külsővel jelent meg, mint egyébként. Most az állát dörgölte és egyelőre nem szólt. Nem úgy Basch.

– Nem vagyok hajlandó tálcán kínálni a kőrnek a színem minden ügyes-bajos dolgát.

– Itt nem az egymás közötti ellentétről van szó…

– Hanem miről? Ha két ember együtt dolgozik, akkor vagy megutálják egymást, vagy olyan dolgokat fecsegnek el, amiket nem kéne. Az alapján, hogy a kőr tette ezt a felvetést, gyanítom, hogy olyan ügynököt küldtek ki a helyszínre, aki példásan ért az információkinyeréshez. A káró nevében nemet mondok a felkérésre.

– Valóban a merénylő felkutatása lenne most a legsürgetőbb gondunk? – emelkedett szólásra Arthur, még mielőtt ismét parázs vita robbant volna ki. – Tudom, hogy a komornyikom volt a bűnös, valaki, akit beengedtem a házamba és voltam olyan ostoba, hogy megbízzak benne. Ha valóban felelőst keresnek, akkor az legyek én.

Erzsi érdeklődve nézte a másikat. A pikkre nem volt jellemző, hogy elvigye a balhét, még akkor se, amikor nyakig benne ültek és mindenki tudta, hogy tőlük jön a bűz.

– Bevallom, engem jobban érdekel az, hogy miért foglalkoztatta a jokert az én jól-létem – hajtotta le a fejét. – Mint korábban elmondtam, figyelmeztetett rá, hogy támadás készül ellenem. Az ő figyelmeztetése nyomán váltam meg a komornyikomtól. Abban is egészen biztos vagyok, hogy a fiamat azért vitte el, hogy neki ne essen baja. A támadás körülményeiről már mindenkit tájékoztattam. Erre adjanak hát választ, tisztelt hölgyek és urak: mivel szolgáltam rá arra, hogy a joker ilyen megkülönböztetett figyelmet tanúsítson irányomban?

Nem tudtak megfelelni erre a kérdésre. Miért is tudtak volna? Erzsi keserűen gondolt arra, hogy ebben a városban a joker az egyetlen, aki tudja, hogy mi miért történik. Nélküle ők csak kapkodják a fejüket.

Mivel a kérdésre nem érkezett válasz, tovább haladtak a következő napirendi pontra. Természetesen előkerült az is, hogy a pikk felnyitott néhány, a káró területéről érkezett lezárt csomagot. Az egyezmények értelmében ez tilos lett volna. Ez újabb vitát szült.

Erzsi már nem figyelt a káró és a pikk királyainak perlekedésére. Helyette a kőr fegyveresét nézte, aki lassan az asztalhoz óvakodott, és tiszteletteljes távolságban megállt a királya között. Arra várt, hogy felszólalhasson, de a királyának hátrafelé nem volt szeme, a többi színnek pedig szokása a semmibe venni a többiek alattvalóit. Erzsi megkocogtatta a poharát.

Felé fordultak.

– Ludwig, keresnek – intett a katona felé.

A király felállt, hogy ne tűnjön olyan esetlennek, ahogy hátranéz az emberére.

– Felség – hajolt meg mélyen a fegyveres, – Egy férfi jelentkezett a rendfenntartásnál, hogy tudja, hol van a névtelen. Azt mondta, csak önnel hajlandó megosztani ezt az információt.

– Na nem! – kiáltott fel Alfred. – Ludi, ezt nem teheted, vagy itt hallgatod ki, vagy mi is megyünk veled.

– A joker hogyléte valóban közügy – szólt Roderich. – Felség, javaslom, támogassa a felvetést.

Ivan rábólintott a tanácsra.

Ludwig elhessegette a tiltakozásukat.

– Nyilván itt fogom meghallgatni. Hozassa ide!

A katona máris elsietett. Csakhamar katonák gyűrűjében megérkezett a bejelentő, egy rongyos, jobb napokat is látott férfi. Szőke haját valószínűleg csak a kosz tartotta formára fésülve. Erzsi összeszorította az ajkait, mikor meglátta az alak zekéjének tépett vállát: a lakosok hagyományosan ott viselték a színüket, bizonyítva ezzel a polgárjogukat. Egy tépett váll jelentheti azt, hogy a férfi tényleg nagyon szegény és nincs pénze a javításra, vagy azt, hogy száműzött, esetleg egyike a csatorna anarchistáinak.

Az egyenes és büszke tartása komoly gyanúra adott okot. Tovább súlyosbította a gyanúját a tény, hogy félelem nélkül képes volt mindegyikük szemébe nézni.

– A nevem Ned van Dyk.

Erzsi élesen beszívta a levegőt. Nem is közönséges anarchista, egyenesen a csatornapatkányok feje akadt a horgukra!

– Azért jöttem, hogy tisztázzam a szerepünket a joker egy héttel ezelőtti balesetének ügyében.

– Az imént úgy tájékoztattak minket, hogy tudja, hol van – kotyogott közbe Feli.

– Valóban. – Ned fensőbbséges pillantást vetett rá, aztán Arthurra nézett. – Tudom, hogy kételkednek a merénylő függetlenségében.

– Számos érv szól mellette is és ellene is – felelt Arthur merev arccal.

– A maga lázadói már többször próbálkoztak merénylettel – mutatott rá Lili. – Adja magát, hogy önöket gyanúsítsuk.

– Mindössze három alkalommal vásároltunk az úrtól információt. Túl sokat kért és túl keveset adott, a harmadik alkalommal képes volt közszájon forgó adatokkal kiszúrni a szemünk. Nincs hozzá közünk.

Arthur bólintott. Ned folytatta:

– A robbanás után egy, a nevét nem közlő férfi megkeresett. Korábban soha nem találkoztunk vele. Azt mondta, többször dolgozott már a jokerrel, emellett jelentős anyagi támogatást ígért az ügyünknek abban az esetben, ha a joker egy napon belül az általa megjelölt helyen van.

– Ez az úr korábban is… támogatta az ügyüket? – kérdezett közbe Ivan.

– Mint mondtam, soha életemben nem láttam – fortyant fel Ned. – Továbbá meg fog lepődni, de a támogatóink nagy része igyekszik leplezni a kilétét.

– Elég! – szólt Arthur, még mielőtt Roderich feltehette volna a maga kérdését. – Hagyjuk, hogy befejezze. Elvitte a névtelent arra a helyszínre?

– El – bólintott. – Az én embereim vitték el őt a pikk palotából.

– És ezzel igazolást nyert, hogy milyen pocsék a pikk belső védelme – dörmögte Basch.

Senki sem figyelt rá.

– Mi történt vele ezután? – kérdezte Erzsi. Erősen próbálkozott, hogy a hangjában ne legyen se sürgetés és az a vágyakozás se bújjon el benne, amit a szíve mélyén érzett. Roderich gyors oldalpillantására alapozva ez nem pont úgy sikerült, ahogy remélte.

– Emlékeznek az előző joker tanítványára?

– Sadik Adnan – vágta rá Yao. Kiku volt a másik, aki már akkoriban is a tanácsban szolgált és személyesen is találkozott a volt tanítvánnyal.

– Úgy vélem, ő volt ott a megbízóval. A másik egy fiú volt, az egyik segédem szerint a maga fia – biccentett Arthur irányába. – Habár ebben nem vagyok biztos.

– A fiamat a névtelen kinevezte a segédjének, könnyen lehet, hogy ő volt az.

– Értem. Ők hárman vártak ránk. Hogy utána hová vitték, azt nem tudom. – Rövid hallgatás után hozzátette: – Valamit üzenni akart önnek.

Ned pillantását követve az asztal körül ülők Erzsi felé fordultak.

– Micsodát? – kérdezte Erzsi.

– Azt nem sikerült elmondania – rántotta meg a vállát. – Nem volt túl jó bőrben. Szerintem azt se tudta, ki vagyok. Már kívül voltunk a palotán, amikor magához tért, onnantól kezdve azt ismételgette, hogy a zöld királynő. Úgy sejtem, magát értette alatta.

– Remek – somolygott Alfred. – Egyébként köszönjük, hogy feladta magát, Mr. van Dyk. A neve alapján a káró szülötte, nemde? Sebaj, azért gondolom, Francis lesz olyan kedves, hogy a tárgyalásán a mi véleményünket is figyelembe vegye.

– A kőr csereinformációs törvényének értelmében nem vethetnek fogságba – mondta Ned blazírtan. – Márpedig én a kőr királyának adtam át információt, a kőr területén, a kőr katonai védelme alatt.

Ludwig megnyalta az ajkát. Összenézett Kikuval, aki mereven biccentett. Ludwig sóhajtott.

– Igaza van. Nem adhatom ki.

– Merényletet tervezett a vezérem ellen! – kiáltotta Alfred.

– És volt egy majdnem sikeres merénylete a káró bubija és vezére ellen, mégsem hallasz panaszkodni – torkolta le Francis. – Köszönöm, Ned. A színed még mindig sajnálja, hogy ellenünk fordultál.

– Nem hiszek a színekben.

Erzsi elgondolkodott rajta, hogy vajon hányszor beszélt Ned a névtelennel. Neki volt szokása köszönés nélkül sarkon fordulni. A katonák zavartan pillantottak a királyukra. Ludwig a fejét csóválta. Ned van Dyk, az anarchisták legfőbb alakja, minden további nélkül elsétálhatott.

– Lehet, hogy át kéne gondolnotok azt a törvényt, Ludwig – jegyezte meg Erzsi.

– Lehet – hagyta helyben. – Tehát a névtelen tényleg az ötödik királyság kezében van. Egyéb kérdés mára?

– Mennyire rúgjuk seggbe a jokert, amiért üzletel az anarchistákkal? – kérdezte Alfred. Elég morc volt az előbbi miatt.

– Ezt mégis miből gondolja? – vonta fel a szemöldökét Kiku,

– A pali láthatóan ismerte.

– A névtelent mindenki ismeri.

– Hagyjuk – állt fel Arthur. – Mára legyen elég ennyi.

– Nem fogom félbehagyni a tanácskozást!

– Alfred! – csattant fel. – Itt ülünk két órája és a semmiről vitatkozunk! A névtelen nélkül sokkal nehezebb irányítani ezt a nyavalyás várost, és ha nem akarjuk, hogy az egész a fejünkre omoljon, akkor ideje lenne visszamenned dolgozni!

– Ezt ne kend rám, okés?!

– Akkor viselkedj felnőtt ember módjára, az isten verjen meg!

– Most mi a franc bajod van, he?

Arthur fáradtan felnevetett.

– Lássuk csak, a robbanás óta cseng a fülem, fáj a karom, meg úgy mindenem, elfáradtam, és ha Ivan még egyszer rám mosolyog, akkor nem állok jót magamért. Felőlem folytathatod, én leléptem. Viszlát.

– Helyt adok a javaslatnak – állt fel Ivan. – A zöldek visszavonulnak. További szép napot!

Erzsi a királya nyomában a gyaloghintó felé vette az irányt. A terhessége még nem volt túl látványos, de a bokái már megdagadtak és fájtak. Már most utálta az egészet, pedig a dúla szerint innentől kezdve csak rosszabb lesz.

A heverészés kezdett az idegeire menni. A város alatt volt, a névtelenek rejtett kuckójában. Néhány ablaktalan szoba, a kiváló szellőzés ellenére kicsit dohos levegővel. Az ilyen bizonyítottan rossz hatással van a benne élők egészségére, őt mégis az zavarta, hogy nem tudja, mi zajlik odafenn.

A városban nélküle is megy tovább az élet, viszont ha nincs jelen, akkor mégis hogyan tudhatna róla? Akkor is, ha a többiek kedvesek és szállítják az információt, hiányzik az, amit eddig ő hozzátett. Gilbert az első év néhány fiaskója után kénytelen volt belátni, hogy Sadikról tudja mindenki, hogy az öreg tanítványa volt, ennek megfelelően óvatosan kezelik. Hiába varrta föl a jobb vállára a pikk feketéjét, soha nem fogják ismét a pikk teljes értékű tagjának tekinteni.

Toris kék. Meg nem szívesen mozdul ki. Nem tartozik a társaságkedvelő emberek közé. Ezen az sem segít, hogy jellegtelen külleme miatt hajlamosak keresztülnézni rajta. Nem véletlen, hogy az öreg őt az árnyékban hagyta. De éppen attól, hogy rejtve maradt, nem tudhatja, hogy mi zajlik a fényben. Ezt most érezte csak igazán.

Az öreg hét tanítványából egy lelépett, kettő pedig többet utazott, mint amennyit a városban volt. Rájuk nem nagyon számíthatott, a baleset óta pedig megsokasodtak az ellenőrzések, így a barátainak különösen óvatosnak kellett lenniük, amikor a saját színükön kívülre merészkedtek.

Gilbert végtelenül hálás volt, amiért Feliksnek sikerült meglátogatnia őt. A természetes fény hiánya addigra kezdett egészen furcsa dolgokat művelni vele. Mondta is Sadiknak, hogy szerezzen normális gyertyákat, de amaz a füle botját se mozgatta.

– Halihó! – libbent be Feliks az ajtón.

A szöszke férfin megint szoknya volt, de ezen már csak Peter lepődött meg. Azon pláne, hogy Feliks lilában érkezett és nem jelölte, honnét jön.

– Ki ez a kis fickó? – bökött mosolyogva Peterre.

– Legújabb tanítványom. Feliks, ő Peter Kirkland, Peter, ő Feliks, a kedvenc szabóm.

– Én vagyok az egyetlen szabó, aki szóba áll veled. Na halljam, ezúttal mennyire tetted tönkre a ruháimat?

Gilbert figyelmét nem kerülte el, hogy Feliks pillantása kerüli Petert. Az sem, hogy úgy táncolt oda Gilbert ágya mellé, hogy pipiskedve puszit nyomjon a feje búbjára, hogy közben a lehető legnagyobb távolságot tartott a fiútól, aki az ágy végében ült. A fickó világ életében tartott az idegenektől. Peter még csak-csak, ő gyerek, de felnőttek mellett rendszeresen megpróbálja leharapni a nyelvét. Na de ha egyszer feloldódik…

– A ruháimnak semmi baja. Nekem annál inkább. Nem tudom, miből csináltad őket, de esküszöm, jobban néznek ki, mint én.

– Legközelebb majd lesz eszed, és nem mész felrobbanó házakba észt osztani.

– Kösz. Kösz szép’.

– Mi újság?

– Ezt én akartam kérdezni – horkant fel, aztán sziszegett egy kicsit fájdalmában. – Mesélj valami szépet, Sadikék kiéheztetnek.

– Ne mondj ilyet, mert magára veszi – lépett be a pöttöm szobába Toris. Tálcán hozta Gilbert ebédjét. – Tyúkleves, és ha nyavalyogni merészelsz, a kanalat is megetetem veled.

– Toris! – csapta a magasba a karjait Feliks.

Mindig ezzel a furcsa lelkesedéssel köszöntötte a másikat. Gilbert sosem értette a furcsa barátságukat, azt meg végképp nem, hogy Toris miért viseli olyan szentekhez illó türelemmel azt, amikor Feliks részletesen kielemzi neki a zöld valamennyi nemesének teljes ruhatárát. Ő falra mászott tőle, amikor túlságosan belement a részletekbe.

A törött bordái minden egyes lélegzetvételnél emlékeztették őt arra, hogy léteznek. A felülés különösen nagy fájdalmakkal járt. Feliks volt olyan kedves és segített neki. Még azt is megvárta, hogy Toris letegye a tálcát, csak utána ugrott a nyakába és szorongatta meg. Peter az ágy végében egyre furcsább arcokat vágott.

Míg Gilbert evett, Feliks elregélte nekik azt a sok szépet, ami a zöldben történt. Az udvari intrikák ecsetelése után egészen új mesébe kapott bele.

– Képzeld, a királynő várandós. Az egyik szobalány mesélte, hogy nem is érti, hogyan történhetett.

– Vajon hogyan – forgatta a szemét Gilbert.

– Hát ez az. Vezér őkelme elvileg hónapokig színét se látta a férjének, csak az elmúlt hónapokban kezdett hajlandóságot mutatni arra, hogy ismét közös szobában töltsék az éjszakákat. Ami azért érdekes, mert a nevezett szobalány szerint a reggeli rosszullétek előbb kezdődtek, mint a bubi éjszakai látogatásai.

Gilbert kezében megállt a kanál.

– Arra célzol, hogy a királynőnek szeretője van?

– Mármint rajtad kívül? Nem hiszem.

Megint horkantani akart, de szerencsére ezúttal eszébe jutottak a bordái és inkább nem tette.

– Nos, nem tudom, hogy az öreg mesélte-e neked, de amikor valaki elveszíti a színeit, akkor megy vele a lehetőség, hogy valaha gyereke legyen. Tudtam, hogy a vezér bekapta a legyet, de ha nem a bubi a kedves papa, akkor kedves Erzsinek van rajtam kívül még egy ágymelegítője.

– És ha az öreg tévedett?

– Nem tévedett. Ha tényleg tőlem van, akkor Erzsi vagy elvetél, vagy halva szüli meg a gyereket. – Sóhajtott, és felnyögött. – Nagyon remélem, hogy csak pletyka. Szegénykém nagyon a lelkére venné a dolgot, és akkor egészen biztosan nem mesélne olyan sok szépet.

– Te csak azért vagy vele, mert elmond mindent a treffről? – hüledezett Feliks.

Gilbert az evés végeztével megtörölte a száját.

– Mert mégis mit hittél? Hasznos, ha már az előtt tudok egy szín terveiről, még mielőtt elkezdenének dolgozni rajta. Nem mellesleg, segít a megfelelő rálátásban. Honnan is tudhatnám, hogyan gondolkodik egy szín főnöke?

Erre Toris és Feliks sandán nézett rá. Peter meg értetlenül arra a kettőre. Gilbert kezdett örülni neki, hogy elhozta a gyereket, remekül lehetett szórakozni rajta. Sajnos Toris is észrevette ezt. Fejével Gilbert irányába bökve magyarázta meg neki:

– A kőr királyi családjába született.

– Hogyan? – Majd’ kiesett a szeme. – De ha herceg vagy, akkor a király miért nem ismer meg?

– A színek változása fura dolgokat eredményez. Kevéssé hasonlítok arra, aki egykor voltam, ők pedig szentül meg vannak győződve róla, hogy részegen kizuhantam a palota ablakán és összetörtem magam. Még temetésem is volt. Apám nagyon szép beszédet mondott.

Révedezve a távolba mosolygott. Na ja. Fater sose mondott róla olyan csuda dolgokat, amíg még élt.

Peter nagyot nyelt. Remegő hangon kérdezte:

– Ez azt jelenti, hogy ha kineveznél az utódodnak, akkor apa elfelejtene engem?

– Igen – felelt ellágyult pillantással. – De mondtam már, téged nem fenyeget ez a veszély. Az elődeim feljegyzései alapján – a szomszéd szoba irányába intett, ahol egy egész könyvespolcra való napló sorakozott telis-tele az elődei feljegyzéseivel – jobb egy olyan utód, akit úgy nevezel ki, hogy nagyjából hat órája volt gondolkodni rajta. Kevesebbet lehet görcsölni a lehetőségeken, és mire megtudod, hogy miféle hátrányai vannak ennek a dolognak, addigra már benne vagy nyakig.

Még vidáman vigyorgott is, hogy a gyerek ne álljon neki aggodalmaskodni. Ha csak egy kicsit is az apjára hasonlít, akkor fölösleges dolgokra fecsérli az erejét.

Peter értőn bólogatott és – Gilbert legnagyobb örömére – igyekezett úgy csinálni, mint aki nem aggódik és ért mindent.

Gilbert Felikshez fordult.

– A minap összefutottam valakivel, akit nagyon érdekeltek a nevek. Megkért rá, hogy segítsek neki válogatni, majd szinte azonnal ráhibázott az öregére. Véletlen volna?

Feliks nem értette, de a zord arca láttán gondolkodóba esett. Gilbert gondolatban ajánlotta is neki, hogy nagyon gyorsan találja ki, kinek és mit mondott. Végül megrázta a fejét.

– Nem, nem hiszem, hogy bármikor kimondtam volna a nevét. Viszont őt már nem védi a jokerek láthatatlansága, lehet, hogy egyszerűen csak kinyomozták. Ő is elég neves családból származott, ezt ne feledd.

Peter megint értetlen volt, de ezúttal senkinek nem esett meg a szíve rajta. Azért Gilbert mesélt neki néhány dolgot, miután Feliks elment.

– Ha valaki elkezd kutatni utánam, akkor nem talál semmit. Senki és semmi vagyok. Az elődeimet azonban már fel lehet deríteni. Ha kimész megnézni a feljegyzéseket, akkor a jokerek száma alatt mindig ott van a nevük is. Majd ha egyszer kinevezem az utódomat, megmondom neki, hol találja meg az én naplómat.

A kőrben tartotta, a saját sírköve alatt. Viccesnek találta.

Sadik azt mondta, a csontoknak hat hét kell ahhoz, hogy összeforrjanak. Ő két hét után meg akart halni. A harmadik héten már rendszeresen a párnájába harapva üvöltött, így próbálta levezetni a tétlenség szülte feszültségét. Természetesen csak akkor, amikor éppen senki nem látta.

A negyediken adta fel. Idegesítette, hogy az információ csak másodkézből jut el hozzá. Idegesítette, hogy a többiek nem pont azt és nem pont úgy figyelték meg, ahogy azt ő tette volna. Mindegyikük úgy figyelt, ahogy ő anno megosztotta velük a dolgokat. Vagy csak nem tudják, hogyan lehet mindent összefoglalni? Ki tudja. Mindenesetre egy reggel, amikor Peter már elment Sadikkal a kikötőbe, Toris pedig volt olyan óvatlan, hogy holmi bevásárlásra hivatkozva egyedül hagyja, lelépett.

Négy hét fekvés után nem volt formában. A bokája, amit bebugyoláltak, de a sajgó bordái mellett nyilván észre se vette, már a rejtekhelyhez vezető alagutak szájában cefetül sajgott. Neki meg a főtéren van jelenése, mily csodás. Kapkodni akarta a levegőt, zihálni szeretett volna, de a bordái nem hagyták. Izzadt, mint a ló, és még ki se jutott a főútra. Egy munkások lakta utcában volt, ahol ilyenkor már senki sincs.

Áldotta az eget, mikor a hetedik érzéke bejelzett. Még két háznyit botladozott, és már azt is tudta, melyik árnyéka van a sarkában. A falnak dőlt, hogy kifújja magát, és a pali a közelébe érjen.

– Hé, Antonio – szólította meg.

Amaz természetesen meg se moccant, kuksolt tovább a rejtekhelyén. Gilbert el tudta képzelni, milyen képet vág, de túlságosan nyomorultul érezte magát ahhoz, hogy mosolyogni tudjon rajta.

– Igen, neked szóltam – nézett a két ház közötti rés irányába, ahol a fiú korábban eltűnt. – Antonio. Anyád nevét is mondjam, hogy ide egyen a fene végre?

A tizenéves kölyök bizonytalanul lépett elő. Tanácstalan arccal körbenézett, mintha hirtelen tucatnyi Antonio lepte volna el az utcát.

– Ne tátsd a szád, még a végén belerepül valami – szólt rá Gilbert és ellökte magát a faltól. – Gyere, tedd magad hasznossá. Még ma oda akarok érni imádott fejeseim találkozójára, márpedig ilyen tempóban még a holnapit is lekésem.

A kölyök nagy szemeket meresztve végre odalépett mellé és hagyta, hogy Gilbert rátámaszkodjon. A bordái miatt ez sem volt a legjobb megoldás, nyöszörgött is miatta rendesen, de halmozottan gyorsabban indult tovább.

Jó fiú volt az az Antonio gyerek. Türelmesen Gilbert tétova lépteinek üteméhez igazodott, nem akart gyorsítani, nem görnyedt össze, ahogy ránehezedett és ez a sokadik sarok után sem változott. Gilbert szebb napjain talán kikérdezi, de éppen lefoglalta, hogy ne haljon meg.

A megbeszélésnek úgy a felére oda is ért a főtérre. A káró felől érkeztek, így a kőr tagjai látták meg először. Feli még fel is ugrott, úgy meglepődött.

– Ne is ülj vissza – kérte nyúzottan. – Ide nekem a széked, mindjárt összeesek.

Antonio tartotta, míg nagy nehezen visszaült a székére. Így is kéket-zöldet látott, úgy sajogtak a bordái. Azért amikor leült, akarva-akaratlan felkuncogott, már csak Arthur képét látva is.

– Azt mondtam a fiadnak, hogy ha valaki megpróbálna úgy agyonütni, hogy én nem tudok róla, akkor meglepődöm. Jelentem, meglepődtem. Azt hittem, neked kell az a valag puskapor. Kötöznivaló bolond voltam, elnézésedet kérem.

Arthur nagyot nyelt. Az egyik karját még mindig felkötve hordta, Gilbert Sadiktól hallotta, hogy akkor törte el, mikor volt olyan hülye, hogy a háza romjai között nekiálljon turkálni és rádőlt egy gerenda.

A szeme sarkából látta azt is, hogy Basch milyen csúnyán néz Antonióra. A gyerek kényelmetlenül feszengett a főnöke pillantásának tüzében.

– Hagyd már! – legyintett rá Gilbert. – Ha szeretnéd, még listát is állítok össze az összes kémről, akiket utánam küldtök. Szín szerint csoportosítva, kor alapján növekvő sorrendben. Toni jó gyerek, nincs vele semmi gond. Talán még be is húznám magamnak. Hé, kölyök, ha egyszer munka kell, akkor keress meg, neked mindig lesz nyitott pozícióm.

A fiú csak hápogni tudott.

– Volnál olyan szíves, hogy leszaladsz Sadikhoz a kikötőbe? Üzenem neki, hogy ne szívja mellre és legyen szíves intézkedni a megbeszéltek ügyében, mert lassan megbolondulok. Köszi.

Antonio még mindig hápogott. A főnökére nézett, aztán vissza Gilbertre.

– Ha azt mered hazudni, hogy nem tudod, kiről van szó, leharapom a fejed.

Toni abbahagyta a topogást. Megint Basch felé fordult, aki összeszűkült szemekkel biccentett, de olyan hirtelen, hogy akár idegrángásnak is tűnhetett volna. A fiú válláról nagy súly hullott le. Mélyen meghajolt és már el is rohant.

– Értékelném, ha nem buktatnád le az ügynökeimet – dörmögte Basch és csúnyán nézett.

– Azokról az ügynökökről is csináljak listát, akikről a többi szín tud? – kérdezte pimaszul. – Ne, ne válaszolj. Inkább meséljetek, mi újság! Sose gondoltam volna, hogy ezt mondom, de csudajó látni a képetek.

Akár úgy is tűnhetett volna, hogy közvetlenül Erzsire mosolyog. A nő aznap különösen csinos volt, a hasa pedig már láthatóan gömbölyödött.

Alfred azonnal belecsapott a lecsóba:

– Mi dolgod volt neked Ned van Dykkel?

Sadik jóvoltából természetesen értesült róla, hogy Ned tett itt egy látogatást. Ennek köze lehetett ahhoz, hogy Gilbert közbenjárására Sadik kereste fel a forradalmárt és mesélte el neki, hogyan jöhet ide úgy, hogy utána hosszabb ideig ne egy cella legyen a lakhelye.

– Ned remekül ért ahhoz, hogy korrigálja a hülyeségeiteket. Meg valahol ugyanazért a célért küzdünk, így vétek lenne nem összebarátkozni vele.

Alfred megfeszülő ajka láttán muszáj volt mosolyognia.

– Hoppá, hát most lebuktam! – kitárt karral rájuk mosolygott. – Basszus. Hogy pont az ötvenhetedik joker legyen az, aki lerántja a leplet a névtelenek roppant titkos tervét!

– De hát erről mindenki tud – mondta halkan Roderich.

– Drága Roderich, hallottál már az iróniáról? Javallom, gyakorolt a felismerését.

A bubi fülig vörösödött.

– Egyébként gratulálok a babához. Erzsi, jól áll a terhesség.

– Köszönöm – válaszolták egyszerre.

– Jól hallottam, Francis, tényleg nálad is kopogtat a gólya?

A király ajka fölfelé görbült.

– Hogy csinálod? Egy hónapig színedet se láttuk, de már tudsz róla, noha nekem is csak tegnap árulta el a feleségem.

– Megvannak a forrásaim – kacsintott.

Még jó, hogy Sadik ezzel kezdte a reggel. Legalább most azt hiszik, hogy mindenből naprakész.

Azért végighallgatta őket. Feli volt az első, aki mesélt neki arról, hogy milyen volt nélküle, a fiatal bubi teljesen őszintén öntötte szavakba a nehézségeket, amikkel szembekerültek, akár a színek közötti konfliktusok, akár a házon belüli nézeteltérések ügyében. Megmelengette a szívét, hogy a többiek egyetértettek ezzel.

– Ne túlozzatok, a végén még elpirulok! – nevetett a sok dicséret hallatán.

– A héten valamikor be tudnál nézni? – kérdezte Roderich. – Lenne néhány dolog, amiben a tanácsodat szeretnénk kérni.

– Stip-stop második hely – csapott le Francis. – Készülj fel, egy havi munkát fogunk behajtani rajtad.

– Ha gondot okoz a séta, akkor küldetek gyaloghintót – tette hozzá Arthur. – A pikk is szívesen látna.

Alfred megköszörülte a torkát.

– Kifejtettem erről a véleményem. Árulókkal nem állok szóba.

– Mi pedig mondtuk, hogy teljesen természetes, ha a joker mindenkivel kapcsolatot tart a városban – torkolta le Yao. – Az persze egy másik kérdés, ha a halálunkat szeretné előidézni…

– Mindegyikőtök posztszerzésében benne van a kezem, mégis miért akarnálak kirúgni titeket? – vonta fel a szemöldökét. – Nem mellesleg, ha érdekemben állna elmozdítani titeket, akkor gondoljatok azokra a piszkos kis titkokra, amik hallatán kedves színetek boldogan megválna tőletek.

– Erről beszélek! – csapott az asztalra Alfred. – Mindent tud rólunk, mi viszont semmit sem tudunk róla! Ki vagyunk szolgáltatva neki!

– Ó, öreg, fene a próféta mindenedbe – nézett az égre. – Az elődöm figyelmeztetett rá, hogy egyszer eljön majd a nap, amikor ilyesmivel vádolnak. Naiv kiscsikóként nem hittem neki, fene a jó dolgomat. Alfred, ha gondolod, ezt megtárgyalhatjuk majd egy csésze tea mellett.

A király szeme tikkelni kezdett.

– Ezt igennek veszem. – Ludwigra nézett: – A kőrnek is jegyezzek elő időpontot?

Egyetlen merev biccentés volt a válasz. Gilbertnek már előre fájt az összes út, amit a négy palota között kell majd megtennie. Lehet, hogy a végén mégis igénybe fogja venni azt a gyaloghintót.

Kezdte igazán csodásan érezni magát. Sadiknak persze ebbe kellett belerondítania. Nagy trappolással érkezett, sarkában Antonio jött rémült képpel, futólépésben, hogy tartani tudja a nagyra nőtt férfival az iramot.

– Fussak, vagy várjam meg, amíg ideér és esetleg nyakamat veszi? – kérdezte Gilbert a többiektől. Egyedül Roderich válaszolt egy rosszmájú horkantással. Felírta az elméleti rossz cselekedetei listájára. Egy nap majd kamatostul behajtja rajta az összeset. Bár az, hogy légyottjai vannak a feleségével, talán ellensúlyozza mindegyiket.

– Mert szerinted hobbiból kértelek meg arra, hogy ne ugrándozz?! – dörrent rá Sadik, amint hallótávolságon belülre ért. – Az isten verjen meg, te világ nyomorultja!

– Óha. Tisztelt egybegyűltek, tessenek köszönni az anyukámnak. Azt hiszem, még a fenekem is ki fogja porolni…

Nagy nyögéssel talpra kecmergett és a fájós lábára sántítva megindult, ölelésre tárt karokkal. Sadik ezt látva cifrán káromkodott egyet és megszaporázta a lépteit.

– Maradj nyugton, ha nem akarsz egy életre lesántulni!

Előzetes jóslatai beváltak, Sadik valóban nyakon vágta, de úgy, hogy Gilbert kiterült.

– Azta, csillagokat látok, pedig megesküdnék rá, hogy nappal van – álmélkodott. Forgott vele a világ.

– Fogsz te még szebbeket is látni, csak csinálj megint ilyesmit! – fogadkozott Sadik. – Megköszönném a tisztelt társulatnak, ha az összes rám küldött kémüket mára pihenőre küldenék. Az, hogy hol próbálom ápolni ezt a nagyon hülyét, legyen az én dolgom.

– Hé, nekem itt a tiszteletreméltót kéne játszani! Tönkreteszed a hírnevem.

– Te meg a bokádat – vetett rá amaz ferde pillantást. – Szeretnél a közeljövőben háztetőkön egyensúlyozni, vagy bemutatni azt a fenemód látványos mutatványod a treff palotaablakain? Akkor maradj nyugton. Aki még egyszer látja, az üsse le, még legalább két hét, amíg rendbe jön!

– Sadik, jól vagyok…

– Vagy a fészkes fenét!

Gilbertnek kellett még egy perc ahhoz, hogy összeszedje magát a macskaköveken heverészésből, de addig a város vezetőssége egészen jól szórakozott rajta. Legalább a napi komédia-előadását is elrendezte.

Végül nagy kegyesen hagyta, hogy Sadik felnyalábolja és elinduljon vele a treff felé. Búcsúzóul integetett a szedelőzködő többieknek.

– Hülye vagy – morogta Sadik. – Ugye tudod, hogy nem csak figyelemelterelésnek mondtam, hogy pihenned kellene?

– Sejtem. De az aggódó szülőt nagyon jól játszottad.

– Igyekeztem. Ki volt a kölyök, akit utánam szalajtottál?

– A káró kémje, egész ügyes, csak már túlkoros.

– Lehet, hogy nem annyira – csóválta a fejét Sadik. – Egyik ámulatból a másikba esett, ahogy mondta, mit üzensz nekem. Szerintem most léptél a félisten-kategóriába a szemében.

– A fene, akkor csak kénytelen leszek kideríteni, hogy hívták az anyját, pedig csak blöfföltem.

Sadik nem válaszolt, de Gilbert érezte a feszültségét.

– Romanóval kapcsolatban intézkedtél? – kérdezte mintegy mellékesen.

– Úgy, hogy az a kölyök ott lihegett a sarkamban? Nem, a közelébe se mertem menni. A kőr ügyeit kénytelen leszel későbbre halasztani.

– Kár érte. Merre megyünk?

– Ki van csukva, hogy ezek leakasszák rólunk az összes farkincánkat.

Gilbert körbenézett.

– Üss meg, de nem látok senkit.

Sadik megütötte. Gilbert méltatlankodására annyit felelt:

– Politikusnak csak akkor hihetsz, amikor halott.

– De akkor már nem mond semmit.

– Ugye tisztában vagy vele, hogy most elrontottál egy egész jó viccet?

– Ezzel azért vitatkoznék.

Sadik egy bezárt üzlet hátsó bejáratát rúgta be. A magától kinyíló reteszt gyorsan visszacsukta. A bolt raktárában volt egy rejtett csempészáru-raktár, onnan tudtak lejutni egy még jobban elrejtett lejáraton át a város alatti egyik alagútba. Ott egyikük se szólt, mert az alagutak messzire vitték a hangot. A káróban jöttek a felszínre, egy magtárban.

– Utálom az ilyen helyeket, mindig tele lesz a hajam pelyvával – fintorgott Gilbert.

– Nekem a hócipőm van tele veled – dörmögte Sadik.

A magtár után már egyenesen a rejtekhelyre mentek. Sadik elsorolt néhány különösen fájdalmas kínzási módot Gilbertnek – amikkel Peterön kívül senkit sem ijesztett meg –, megnyugtatta Torist, aki valószínűleg azóta tördelte a kezeit, hogy visszajött a bevásárlásból és még egyszer leteremtette Gilbertet, már elöljáróban a jövőbeni stiklikért.

– És maradj nyugton – fejezte be a litániát. – Ha akarsz valamit, akkor írj levelet, majd kitaláljuk, hogyan kézbesítsünk.

Még akkor is puffogott mérgében, amikor elment. Ugyanazt a litániát meghallgathatta még egyszer, csak az aggódásra kihegyezve, Toris szájából. Amikor ő is befejezte és elment ebédet főzni, Gilbert már összefont karral, morcosan bámulta a plafont.

– És engem tartanak Hetalia ötödik királyának. Kiábrándító egy cím, mit ne mondjak.

Peter göcögött. Az egész kioktatás alatt feltűnően jól szórakozott. Legalább ennyire jó volt.

Gilbert elfojtotta a mosolyt és továbbra is a mennyezetet bámulva felidézte magában Erzsi alakját. Igen, a nő egészen úgy tűnt, mint aki ragyog. Rózsás arccal tekintett rá, a keze egy ponton a hasára siklott és ott is maradt. Ez jelenthette azt, hogy megbékélt azzal, hogy Roderich megtudta, apuka lesz, de jelenthette azt is, hogy a nő valóban mindenkit kijátszik mindenki ellen, és tényleg Gilbert a babája apja.

Utóbbi esetben szívből sajnálta Erzsit.

Kellett az a két hét, hogy Sadik végre rábólintson és azt mondja, felkelhet. Természetesen az sem úgy ment, hogy akkor uccu neki, nyakába szedheti a világot. Az túl egyszerű lett volna mindenkinek. Sadik éppen ezért felállított néhány szabályt, és befenyítette, hogy ha megszegi őket, akkor még hat hétre a falhoz bilincseli.

Az első pont, amibe Gilbert belekötött a maximum megtehető távolság volt. Hogy képzeli Sadik, hogy nem engedi el nagyon messzire? Mi az, hogy nem engedi? Hát hogy jön ő ahhoz, hogy csak így feltételeket szabjon neki?

Sadik nem magyarázkodott, csak folytatta a következő ponttal, miszerint egy orvos azt mondta neki, hogy mivel a bordatörés lassan gyógyul, ezért érdemes a páciensnek fűzőt hordani, akkor nem tud sóhajtozni.

Így esett, hogy nem ő ment el Nedhez, hanem Ned jött őhozzá. Kicsiny szobája volt egy régi bérháznak. Évek óta lakatlan volt az egész épület, felújításra szorult, de a tisztázatlan birtokviszonyok miatt még csak odáig jutottak el, hogy bedeszkázzák az ablakokat. Még pár hónap és a káró kártérítés fizetése nélkül foglalhatja le, addig viszont tökéletesen megfelelt arra, hogy Gilbert itt lépcsőzzön. Sadik szerint segített neki formába jönni.

Ilyenkor végtelenül hálás lett volna, ha Toris, vagy akár Feliks mond valamit, de a szabót azóta nem látta, hogy bemutatta neki Petert, Toris meg csak nagy komolyan bólogatott. Romano a látogatásakor konkrétan kiröhögte és elmesélte, hogy Sadik most egy régi álmát váltotta valóra. Egyébként új gyertyákat hozott, hogy a pincehelyiség világosabb legyen. A gyertyák közül néhánynak gyönge virágillata volt, hogy elnyomja a dohszagot. Közvetlen utána azt is elmesélte, mi sok szépet meséltek neki a kőrben. Gilbert megint hümmögve vette tudomásul, hogy egy gyertyaöntő egészen sok dologról hallhat, főleg akkor, ha az öccse történetesen egy bubi. Amúgy mélyen együtt érzett vele, amiért mindkettejük családjából az ifjabb fivér töltött be magasabb hivatalt.

Ned szokás szerint pontos volt, akár az óramű.

– Üdv – mosolygott rá. – Mi sok szép történt veled mostanában?

– Megismernek az utcán, az történt – morogta.

– Legközelebb majd gondolkodsz, mielőtt elfogadod Sadik egy ajánlatát. Lehúz az ürge, tudod?

– Észrevettem.

Gilbert is észrevett valamit. Ned kerülte a pillantását és olyan merev volt, hogy a joker attól tartott, elég egy rossz mozdulat és a férfi összetörik, mint a rosszul beillesztett üvegdarab.

– Mi nyomja a lelked, barátom?

– Volt szerencsém hallani róla, hogy miket mondtál az ügyünkről a téren.

A hangja élétől, a dacos csikorgástól nevetnie kellett.

– Ó, Ned, mert mégis mit mondtam volna nekik? Tudod, milyen korlátoltak. A legtöbbjük ölne azért, hogy megmaradjon a pozíciójában és elnézve, hogy miket művelnek a saját udvarukban, bátran kijelenthetjük, hogy meg is teszik. A kémek, akiket utánam küldenek, egyelőre csak követnek, de elég egy rossz mozdulat és a fejemre fognak pályázni.

– Most érzek magamban némi motivációt, hogy én magam törjem ki a gúnárnyakad – vallotta be Ned.

– Ez a beszéd! Örülök, hogy te ilyen őszinte vagy, most komolyan, bearanyozod a napomat.

– Volt valaha valami ebben az életben, amit komolyan vettél?

– Igen, a munkám. Azt hajlamost vagyok komolyan venni. De térjünk a lényegre! Van valami, amiben segítségre szorulsz?

Nednek soká tartott felengedni. Gilbert gyanította, hogy a régi bizalmat, ami nem volt túl mély, de legalább volt, hosszú hónapok kitartó munkájával tudja csak helyretenni. Tervezte odatenni magát az ügyben. A másik magas lapot jelentett a kezében, sajnálta volna eldobni.

Elnézte a férfit egy darabig. Hallgatta a hangját, ami időnként olyan hideg volt, mint Ivané, olyan sótlan, mint Ludwigé, de ha szóba került a város egyesítése és a Szent Ügy, aminek az életét áldozta, akkor olyan szenvedélyessé vált, mint Francis egy csinos leányzó közelében. Szeretett vele dolgozni, értelmes ember volt. Az elődje, aki a csatornákban bujkálva gyűjtötte a csőcseléket és egyenlőségről szónokolt, csak egy akasztófavirág volt a pikkből, akit ismertek, mint a rossz pénzt és túl sokan gyűlölték ahhoz, hogy észrevétlenül elhagyhassa a várost. Ő csak a saját életét féltette, azért akarta megdönteni a rendszert.

De Ned… száz évente egy ilyen ember születik, vétek lenne hagyni elkallódni.

– Ned – szakította félbe a férfi mondandóját egy tervezett támadásról. – Mit szólnál ahhoz, ha bemutatnálak a munkatársaimnak?

– Tessék? – vonta össze a szemöldökét a másik.

– Biztosan hallottad a pletykákat az ötödik királyságról.

Ned szája széle megfeszült. Gilbert mondott magában pár cifrát a saját szép eszére.

– A többiek így hívnak, tudtad? – intett mosolyogva kifelé, a város irányába. – Az ötödik királyság. Biztosan hallottad már te is.

– Volt hozzá szerencsém, igen.

– A lényeg az, hogy van nekem néhány kedves ismerősöm, akik ugyanúgy szeretnék egy szín alatt tudni Hetaliát, mint te. Mi ezt úgy terveztük elérni, hogy a négy színt rávesszük arra, hogy békét kössenek.

– Elég naiv meglátás.

– Én vagyok a város ötvenhetedik jokere, nem az én tisztem elítélni azt, amit az elődeim eddig nyélbe ütöttek.

– Várj, úgy érted, hogy…

– Hogy a munkám nem csak abból áll, hogy időnként felforgatok egy piacot és röhögök a királyokon, amikor a fogukat szívják? Nem. Az én munkám az, hogy egyensúlyban tartsam őket. Az a dolgom, hogy egyikük se szerezhessen túl nagy előnyt a másik rovására. Az a dolgom, hogy a treff ne döntsön úgy egy nap, hogy megvan a katonai ereje ahhoz, hogy erővel magához ragadja a hatalmat. – Előrehajolt. – Az a dolgom, hogy a város lakói akarjanak egy szín alá tartozni. A felülről alkalmazott reformok mindig nehezebben mennek át, mint az alulról érkező kezdeményezés.

Ned figyelt rá. A szemében tűz égett, olyan tűz, aminek a csillogása nagyon is tetszett Gilbertnek. Még aznap este megkérte Sadikot, hogy hívja össze az öreg egykori tanítványait, akik éppen a városban tartózkodnak. Három nappal később levitte Nedet a találkozóra. Egy hét múlva a férfi fehér zászló alatt megjelent a káró várában és egy vádalkuval kegyelmet kapott. Gilberték gondoskodtak a lázadók jobbik feléről, de a zaccot könyörtelenül feláldozták.

Ehhez kellett is a többi tanítvány segítsége. Egyedül elég bajosan tudott volna elrendezni majd’ száz embert a városban, megfelelő háttérrel és tisztára mosott névvel. Az információs hálózata hirtelen sokkal terebélyesebbé vált. Új neveket kellett megtanulnia, új emberek viselkedésének nyitját kellett meglelnie, de ez legalább elszórakoztatta addig, míg Sadik hagyta, hogy akkor és oda menjen, ahová akar, úgy, ahogy akar.

A kiszökése után már kapcsolatban maradt a színekkel. Intézte a bajaikat, megakadályozta, hogy a pikk király leváltsa a vezérét – vicces lett volna éppen most kiírni Arthurt a játékból, ha már egyszer összetörte magát miatta. Végül a pikkben annyira elmérgesedett a helyzet, hogy Sadik kénytelen-kelletlen megengedte neki, hogy megejtse azt a teát a királlyal. Őfelsége nem volt elragadtatva, amiért csak úgy ott találta a hálószobájában. Gilbert meg attól nem volt elragadtatva, amit a kölyökképű hülye a távollétében művelt. Egy csészét illendőségből ivott, a másodikat azért, hogy legyen valami a kezében, amikor fel akarja képelni a másikat. Szerencsére ennyi elég volt ahhoz, hogy jobb belátásra bírja Alfredet és a pikk egy jókora vargabetű után visszakanyarodjék a neki kijelölt útra. Az, hogy utána két napig nem tudott beszélni, mert teljesen berekedt a hosszas üvöltözéstől, mellékes volt.

Végül egy hónappal és négy nappal a főtéren tett látogatása után, a négy szín közül az utolsóként látogatta meg a treffet. Amint meghallotta, hogy megjött, Ivan aznapra törölte minden programját, karon ragadta és bevonszolta magával a palotája legkisebb szalonjába. Az még így is nagyobb volt, mint a névtelenek egész búvóhelye.

Kettecskén beszélték meg a negyed problémáit potom három óra alatt. Gilbert megköszönte Ivannak az őszinteséget, amivel a problémáit elé tárta, mire a férfi kínlódva nevetett és elismerte, hogy a segítsége létfontosságú a birodalma vezetéséhez. Roderich csak sokára csatlakozott hozzájuk, a szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek. Gilbert udvariasan félrevonult, míg pár halk szót váltott a királyával. Elég szarul nézett ki és Gilbert nem kárhoztathatta érte.

Ha már minden más színben az összes vezetővel találkozott, nem hagyhatta ki Erzsit sem.

A nő a hálószobájában fogadta. Gilbert puha, hangtalan léptekkel ment be a szobába, halkan betette maga után az ajtót és igyekezett eggyé válni a tapéta mintájával.

Erzsi a baldachinos ágyban feküdt, félig ülve, annyira alápolcolták párnákkal. Sápadt arca viasszerű volt a vékony réteg verítéktől. A haja kifakult, a kezei vékonyaknak tűntek. Két napja, jóval a neki kitűzött idő előtt, megszülte a gyerekét. A holtan született csecsemő végtagjai helyén csak kacsok voltak, a bába szerint az arca torz és felismerhetetlen volt. A bőre alatt látni lehetett az erek hálózatát, és az ágy mellett tüsténkedő valamennyi asszony eskü alatt vallotta, hogy azok a treff jelét formázta a torzszülött szíve fölött.

Leült Erzsi mellé az ágyra. A nő összerezzent. Gilbert megfogta a kezét és csókot lehelt rá. Ahogy felnézett, a pillantása találkozott Erzsiével. Zöld szemei lázasan csillogtak.

– Amikor azt mondtad, hogy egy jokernek nem lehet gyereke, így gondoltad? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon.

Lehajtotta a fejét.

– Csak egy… csak egy elődömről tudok, aki feleséget fogadott maga mellé. Hat gyereke volt, akik mind… – megrázta a fejét. – Több másiknak csak szeretője volt, de nekik soha nem született gyerekük. Reméltem, hogy én az utóbbi csoportba tartozom. Reméltem, hogy a te babád Roderichtől van.

Erzsi arcán lefutott egy könnycsepp. Gilbert gyöngéden letörölte.

– Szerettelek – suttogta Erzsi.

– Én is téged.

– Soha többé nem akarlak látni.

– Megértem.

– Menj el. – Elfordult és kitépte a kezét az övéből. – Menj el.

Felállt. Motoszkált benne, hogy ha meg akarná tartani a nő szerelmét, akkor a kérése ellenére maradnia kellene. A tenyerébe nézett: a természetellenesen fehér bőr szinte világított a szoba sötétebb zöld színei mellett.

– Ha bármikor kellek, jönni fogok – ígérte.

Erzsi válla rázkódni kezdett a néma zokogástól. Gilbert megnyalta az ajkát.

– Sokszor kételkedtem benne, hogy valóban jó döntést hoztam, amikor elfogadtam a névtelen ajánlatát. Sokszor volt olyan, hogy… úgy éreztem, nincs más, csak sötétség. Ez az egész helyzet a várossal, néha annyira megoldhatatlannak tűnik, akkor pedig céltalannak találom az életem. Aztán jöttél te – elmosolyodott –, azokkal a képtelen javaslataiddal, amik mégis működtek. Elképesztettél azzal, ahogy ezt a két fajfejet az ujjad köré csavartad. Azt hittem, a treff sose fog felzárkózni a másik három negyedhez, de neked fél kézzel sikerült felemelni őket a posványból. Aztán… aztán rám mosolyogtál és úgy éreztem, hogy felkelt a nap. Te voltál az, aki megfogta a kezem és átvezetett a sötétségen. Ezért soha nem lehetek elég hálás neked. Köszönöm.

Elfordult és éppen olyan halkan, ahogy érkezett, távozott.

A hosszas tétlenségtől az izmai elgyengültek. A bokája később néha még kattogott egy kicsit, amikor sokáig ült. Azt az átkozott fűzőt még fél évig kellett hordania. A vacak akadályozta a mozgásában.

Az első napon, mikor végre ismét szabadon mozgott, megállt a kőr piaca feletti legmagasabb ház gerincén és a szélbe hajolva örült neki, hogy mélyen beszívhatja a levegőt és nem fáj. Aznap híre jött, hogy Erzsi ismét várandós. Örült neki, hogy babája lesz, de a szíve sajgását nem tudta enyhíteni. Hiányoztak neki a légyottok, a kettesben elköltött uzsonna, a bizalmas beszélgetések.

De akkor eszébe jutott, hogy ő a város jokere, és újabban már egy tanítványa is van, akire gondot kell viselnie. Ráadásul úgy tűnik, hamarosan befut egy hajó, rajta egy skand küldöttséggel, addig meg a négy negyednek közös megegyezésre kellene jutni a felkínált szövetség pontos paramétereit illetően.

Nagy meló lesz.

Mosolyogva Peterhöz fordult.

– Hé, kölyök, szeretnéd tudni, hogyan kell eltűnni?

A fiú arca felragyogott.

– Persze!

– Olyan, mint egy bűvésztrükk. Előveszel egy pakli kártyát, aztán feldobod jó magasra. – A zsebébe nyúlt, megmutatta Peternek a lapokat, majd nem is a fejük fölé, de kifelé, a kőr piaca felé dobta azt. Az emberek csodálkozva néztek fel a lehulló lapokra. – Látod? Mindenki a kártyákat figyeli, elvégre ha az utolsó lap is lehullik, csodát látnak, nemde? Most kell előhúznod az ászt.

A fiú nem értette. Gilbert a mandzsettája felé mutatott, a kölyök pedig elképedve tapogatta ki a jobb ingujjában a kőr ászt.

– Irányítod a figyelmet, Peter. Amikor azt mondod, hogy figyeld a kezem, mert csalok, nem a kezeddel csalsz. Amikor eltűnsz, nem válsz semmivé. Egyszerűen csak…

Peter szemei majd’ kiugrottak, úgy bámulták őt. Gilbert vigyorgott és megint megcsinálta a trükköt, mert Peter még mindig nem értette, hogy mire kell figyelnie. Ha túlságosan őt nézi, akkor az egyik pillanatban még itt van, a másikban pedig már az árnyékok közül figyel és nevet, egyre csak nevet azon, ahogy a fiú a fejét kapkodva keresi őt.

Vége