Boldog születésnapot, Tonhal! #4

Boldog szülinapot, Tonhal!

Nem, ne is próbáld tagadni, egy lusta disznó vagy, azért nem ugráltad körbe a mai napot. Gyerünk, meséld csak el nekik, hogy a tervezett kisregényt nem írtad meg, és helyette az egyik számos játékban szereplő ficet szaggattad ketté. Aminek amúgy annyi értelme biztosan van, hogy a Merire úgyis kettőbe kellett vón tépnem ahhoz, hogy felrakhassam.

Lol.

Akkor, a mai anyagról!

Négyéves, már óvodás Tonhal büszkén prezentálja nektek a ficet, amin még 2017 augusztusában kezdett dolgozni. Érdekessége, hogy azóta legalább nyolc változatot megért, a plot sokkal szerteágazóbb, mint volt, a régi történetet hülyeségnek tituláltam és újraírtam, meg ilyenek. Anno a Nagy Mappatakarítás során ezt az ötletmagot nem vetettem el (mint sok másikat), hanem megtartottam, dédelgetve a hiú reményt, hogy majd egyszer befejezem.

Örömmel jelentem, eljött az a nap. Tapsoljátok meg F.-et, aki a négyes számot választva megadta a löketet ahhoz, hogy mintegy ezer szóról feltornázzam ezt a gyönyörűséget ötezerre. Csak ebben a fejezetben. Még négyezer vár a másodikban… és azt még nem fejeztem be, mert gondolom, az én szívemnek tetsző lebegő-libegő nyitott befejezésnek annyira nem örülnétek. Haha.

Maga a történet Cardverse AU. Aztamindenségit neki. Főszereplőnk Gilbert, akiről azonban senki más sem tudja, hogy ez a neve, aminek majd magyarázata is lesz alább.

Ez egy olyan fanfic, ami csak érintőlegesen tartalmaz hetero shipeket, azok egy része is kívül tekint a kánon karaktereken, mert az egyes jóembereknek OC feleségei vannak és egyebek.

Gilbert úgyis elmeséli, hogy mi a helyzet Hetaliában, akkor mit próbálkozom, hm?

Ajánlott hallgatmány: The Brothers Bright – Blood on My Name

Erős volt a kísértés, hogy rajzoljak borítóképet magam. Sehol nincs olyan joker Prussi, mint amilyet én elképzeltem. Milyen szomorú, hogy senki nem tud az én igen saját AU-im szerint dolgozni :(

Du hast mich durch die Dunkelheit geführt

Der Anfang

Végy egy pakli kártyát és dobd fel jó magasra.

Hetalia városa hatalmas. Az utak felett árkádok és boltívek emelkednek, vagy csak erős köteleken a ruhákat szárítják, így Gilbertnek a lába sem érte a földet, miközben a káró királyának palotájától a főtérre ment. A hátában érezte a ráállított kémek pillantását. Kivételesen nem zavartatta magát azzal, hogy lerázza őket. Inkább arra játszott, hogy szórakoztassa őket.

Ugrabugrált, játszott a sétapálcájával, gyakorolta a kötéltáncot, kukoricát szórt a galamboknak, hangosan nevetett az emberekre, aki zavarodottan felnéztek rá, aztán látták, hogy csak a város jokere, és fejüket csóválva mentek tovább. Gilbertnek hivatali kötelessége volt, hogy ez ne zavarja, a város lakóinak meg az, hogy ne foglalkozzanak vele. Évei voltak rá, hogy ehhez hozzászokjon.

Futott, ameddig bírta szusszal, akkor megállt egy kicsit, játszott, majd futott tovább. Egy utcán hangtalanul lehuppant egy süteményes stand tetejére, ami előtt három nyerek nézte vágyakozva a kínálatot. A kofa egy pillanatra fordult el, és Gilbert már el is csent egy süteményt. A markába nevetett, mikor a kofa elkezdte szidni a gyerekeket. Akkor már nem, amikor a ribillióra a piac őrsége is megjelent. Ezt már nem hagyhatta, fejjel lefelé a kofa elé fordult, aki a szívéhez kapott ijedtében. Gilbert beleharapott a süteménybe és elégedetten csámcsogva folytatta az útját. A kofa nem szólt utána. Miért is tette volna?

A joker szabadon járhat az egész városban, oda megy be, ahová akar, azt csinál, amit akar. Nem keres pénzt és nem fizet semmiért. Egyszerre lakik minden fogadóban és hajléktalan a híd alatt. Adnak a tanácsára és keresztülnéznek rajta. Mindent lát, mindent hall, mindenről beszél, mégis vak, süket és néma. Ő a város névtelenje, egy utolsó senki.

Egyszer volt valaki, egyszer lehetett volna valaki. Talán régen, mikor még a nagyapja állt a kőr élén, ő pedig hátranyalt hajú, hirtelenszőke ifjú volt, kék szemekkel. De az után elveszítette a nevét, a színeit, és már alig néhányan emlékeznek rá, hogy egyszer ő volt Gilbert Beilschmidt, a kőr örököse. Ma már albínó. Se neve, se színe, mégis olyan tiszteletnek örvend, mint a királyok.

Elégedett volt az életével. Kívül került a négy párt torzsalkodásán. Megtehette, hogy támogatta őket a kicsinyes küzdelmeikben, de bármikor beleköphetett a levesükbe.

A káró piacán természetesen erős többségben volt a káró kékje. Az egyszeri embereket a zekéjük vállára varrt színes anyaggal kötelezték a hovatartozásuk jelölésére és hivatalosan ki se tehették volna a lábukat a negyedükből, de az alsóbb réteg tekintetében erre nem fektettek komoly hangsúlyt. Nade a nemesek, oh, közülük nagyon keveseknek volt joga átlépni egy másik párt területére. Gilbert természetesen oda ment, ahová a szél vitte.

Most éppen a főtérre. A burkolatot a pártok színeivel osztották négy részre, középen állt a kő tárgyalóasztal. A pártok komoly pénzeket öltek bele, hogy a téren csak reprezentatív épületek álljanak, hogy a többi párt érezze a nyomást. Valamit biztosan éreztek, mert mindig elég savanyú képpel ülték körbe azt a nyavalyás kőasztalt.

A káró felől közelített, így a kékek három legfőbb alakja pont nem látta, ahogy közelít feléjük. Pedig Francis király általában örülni szokott a jelenlétének. A jobbján a népnyelv szerint királynőnek is nevezett vezér ült, a balján a bubi, a legfőbb minisztere. A bubik általában elvoltak a maguk becenevével, de a pikk és a kőr vezérei, Arthur és Kiku, általában kikérték maguknak a megnevezést. Erzsit és Lilit annyira nem zavarta a dolog.

Gilbert dudorászva szökdécselt oda hozzájuk. Elsőként Erzsihez, a treff zöldbe öltözött vezéréhez ment oda, hogy belekukkantson a tárgyalási tervezetükbe. A nő széthúzta a három papírt, hogy Gilbert jobban lássa. A másik három párt tagjai idegesen szusszantak egyet – a joker megtehette, hogy segíti az egyik pártot, és a város különböző negyedeibe való bejárása révén sok dologban naprakész volt. Annál jobban pislogtak, mikor a következő dolga a kőr terveinek megtekintése volt.

– Mi a frászt csinálsz? – kérdezte Arthur idegesen, mikor áthajolt a válla felett.

– Megállapítom, hogy egyre hülyébbek vagytok – villantott rá egy vigyort, és áttáncolt a káró királynőhöz.

Lili szó nélkül nyújtotta át a papírjait, Francis pedig összevont szemöldökkel fürkészte.

– Valami gond van?

– Azon túl, hogy egyikőtök se tervez említést tenni a frissen megalakult Skand Szövetségről, nem sok.

Visszaadta Lilinek a papírt, a lánykára mosolygott, majd dudorászva kerengeni kezdett az asztal körül.

Az arcuk apró összehúzódásából, mikromozgásokból látta, hogy fogalmuk nincs róla, miről beszél, még a pikk tagjainak sem, ami elég nagy szégyen, lévén, hogy ők uralták a kikötőt, ezzel együtt nekik volt a legtöbb információjuk a külvilágról. A második a treff volt, ők a szárazföldi kaput őrizték. A kőr és a káró osztozott a város iparán, ők vásárolták fel a másik két párt alapanyagait, hogy késztermékeket adjanak vissza nekik. Törékeny rendszer volt, ezért is hadakoztak folyamatosan a minél nagyobb befolyásért.

Egy pillanatig néztek csak rá, utána egymást kezdték fürkészni, mintha abból megtudnának valamit.

– Nem kell a szemezés, tudom, hogy fingotok sincs arról, amiről beszélek – legyintett. – A három nagy jarl békét kötött, márpedig biztosan hallottátok, mivel járt a legutóbbi szövetség…

Nem kellett folytatnia. A nép ajkán még éltek a régi fosztogatók köré szőtt rémmesék.

– Ritkán szoktál javaslat nélkül betoppanni. – Francis ilyen esetekben nem szerette kerülgetni a forró kását. Gilbert ezt becsülte a férfiban. – Mit javasolsz?

– Nos, talán egy diplomáciai küldetést és a fickók számára egy viszonylag előnyös kereskedelmi megállapodást, még mielőtt kedvük támadna felgyújtani a várost.

– Skandia ide hétszáz tengeri mérföld! – csattant fel Arthur. – Mi a fenének támadnának meg minket?

A szemét forgatta.

– Nem is tudom, talán a filigrán ékszerekre fáj a foguk, amikkel a káró kereskedik. – Francis arca megnyúlt, mert ezt az információt eddig sikerült eltitkolnia – Vagy a speciális acél miatt, amit a kőr újabban a városon kívülre exportál és egyre gazdagabb belőle.

Ludwig szeme is összeszűkült. Ivan és Alfred csak kapkodta a fejét ide-oda, és Gilbert szinte látta megérni a fejükben az elhatározást, hogy mostantól titokban felbontják a két párt területéről érkező lezárt ládákat.

– A skandok jönni fognak – tárta szét a karját. – Vagy kereskedelmi-, vagy hadihajókkal. Most még van lehetőségetek eldönteni, hogy melyik verziót szeretnétek.

Ludwig felállt és intett a kísérőinek, hogy húzódjanak félre egy pillanatra. Gilbert az öccse hátát figyelte, merev tartásából tudta, hogy feltétel nélkül elhiszi, amit mond. Nem mindenkivel volt ilyen egyszerű a helyzet.

– Honnan van az információ? – kérdezte Basch, a káró bubija gyanakodva.

– Az legyen az én dolgom.

– Ez nem válasz.

– Basch – csitította Francis. – Nincs jogunk kérdőre vonni a jokert.

Összenéztek, Francis enyhén összevont szemmel mélyet lélegzett. Ugyan Gilbert szemébe nézett, de lélekben messze járt, már ő is a probléma megoldásán törte a fejét.

– A város végelme a treff feladata – szólalt meg Erzsi. – Viszont azt mondod, hogy hajókkal jönnek. A pikknek van elég ereje a kikötő megvédésére?

– Mégis miből gondolod, hogy megmondjuk, hány hadihajónk van? – fortyant fel Alfred.

– Annyiban jogos a kérdés, hogy szükségünk lehet néhány új hajóra, aru. Viszont, mivel nem a szárazföld felől érkezik a támadás, így a hadi támogatást ezentúl a treff helyett a pikknek kell átadni.

– Attól, hogy most a vízen érkezik a veszély, a szárazföldi még ugyanúgy jelen van – ellenkezett Roderich.

– Ha azt mered mondani, hogy mostantól duplaannyi hadpénzt kell fizetnünk, felnyársallak – hördült fel Basch.

– Ve, egyetértek a káró bubijával – hussant vissza a helyére Feliciano. – A treff így is túl magas százalékot fölöz le az adónkból, nem kell, hogy a pikk is szívja a vérünk.

Alfred felcsattant:

– Te csak ne vegyél egy kalap alá azzal a nyavalyással!

– Semmi szükség az ilyen beszédre, solnyshko. Továbbá megjegyezném, hogy a levont százalék az elmúlt hetven évben ugyanannyi volt, és ugyanannyi is marad majd a továbbiakban. – Ivan elmosolyodott. – Elvégre egyikünknek sem érdeke, hogy felkészületlenül érjen minket egy támadás, da?

Gilbert rezignáltan figyelte, hogyan harapózik el a vita. A pénzkérdésből nagyon gyorsan személyeskedés lett, és ölre ment volna a harc, ha az üvöltözést nem szakítja félbe a felálló Arthur. A felek azonnal elcsendesedtek, a férfi pedig összefonta a karjait a mellkasa előtt, a jokerre nézett és merev arccal kijelentette:

– A pikk partiőrsége egy legfeljebb tizenöt hajóból álló flotta feltartóztatására képes. – Alfred mellette dühösen nyitotta a száját, de a vezér egyetlen kézmozdulattal elnémította. – Mindemellett a hajóink legénységének csak és kizárólag kalózokkal van tapasztalata, akik három ágyúdörgés után tudomásul veszik az erőfölényünk és menekülőre fogják. Úgy vélem, hogy egy hivatásos tengerészekből álló flotta esetén hét vagy nyolc hajó ellen van esélyünk.

– Az elég kevés, nem? – kérdezte Kiku.

– Az – hagyta rá Arthur. – Kereskedelemben utazunk, nem pedig hadügyben. Hosszabb hajóutakra Bizánctól szoktunk kíséretet bérelni.

– Ők túl drágán dolgoznak ahhoz, hogy velük védessük meg magunk, aru – rázta a fejét Kína. – Egyetlen csatába beleroppannánk.

– Az egész város, nem csak a pikk – tette hozzá a királya kelletlenül.

Komoran bámulta a vezérét, aki visszaült a helyére. Nagyon nem tetszett neki, hogy felfedték a pikk valódi erejét, ami összességében jóval szerényebb volt, mint ahogy azt állították.

– Lehet – sóhajtotta Ludwig és megmasszírozta az orrnyergét. – Lehet, hogy kénytelenek leszünk fegyverszünetet kötni egy időre. Legalább addig, amíg a Skand Szövetség jelentette veszély el nem hárul. – Felnézett Gilbertre. – Ezt akartad, nem?

Széles cápavigyor költözött az arcára.

– Örülök, hogy nem nekem kellett kimondani.

– Esélytelen – csóválta a fejét szkeptikusan Francis. – Rómáék sem tudták egyesíteni a várost, pedig nekik néha sikerült közös nevezőre jutni. Nem is emlékszem rá, mikor volt utoljára, hogy mi valamiben egyetértettünk.

Gilbert nem akarta rá felhívni a figyelmét, hogy éppenséggel mindenki bólogat, és egyetértenek abban, hogy nem értenek egyet.

Felugrott a kőasztal tetejére. A közepén, a város szimbolikus kellős közepén, kis kiemelkedés volt. Kőlap a kőlapon, belevésve az alapítás dátumával. Legalábbis a legenda ezt állította, de hogy a furcsa jelek pontosan milyen nyelven jelöltek számokat, már senki nem tudta. Gilbert erre a kőre ült le, majd megforgatta magát. A lap forgott vele. Elsuhant előtte a négy negyed minden vezetőjének arca. Őt nézték. Mosolygott. A hóna alá vette a sétapálcáját, előremutatott vele. A kőlap forgása lelassult, már csak vele forgott vészes sebességgel a világ. Szédelegve felborult, de nevetett, mert Erzsire mutatott a bot vége.

– Neked, neked fogom elmesélni, honnan van a történet.

Erzsi arca megkomolyodott. A nő bólintott.

– És te – fordult a hasára és Arthurra bökött. – A te fiadat kérem cserébe.

Azt hitte, üvölteni fog. Azt hitte, a vezér kiborul, elvégre egyetlen gyermekéről van szó, akit úgy kellett kivágni a haldokló felesége hasából. Nem nősült újra. A temetés után ásta bele magát még jobban a város közügyibe. Nem véletlenül javasolta őt Gilbert a vezéri pozícióra, mikor az elődjét már túl idősnek találta a munkája elvégzésére. A váltás pár hónappal Alfred beiktatása előtt történt, mindezeknek pedig idestova tíz éve. Akkoriban elég sok vezetőt lecseréltek, köztük a jokert magát is.

Megtehette, hogy elkéri a fiút. A joker azt tesz, amit akar. Kitaníthat valakit utódjának, aztán választhat valaki mást, pont, mint az elődje. Sadik Adnan a névtelen nyomában járt mintegy húsz évig, aztán most a pikknél hajóskapitány, mert a névtelen egy este megült Gilbert ablakának párkányán. Beszélgettek. A hajnali napfénybe Gilbert már fehér hajjal és vörös szemmel nézett, az előző névtelen pedig por és hamu volt a csiricsáré ruhái között.

– Megkapod – nyögte Arthur. Bólintott is hozzá, de csak magát biztatta vele.

– Dél után érte megyek. – Felállt az asztal tetejére. – Egy váltás ruha és három napi kenyér legyen nála, semmi más!

Nem köszönt el tőlük. A vitájukhoz sem volt tovább kedve. Elsétált, ezúttal a kőr irányába. Pörgette a sétapálcát és egy régi nótát dúdolt, amit még a dajkájától tanult. Megint átsuhant az agyán a gondolat, hogy vajon mi lenne, ha a többiek emlékeznének rá korábbról.

A délután még messze volt. Unatkozott, hát okozott egy kis ribilliót a kőr piacterén, nevetett rajta egy keveset, aztán amikor már biztosan tudta, hogy hányan követik és ki melyik városrészből van, gondosan lerázta mindegyiküket. Volt képe, és egy darabig ő követte az egyiket.

– A déli folyosó is üres – jelentett keserűen a fiú a felettesének. – Beszéltem a hármassal, ő sem látta.

– Ne vágj ilyen arcot, Antonio – veregette vállon a középkorú tiszt. – A névtelen ért hozzá, hogyan kell köddé válni.

Végigmérte a fiút. Nem tűnt többnek tizenhat évesnél. Ígéretesnek tűnt. Kár, hogy a káró gyereke, náluk egyedül a treff veszi komolyabban a hűséget. Remek tanítvány lehetett volna belőle, ha pár évvel korábban keresztezi az útját, de fene a mindenét, túl öreg. Nem lenne képes a pártatlanságra. Azért majd néha a körmére néz.

Mikor már biztos volt benne, hogy mindenkit lerázott, a kikötő felé vette az irányt.

Sadik már várta őt. Egy olcsóbb lebuj emeleti szobáját vette ki. Az ablak a szomszéd ház lapostetejére nyílt, így Gilbert úgy jutott be, hogy odalenn senki nem látta. Miután bemászott, Sadik gondosan visszatette a helyére az ablakrácsot.

– Mi újság? – kérdezte a maszkostól vidoran.

– A barátom azt üzeni, hogy a skandok…

– Úgy értettem, hogy veled. A skandok még nincsenek a kikötőben, ráérünk velük kettő perccel később is foglalkozni.

A férfi felnevetett és leült a fal mellé.

– Kezdesz olyan lenni, mint a mesterem, névtelen.

– Szakmai ártalom – rántotta meg a vállát. – Hogy vagy, Sadik?

– Őszintén? Fáradtan. Nehéz kenyér egymagamnak kézben tartani az információs hálózatot. Terhes munka. Újabban aludni se hagy.

Nagy komolyan bólintott.

– Holnaptól lesz egy árnyékom. – A férfira mosolygott. – Tizenhárom éves a fiú. Izgága, lelkes, akkora szájjal, mint a városkapu.

– Ilyen fiatal vagy és máris tanítványt fogadsz? – hökkent meg a férfi. – Már nem is vagyok elég neked?

– Örökké panaszkodsz, hogy milyen sok a munka, most meg azzal van bajod, ha szerzek neked egy segédet?

Sadik horkantott.

– Hát jó. De itt és most szeretném leszögezni, hogy ha pofátlan velem, akkor úgy szájon vágom, hogy a fal adja a másikat.

– Majd átadom neki.

– Egyébként ki a kölyök?

– Nem mindegy?

– Tudod jól, hogy novíciusként egyáltalán nem.

– A pikk vezér fia, Peter.

Sadik értőn bólintott. Nem tett fel több kérdést.

– Nna – ült le Gilbert a szoba egyetlen székére lovaglóülésben. – Meséltem a tanácskozáson a skandokról. Egy kicsit kiborultak a lelkecskéim, de mutattak rá hajlandóságot, hogy útnak indítsák a diplomatáikat.

– Csak nehogy vízbe fojtsák egymást, míg odaérnek – tette össze a kezét Sadik. – Máris mondom, mi a helyzet.

Sadik nem mondott újat, csak pontosította az addigi adatokat, megtette a következő jóslatát és végighallgatta Gilbert beszámolóját a dolgok jelen állásáról. Gilbert kedvelte a férfit. Jó munkaerő volt és meg se sértődött, amiért az öreg Gilbertet nevezte ki következő jokernek helyette.

Noha a beszélgetéseik közben igyekeznek mindig a lényegre szorítkozni és a kezdeti udvariasságok után mellőzték a formaságokat, a déli harangszó így is előbb hangzott el, mint a búcsúzkodás. Gilbertnek szednie kellett a lábát, ha teljesíteni akarta az aznapra kitűzött céljait.

Kirkland háza egy többemeletes, karcsú épület volt a kikötőhöz egészen közel, egy csöndesebb mellékutcában. A rangja szerint nem itt kellett volna élnie, de nem tudott megválni a háztól, amiben együtt élt a feleségével.

Tűnődve vizsgálódott az árnyak közül. Látta a házat figyelő őrszemeket, tudta azt is, hogy a szemközti épület legalsó szintjén üzemelő pöttöm papírbolt tulajdonosa a kárónak kémkedik. A pénztárosa meg mindkettejükről a treffnek. A győztes a komornyik volt, aki ugyanúgy jelentett mindent a pikk királyának a vezér viselt dolgairól, mint a kőrnek, de néha még a város alatt ügyködő lázadóknak is eladott információkat. Gilbert csak mosolyogni tudott ezen. Kirkland ebben a házban semmi hivatalosat nem tartott. Ebben a házban csak szellemek voltak, amik lassan egy férges káposztához hasonlatosra rágták a férfi agyát és hiperaktivitással verték meg a fiát.

Mély levegőt vett, felkészült a színjátékra és a sétapálcáját pörgetve, fütyörészve kilépett az árnyak közül. A körben posztoló valamennyi kém meglepődött és Gilbertnek komolyan küzdenie kellett, hogy a rátörő nevethetnékből csak egy széles vigyor legyen.

Gyors ritmust kopogott a tölgyfa ajtón. A sarkán hintázott, míg a komornyik ajtót nem nyitott. Az ajtó egész jól hangszigetelt.

– De én nem akarok menni! – zengett Peter üvöltése.

– Indulj lefelé, amíg szépen mondom!

– Nem leszek olyan fura!

– Peter!

Gilbert vigyorogva felvonta a szemöldökét.

– Oh, ezek szerint a dráma még nem ért véget? – A komornyikra nézett, de valójában nem várt választ. – Hagyja csak, odatalálok.

Elég volt követni az üvöltözést. Peter holmija egy egyszerű vászonzsákban volt, maga a fiú még finom ruhákban állt, pontosabban toporgott, mellette a földön finom szövésű, de egyszerű vászonholmik hevertek. Gilbert magában elismeréssel adózott az apjának. A férfi tudta, mi kell ahhoz, hogy valakit ne verjenek meg az első nap, amikor az utcára téved.

Az ajtófélfának támaszkodott és úgy hallgatta tovább a veszekedést. Arthur vette észre, neki forrt a torkára a szó a mondat közepén. Korábban vörös volt az idegességtől, most egészen elsápadt. Peter, ez a kortársainál valamivel alacsonyabb fiúcska, riadtan kapta felé a fejét és elkámpicsorodott. Ha a korábbi üvöltözés nem használt, most sírással próbálkozott.

– De apa… apa!

– Szedd magad – szólt rá a férfi remegő hangon. – Gyerünk! Mész a névtelennel, nincs vita!

Peter már szégyentelenül sírt. Gilbert nem csinált belőle ügyet, csak felmarkolta a zsákját és a vállára lendítette.

– A helyedben csöndben lennék – jegyezte meg vidoran. – Ma estére kényelmes szállást terveztem, de ha nem hagyod abba, a kanális mellett alszunk.

Arthur arcából a maradék szín is kifutott. Hogy ő, a pikk második embere, ezt elviselje? Hogy egyetlen gyermeke a káró híres-hírhedt csatornája mellett aludjon, ahol minden kurvára tucatnyi patkány jut?

De legalább Peter befogta végre. Gilbert a kezébe nyomta a zsákot és leküldte az ajtó elé. Az apára nézett, aki ment volna a gyerek után, de most megtorpant.

Arthur a száját nyitotta. Becsukta. Megfordult, lehajolt az eldobott ruhákért és összeszedegette őket. Az asztalon kisimította és összehajtotta mindegyiket, majd a takaros kupacot Gilbert felé nyújtotta.

– Vigyázzon a fiamra. Kérem. – Nagyot nyelt. – Már csak ő van nekem.

– Rendet kellene tennie a háza táján, Kirkland.

Arthur nem értette. A szeme a szobára rebbent, ami a ház többi részéhez hasonlóan tiszta és rendezett volt. Nem makulátlan, de tiszta.

– Több kém figyeli magát, mint a káró királyt, pedig ő gyűjti őket – világosította fel. – Ráadásul a pikkben néhány embernek nem tetszik az, ahogy a dolgokat intézi.

– Ez tanács vagy figyelmeztetés? – vonta össze a szemöldökeit a férfi.

Ezt már szerette. Az egyik pillanatban a férfi még összetört apa volt, most már az a vezér, akinek lennie kell.

– Mindkettő. Azok a lázadó elemek, akikre a királya múltkor olyan nagyvonalúan rálegyintett, szereztek egy lelkes támogatót. Rebesgetik, hogy merényletet terveznek maga ellen. Nem biztos, de jobb félni, mint megijedni, nem?

– Merényletet terveznek ellenem, és most viszi el a fiam?! Itt biztonságban van!

– Van egy fenéket! – horkantott. – A komornyikja soha nem dolgozott magának, a szobalányai közül kettő képzett fegyverforgató, az utcában minden második ember zöld, és maga – bökött a férfi mellkasára – erről nem hajlandó tudomást venni, mert a drága Rose ebben a házban élt. Itt az ideje leszámolni a múlttal, Kirkland. A fia velem nagyobb biztonságban lesz, mint itt volt, higgye el. Már csak azért, mert a kölyök ugyan még azt hiszi, hogy a tanítója csak kedves, de az öreg éjszakánként kisfiúkat erőszakol a kikötőben.

Nagy pajtáskodó kedvében megpaskolta az elképedt vezér arcát, elvette tőle a ruhákat és otthagyta.

A komornyik még mindig az ajtó mellett állt. Peter tőle pár lépésnyire az orrát törölgette és szipogott.

– Kész vagy, kölyök? – vigyorgott rá Gilbert. – Életed kalandjába vágsz bele, ne lógasd az orrod!

A komornyik készségesen ajtót nyitott nekik.

– Várjon!

Arthur nagy dobogás közepette rohant le a lépcsőn. Feldúlta, amit Gilbert mondott neki, de függetlenül attól, hogy a kiáltást neki szánta, már rá se bagózott. Elkapta a fiát és szorosan megölelte.

– Vigyázz magadra! Nagyon vigyázz magadra!

Peter megint hüppögni kezdett és az apja nyakához fúrta a fejét.

Gilbert pár másodperc múlva türelmetlenül kopogni kezdett a sétapálcájával a hajópadlón. Arthur eleresztette Petert. Lapos, majdnem félős pillantást vetett a jokerre. A küszöböt nem lépte át, sőt, kihúzta magát, mosolyt erőltetett az arcára, és amikor Peter a lépcső alján visszafordult, az álla alá tett ujjakkal mutatta a fiának, hogy fel a fejjel. A gyerek becsülettel próbálkozott.

– Peter, ugye? – mosolygott rá Gilbert. – Gyere, megtanítom neked, hogyan kell felmászni egy tetőre!

Valójában csak a sikátorig mentek, ott Gilbert tapintatosan elfordulva megvárta, míg a gyerek sír még egy kicsit és átöltözik a könnyű vászonholmiba. Gilbert odaadta neki az ellenzős vászonsapkát, amit hozott neki: jól gondolta, a tökfödő eltakarta a gyerek vastag szemöldökeit, és a mérhetetlen kosz hiányát leszámítva egy lett Hetalia utcagyerekei közül. A díszes holmikat otthagyták a papírbolt kukájának tetején.

Peter első leckéje az volt, hogy tartsa vele a lépést. Gilbert mellőzte a meredekebb mutatványokat, de azért kemény tempót diktált. A fiú csakhamar izzadtan rohant a sarkában. Majdnem belerohant, mikor a joker hirtelen megtorpant.

– Na, végre egyedül – mosolygott. – Szerinted hányan vannak a nyomunkban?

– Tessék?

– Mind a négy pártnak megvannak az emberei, akiket rám állítottak. Elvégre egy joker tud mindenről, és ha figyeled, miközben tudomást szerez mindenről, akkor már nem kell a tanácsaira támaszkodnod, elvégre minden olyasmit tudsz, amit ő is tud. A saját értékem megtartása arra kötelez, hogy lerázzam a kémeket.

A gyerek még mindig zihálva, zavartan nézett a szeme közé. Gilbert tudta, hogy a gyerek érti, amit mond: az apja egy vezér, aki ennek megfelelő politikai nevelést ad számára.

– Én vagyok Hetalia ötödik színe, Peter – hajolt le hozzá. Kezet nyújtott: – Örülök, hogy csatlakoztál hozzám.

A fiú a tenyerébe nézett. Lassan emelte fel a kis kezét, amit összefogott egy rozsdás tűzlépcső, de a kézszorítása becsületes volt.

Gilbert mosolya szélesebb és melegebb lett.

– Ne aggódj, belőled nem lesz névtelen – szögezte le jó előre. – Te élsz-halsz a társaságért, meg is bolondulnál, ha a helyembe kellene lépned.

A felháborodás nem sokat váratott magára.

– Mi? Azonnal eresszen el, akkor megyek haza!

– Nem javaslom. Még az éjjel rajtaütnek apád házán. Megölnek, ha ott vagy.

A felháborodás egy pillanat alatt félelembe fordult.

– Az apám…

– Arthurt nem féltem, ő tud vigyázni magára. Meg amúgy is figyelmeztettem. És lefogadom, hogy egész délután veled foglalkozott, vagyis csúszásban van a hivatali munkájával. Csak most fog bemenni dolgozni és a mai tárgyaláson elég sok minden volt terítéken ahhoz, hogy egészen sokáig bennmaradjon.

– De ha baja lesz…

– Akkor piszok szarul fogom érezni magam, mert rosszul ítéltem meg őt. Nem tartom valószínűnek. Az apád előbb fog alálépni egy szekérnek és nyakát törni, mint hogy valaki orvtámadásban vérét vegye.

Peter bólintott. Gilbert arra jutott, hogy a fiú szégyelli magát, de el se tudta képzelni, miért.

– Gyere, bemutatlak valakinek!

Ideje is volt indulni, a szeme sarkából látta, hogy az utcán egy pikk tükörrel jeleket villog, közben újra és újra a háztető felé fordul.

Nem a kanálisban altatta Petert. Csak majdnem. Az egyik bordélyban volt az irodája egy másik tanítványnak.

– Hát ő? – biccentett Toris Peter felé.

– Kiképezni hoztam.

– Mi? Mi? Szajhát akar csinálni belőlem? – rémüldözött a fiú.

Torisszal egyszerre nevettek fel.

– Dehogy, fiú! Toris az elődöm egyik tanítványa volt, meglehetősen jártas a kényes ügyek kiszimatolásában.

– Azért dolgozom itt, mert tisztességes ember be nem teszi a lábát ide – mosolygott a férfi. Csak kicsit, idegesen, a kezét tördelve. Toris nehezen fejezte ki magát, de ha a papíron megbúvó titkok kiszimatolásáról volt szó… – Biztos vagy benne, hogy Peternek menni fog ez a munka?

– Tanultál a szállítmányozásról, igaz?

Peter egészen megütközött.

– Az apám a pikk flottájának vezére, persze, hogy tanultam róla!

– Na, van még kérdésed? Peter, légy jó, estére itt maradsz Torisszal.

Vállon veregette a gyereket és már ment is.

– Maga nem marad? – értetlenkedett a fiú.

– Dehogy maradok. Nekem dolgom van. Te itt maradsz és tanulsz, az megy nélkülem is.

– De nem azt mondta, hogy én nem lehetek olyan, mint maga?

– Nem, de olyan még lehetsz, mint Toris – intett tisztelettel a másik felé.

A férfi enyhén meghajtott fejjel köszönte meg a bókot.

– Sadik? – kérdezte.

– Üdvözöl.

– Ah.

Ebben benne volt minden, amit Toris tudni akart. Gilbert néha azt kívánta, bár beszélne a másik egy kicsit többet. Egyike volt azoknak, akik anélkül is tudtak mindent, hogy valaha szóba elegyedtek volna valakivel. Ijesztő képesség az ilyen.

Épp olyan észrevétlenül hagyta el a bordélyt, mint ahogy betért. A treff területén még több erőt ölt bele, hogy lerázza a ráragadt ügynököket, holott mindenki tudta, hogy a királynőhöz igyekszik. Azt viszont nem kellett tudniuk, hogy mit tervez vele.

Általában a nő szabta meg a beszélgetéseik menetrendjét. Vagy a dolgozószobában várta, vagy a hálóban, mikor milyen kedve volt. Nem mintha olyan nem lett volna, hogy esetleg a dolgozószoba lett a háló és fordítva… bár a nő ódzkodott tőle, hogy a palotában fogadja a hódolatát, ahol esetleg a férje rajtakaphatja őket. Egy felszarvazott férj még a jokernek is problémákat okozhat.

Néha… csak néha, amikor megbillent a világ tengelye és bizonytalan volt magában, Gilbert elgondolkodott rajta, hogy milyen is lenne az élete, ha nem az lenne, aki. Ha az ilyesfajta lopott félórák helyett egész éjszakái lehetnének, amiket a szeretett nő karjaiban tölthet. Ha ezek a borzongató érintések gyakrabban lehetnének vendégségben nála, ha a hajába markoló kezek a nap folyamán bármikor megérinthetnék. Ha Erzsi kapkodó lélegzete, a nyögései, néha a kiáltásai nem csak mély torokhangok lennének, hanem egy név, egy régen eldobott és mindenki más számára elfeledett név lennének.

Ez a gondolat mindig visszarántotta a valóságba. Ő a város jokere, egy a város fennállása óta a békét elhozni kívánó névtelenek sorából. Pernye a szélben. Ha még mindig Gilbert Beilschmidt lenne, akkor most az öccse helyett ő állna a kőr élén és rá se hederítene erre a lányra, akit az előző joker segített fel a treff mélységeiből és akit ő tett a hivatala betöltőjévé. A színeik közöttük állnak. A zöld és a vörös sosem volt barátságban.

Ezekben a lopott percekben még hálás is tudott lenni az öregnek, amiért az örökösévé tette. Mikor a nő a haját fésülve, egy szál selyemhálóingben fogadta, végigfutott a hátán a hideg bizonyosság, hogy igen, ez az ő helye, ez az ő létezésének célja. Még akkor is, ha a gondolatait magába kell fojtania, ha az igazságnak csak egy aprócska szeletét mesélheti el. Ilyenkor érezte igazán, hogy él, ezekben a pillanatokban, amikor Erzsébet mellett könyökölt és a nő tincseivel játszadozott, azon merengve, hogy mi lenne akkor, ha a has lassan emelkedő görbülete alatt a növekvő kis élet az ő magvából kelt volna ki.

– Mikor lesz az ünnepség?

– Milyen ünnepség? – kérdezett vissza Erzsi.

– Azt mondod, a férjed nem ünnepelné meg, hogy a felesége végre áldott állapotba került?

Erzsi vállat vont. Hunyt szemmel feküdt és hagyta, hogy Gilbert az egyik tincsét ecsetnek használva mintákat rajzoljon a bőrére.

– Jelentenem kell majd a királyomnak.

A meghitt csend ezzel a mondattal kihirdette a visszavonulást. Gilbert elejtette a hajtincset és a hasára fordult.

– Vannak… barátaim a városon kívül. Kedves ismerősök, akik időnként levelet írnak és elmesélik, mi újság.

Erzsi végre kinyitotta a szemét, de csak azért, hogy kutató pillantást vessen rá.

– Egy névtelennek sok tanítványa van, ezt tudod te is. Közülük per pillanat ketten bóklásznak a világban, és amikor úgy ítélik meg, hogy valami fenyegetést jelent Hetaliára, írnak nekem egy levelet. Kedves tőlük, nem? – Erzsi nem felelt. Meredten nézett rá. Gilbert végül beadta a derekát és hajlandó volt némi konkrétumot is megosztani vele: – Az egyik pajtásom segített tető alá hozni a skandok békéjét. Túl régóta háborúztak egymással a klánok, túl sok ember halt meg. Azt nem gondolta, hogy a frissen aláírt békét a skandok egy alapos fosztogatással akarják majd megünnepelni. Így is mennek majd portyázni mindenfelé. Felfigyeltek a városra, mióta van ez a néhány csecse termékünk. Jönni fognak.

– Ebből mit mondhatok el a királyomnak?

– Amit gondolsz.

Homlokon csókolta a nőt.

– Nem olyan sok ez – dörmögte Erzsébet. – Ezt akár a téren is elmondhattad volna.

– Valahogy úgy, igen. – Újabb csók, ezúttal Erzsi hajára.

– Ivan az egyik nap azt mondta, egészen sok patkány van a palotának ebben a szárnyában és megkért rá, hogy figyeljek oda.

Gilbert keze épp akkor cirógatta végig a nő nyaka ívét.

– Hát igen, a szolgálók sokat fecsegnek, az tény.

– És hogy néhány patkány a falakban él.

Megdermedt.

– A treff várában nincsenek titkos alagutak. Tudnék róla.

– És ha Ivan építtetett néhányat azóta?

– Mondom: tudnék róla. Ebben a városban semmi nem történhet úgy, hogy én ne tudjak róla.

– Például?

– Emlékszel arra a lázadó bagázsra, akikre a királyod azt mondta, hogy majd kifüstöli őket, ha eljött az ideje?

– Igen.

– Találtak maguknak egy gazdag pártfogót. És nem mellesleg, összedolgoznak a pikk lázadóival. Ma éjjel megtámadják Kirkland házát. Zwingliék ellen is terveztek egy kisebb hacacárét, de a káró lefülelte őket.

– És a treff?

A nő felült és a szemében ott égett az akarat, hogy Gilbert avassa be.

– Tőletek félnek. – Ismét kinyújtotta a kezét, hogy fojtathassa a játékot, Erzsi gyöngéd kényeztetését, de a nő eltolta a kezét. – Ivan még keményebb kezű király, mint a többiek. A ti népetek tudja, hol a helye.

– Mégis vannak lázadóink – mutatott rá.

– Azok mindenhol vannak – legyintett. – Keveseknek tetszik a városnak ez a széttagoltsága. Mégis milyen hülyeség ez, hogy négy király? A városok a szomszédos településekkel szoktak versenyezni, nem fecsérlik az erejüket belső torzsalkodásra. Nem úgy mi. Mást se csinálunk.

Kuncogott. Úgy érezte, Erzsi átható pillantása lyukat éget belé, ami gyorsan lelohasztotta a nevethetnékjét.

– Miért pont te lettél az ötödik király? – kérdezte Erzsi.

– Parancsolsz?

– Ivan, Ludwig, Francis, de még Alfred is egyetértett benne, hogy Hetaliának igazából öt királya van. És te, az ötödik, mást se teszel, csak játszadozol velünk, ahogy éppen úri kedved tartja. Ivan még azt is pedzegette a minap, hogy igazából te vagy a lázadók gazdag pártfogoltja.

Ez valóban érdekes fordulat.

– Hogy pénzelhetnék valakit, ha a hivatali kötelességeim között szerepel a teljes szegénység?

– Tudtommal a szüzesség is benne van.

– A nőtlenség, kedves, nem a szüzesség. Azt hittem, ezt tisztáztuk… ha máshogy nem, hát az elmúlt évek gyakorlatával.

Megint mosolygott. Erzsi arca továbbra is kemény volt, akár a márvány.

Miket tehettem volna királyként, ha ez a nő mellettem áll!

– Valahányszor elmész – Erzsi kivette a kezéből a haját, hogy ne játszadozzon vele tovább –, mindig az jut eszembe, hogy jóval többet tudsz, mint amennyit elmondasz.

– Valahányszor elmegyek, mindig azon gondolkodom, hogy vajon mennyit mondasz el Ivannak – kacsintott. – Én neked szeretnék mesélni, de tudván tudva azt, hogy minden itt elhangzott szavam előbb-utóbb a királyod fülébe jut… hogy is mondjam, olyan, mintha ő is itt lenne a lepedők alatt.

Végre megtörte a jeget. Erzsi megrándult, az arca pedig undorodó fintorba torzult. Gilbert nagyon remélte, hogy azért, mert a lelki szemei előtt megjelent a kép, ahogy Ivan az ágy alatt jegyzetel, míg ők ketten szeretik egymást és nem azért, mert esetleg fején találta a szöget.

– Mennem kellene – pillantott az ablak felé.

– Maradj még.

– Oh? Ritkán marasztalsz.

– Ez a mai egy ilyen alkalom.

A nő élesen sóhajtott és a másik irányba nézett.

– Észrevetted rajtam a babát.

– Nem értem az összefüggést.

– Megígértem magamnak, hogy akkor mondom el Roderichnek, mikor már látható. A szobalányaim már hetek óta tudják. A személyzet is pletykál róla, így biztos vagyok benne, hogy Ivan is tud róla… meg még néhányan. De te vagy az első, aki úgy veszi észre, hogy nem… nem mindig az a feladata, hogy a magánéletemben turkáljon.

– Miért baj az, ha elmondod neki?

Megint fintorgott, de nem nézett rá.

– Ünnepelni akar majd. Velem akarja majd tölteni az éjszakát.

– Eddig sosem volt bajod azzal, ha egy nap két menetet mentünk – vonta fel a szemöldökét.

– Azzal van problémám, hogy a két menetet két külön férfival kellene töltsem.

– Megoldhattad volna azzal, hogy nem engedsz be az ágyadba, hm?

– És szalasszam el a lehetőségét egy légyottnak? Ugyan, kérlek.

– Ha tovább dicsérsz, még a végén elpirulok.

Kimászott az ágyból. Míg mosakodott, magán érezte Erzsi tekintetét, hát igyekezett mindig úgy fordulni, hogy a lemenő nap fénye a legjobb oldalát érje. Tartozik neki ennyivel, ha a nő vette a fáradtságot és jóformán szerelmet vallott neki.

Ez, ami köztük van, nem szerelem. Inkább hallgatólagos megállapodás. Akkor is, ha mindketten megszegték azt.

Már a lábbelijét húzta, amikor Erzsi ismét megszólalt:

– Majd szeretném a tanácsodat kérni.

– Amikor a nagyságos asszony óhajtja.

A nő hozzávágott egy párnát. Ezzel a megszólítással mindig kiérdemelte, hogy Erzsi megdobja az első kezébe akadó dologgal.

– Mivel szolgálhatok?

– Nevekkel.

– Kit kéne felderíteni?

– Őt – tette a hasára a kezét. – Évek óta gondolkodom rajta, hogyan fogják hívni a babámat. De most, hogy várandós vagyok, az összes név, amit kitaláltam, üresnek és ridegnek hangzik.

Gilbert mosolygott.

– Azt hiszem, ebben a tekintetben ki kell kérned a kedves férjed véleményét is.

– Én fogom hónapokig hordozni ezt a gyereket, megszülni is nekem kell. Akinek csak annyi a dolga, hogy egyszer öt percig jól érezze magát, az ne szóljon bele.

Gilbertből kirobbant a nevetés.

– Öt perc? Komolyan? Ez a csúcsidő?

– Szerinted mégis minek tartalak? – incselkedett a nő. – Nekem is kijár a kényeztetés.

Soká tartott, mire végre levegőhöz jutott a nagy nevetés közepette. Erzsi csúfondáros mosollyal figyelte közben.

– Számíthatsz rám a nevekkel.

– Mit szólsz a Friedrichhez?

Ez váratlanul érte.

– Az imént még azt mondtad, hogy nincs ötleted.

– Igen, de ez csak úgy… beugrott. Helyesnek tűnt az adott pillanatban.

– Szép.

Erzsi mosolygott, de Gilbertnek nem tetszett az a mosoly. Mintha a nő azt mondta volna vele, hogy „most megvagy”. Nem tetszett neki.

Már csak azért sem, mert az öreg születési neve Friedrich volt.

– Miért engem?

– Minden megvan benned, ami kell.

– Van tanítványod. Nem is egy, tudok róla.

– Ők nem alkalmasak. Te viszont igen. Hajnalig kapsz időt dönteni. Addig szeretnél beszélgetni?

– Felőlem… de ha untatsz, akkor itt hagylak.

Hirtelen támadt szeszély indította el, hogy búcsúcsókot nyomjon Erzsi homlokára. Nem volt biztos benne, hogy Erzsit az érzelmei vagy a játszma vette rá arra, hogy elfordítsa a fejét, két kezébe vegye az ő arcát és lehúzza magához. A búcsúcsók a homloka helyett az ajkát érte és jóval tovább tartott, mint eredetileg tervezte.

Az övébe szúrta a sétapálcáját és átugrott az erkélykorláton. Hallotta, ahogy mögötte Erzsi rémülten felkiált, de ő akkor már két emelettel lejjebb volt. Az ablakok keretébe kapaszkodott, úgy ugrált lefelé, emeletenként. Nem volt a legkényelmesebb mutatvány, de a vastag keretek miatt itt sokkal könnyebben tudott kapaszkodni, mint mondjuk a káró várán. Ott kénytelen volt használni a lépcsőket.

Nem nézett vissza a toronyra. Az sem érdekelte, hogy amint kiugrott, észrevették és ráálltak.

Honnan a hét pokolból tudta meg Erzsi az öreg nevét? Tőle biztosan nem. Sosem kérdezte, ő meg sosem mondta, még azt sem, hogy tudja, hogy volt neve az öregnek. Elvégre a névtelenség a névtelenek egyik fő ismertetőjele, nem?

Megtorpant és az utcakövekre meredt. Rajta kívül egyedül Sadik, Toris és Feliks tud ezekről. A vezetők az öreg tanítványai közül csak Sadikot, Guptát és azt a fura fickót ismerik, aki az öreg halála után mindent eldobott és dobbantott Makaóra. A volt tanítványok közül ő az egyetlen, akivel nincs beszélőviszonyban.

Feliks… igen, Feliks gyanús. Itt él a treffben, szabászata van és szállít a vezérnek is. A körmére kell néznie valamelyik nap.

Felnézett. A nap már lement. Az ég vöröse túl élénk volt, hunyorognia kellett tőle.

Mélyet sóhajtott. Még egy másodpercet várt, aztán eljátszotta azt a trükköt, hogy egyik pillanatban itt van, a másikban pedig az őt követők már bottal üthetik a nyomát. Az egyik káromkodva rohant el alig egy lépésnyire a búvóhelyétől.

Beleolvadt az árnyakba. A város sötétsége befogadta őt. Elrejtette. Ideje volt, hogy az ötödik király megtérjen a népéhez.

Folytatása következik…