Fyrirgefðu mér #Vége

Ühm, helló. Rémlik, hogy ezt a nyár végéig ígértem.

Miután a mai nap kompletten kipucoltam a teljes meris listát (naggyon hosszú volt, hűű, nagyon, azta, milyen hosszú volt…) és már tényleg nem volt mivel elbasznom az időm, elültem, és megszerkesztettem ezt a… ezt. Mivel már kész van vagy három napja.

Egyébként van indokom a késésre. Meg arra, hogy miért nem volt itt semmi augusztusban az ördögszekereken kívül. Tudjátok, mi az? Az, hogy megígértem, ez lesz kész. Cserébe jól rástresszeltem és nem haladtam semmivel.

Emiatt nagy tapsot szeretnék kérni ennek a youtubernek, rávett, hogy csináljak valamit, ne csak sajnáljam magam egész nap, lol.

Van egy félkész ficem ilyen német tesók életérzéssel, boldog békeidők-kora. Nincs benne semmi eget rengető bölcsesség, vagy bármi más. Befejezzem? Ne fejezzem? (*Tonhal nyöszörög*)

Fyrirgefðu mér

#11

– Palacsinta vagy gofri? – kérdezte Leon.

– Szendvics – tartotta magát az álláspontjához Sigurður.

Kemény, mint a szikla. Nem fog engedni akkor sem.

– Van áfonyalekvárunk.

– Akkor lekváros kenyér.

– És hoztam abból a vaníliafagyiból is, amire azt mondtad, hogy Isten ajándéka a Földnek.

Sigurður összeszűkült szemekkel meredt a kedvesére.

– Esetleg megpiríthatod a kenyeret – adta be a derekát. – Majd megesszük fagyival.

– Kenyeret fagyival?

– Miért ne?

– De hát…

– Az én szülinapom, nem? Akkor kenyeret eszünk fagyival. Meg lekvárral.

Leon felemelt kézzel fogadta a vereséget és kiment reggelit csinálni. Ő igazán megpróbált ügyet csinálni Sigurður születésnapjából, mondván, csak egyszer huszonöt éves az ember, de Sigurður nem hagyta. Leon vér szerinti bátyja lehet, hogy mesterszakács Kínában, neki viszont negyven összekoszolt edény és másfél óra kell ahhoz, hogy három-négy darab ehető gofrit előállítson. Nem éri meg a macera. Sigurður csak rosszul érezné magát tőle és egy falatot sem tudna enni.

A pszichológusa mintha magyarázott volna erről valamit, hogy majd foglalkoznak ezzel is, ha minden más tikkjéből kikezelte. A harmadik palihoz járt, mióta eljött Koppenhágából. Sokat haladtak, már ki tudja mondani Koppenhága és Denny nevét úgy, hogy nem rezzen össze és nem akar begömbölyödni egy sarokba sírni.

A reggeli csodálatos volt. A fagyi kenyérrel elég furán hangzott ahhoz, hogy Sigurðurnak is egy kicsit meginogjon a bátorsága, de ez már elvi kérdés volt. Meg kell védenie az álláspontját, és meg is fogja. Pont úgy, mint amikor befogadták Puffin urat. A lunda lelkesen tekergett a lábuk körül és úgy csinált, mint aki még aznap nem kapott enni.

– Te ezt nem szereted – szólt neki szigorúan Sigurður.

Puffin urat ezzel nem tudta meggyőzni. Úgy döntött, nem áll le vele vitatkozni.

– Mi jót csinálsz ma? – kérdezte Leon.

– Könyvár.

– Ne már.

– De már. Négy nap múlva záróvizsgázom, nem tarthatok szünetet.

– De ez ünnepnap!

– A könyvár nyitva van, szóval csak nem olyan fontos – rántotta meg a vállát.

– Akkor jövő ilyenkor Izlandon leszünk, rendben?

Sigurður a szemét forgatta. Micsoda véletlen, hogy éppen Izland függetlenségének ünnepén kellett eme remek világra érkeznie.

– Jövő ilyenkor a vizsgaidőszakon fogok stresszelni.

– Igen? Nem is mondtad, hogy jelentkezel mesterszakra.

– Akkor most mondom, jelentkezem mesterszakra.

– Reszkessenek a tengerbiológusok? – vigyorgott a fagyis kenyerébe Leon.

– Hát jobban teszik! – düllesztette ki a mellét. – Egy katasztrófa, ami néhány kutatási területen van. Reformok kellenek, meg egységes nemzetközi jelölésrendszer.

Leon pillantása ellágyult. Sigurður zavarba jött és elhallgatott, mielőtt sokadszorra is előadta volna a tengerbiológusokat érintő problémák szövevényes hálóját és az összes ötletét, amikkel ezeket orvosolni kívánta. Vághatott egy képet, mert Leon kinevette.

– Mondtam már, hogy büszke vagyok rád?

– Igen. És ami azt illeti, ha nem mondod el napjában háromszor, akkor is tudni fogom.

– Azért nekem jól esik mondani. És azt is tudom, hogy neked jól esik hallani.

Tettetett nemtörődömséggel megrántotta a vállát. Tény, tényleg szerette hallani Leon dicséreteit, de attól még menthetetlenül zavarba jött tőlük.

– És te mi sok szépet fogsz ma csinálni?

– Hát, nem túl sokat és nem túl szépet. El kell vinnem egy adag papírt az irodába, aztán beszélek a főnökömmel, munka után meg szeretném odaadni az interjúvázlatot Arthurnak. Legkésőbb fél hatkor végzek. Utána érted mehetek a könyvtárba?

– Csak akkor, ha metróval jössz és elmegyünk sétálni – mondta szigorúan.

Leon mosolyogva bólintott és Sigurður hálás volt, amiért nem kellett sokat vacakolnia a győzködéssel. Leonnak mindössze két vakfoltja volt, minden másban remekelt: az egyik a főzés, a másik a vezetés. Sigurður ennyi év elteltével sem tudott hozzászokni, hogy Londonban a rossz oldalon kell vezetni. Nem tudott úgy kinézni egy autó vagy egy busz szélvédőjén, hogy ne fogta volna el a halálfélelem, ezért a vezetést ebben a velejéig átkozott szigetországban nem gyakorolta. Leon két évvel ezelőtt sikeresen megszerezte a jogosítványát és azóta is lelkiismeretesen gyakorolt. Sigurður még nem jött rá, hogyan tudná neki finoman megmondani a véleményét, maradt hát a kerülőút, avagy szívességek, séták és a környezet aggasztó állapota. Mindegyik ok a tömegközlekedés javára szólt. Leon újabban egyre ritkábban vetette fel, hogy autóval megy, vagyis vagy kezd megbékélni ezzel a tökéletlenségével, vagy segít neki védeni a környezetet. Utóbbi esetben kis lüke, de pont így szereti.

Egymás kezét fogva sétáltak le a negyedik emeleti lakásukból. Az utcán már nem fogták egymás kezét, részint a hirtelen jött nyáreleji harminc fok miatt, részint meg azért, mert Sigurður még mindig kényelmetlenül érezte magát, ha mások utána fordultak, a párokat pedig mindig megbámulják.

Semmiségekről beszélgettek. A buszmegállóig kísérte Leont, ott integetéssel búcsúztak és ő metróval folytatta az útját. Nem volt hiányérzete: a kapcsolatuk legelején még néha próbálkoztak az ölelkezéssel, de egyikük sem volt az a taperolós típus. Egy-egy simogatás többet ért, mintha Leon egész nap ott lihegett volna a személyes terében. Aludni is csak úgy tudott, ha Leon biztosította számára a megfelelő mennyiségű teret. Mivel Leon kedvence a tengericsillag-póz volt, ez időnként problémákba ütközött.

A közelgő záróvizsga okozta pánik már eléggé elhatalmasodott rajta ahhoz, hogy a könyvtárban tényleg a tanulással foglalkozzon és ne csak beüljön a sarokba egy izgalmasnak tűnő kötettel. Kétszer engedte meg magának, hogy mással foglalkozzon: egyszer kiment a mosdóba, egyszer pedig enni. Máskülönben a jegyzetei és a szakkönyvek fölött görnyedt és tanult. Azt is tanulásnak minősítette, mikor a könyvön keresztül a semmibe meredt.

Nagy mocsoknak érezte magát az összes ilyen szakasz után. Túl sok volt belőlük. Négy nap múlva vizsgázik és még mindig vannak üresjáratok. Hogy fog így mindent megtanulni?

Egy kicsit még hálás is volt, mikor Leon dobott neki egy üzenetet, hogy köcsög a főnöke és késni fog. Sigurður akarva-akaratlan elmosolyodott az üzenetet látva. Na persze. Akárhogy is tűnődik rajta, egészen biztos benne, hogy kettejük közül valószínűleg Leon a köcsög. Már amennyiben a szónak szigorúan a melegekre vonatkozó jelentését nézzük.

A következő álmodozási szekciója önvizsgálat volt. Tűnődés, hogy vajon érez-e magában elég késztetést arra, hogy az éjszaka akciózzanak egy sort. Sigurður a maga részéről tartotta magát az aszexuális címkéhez. Leon is valamerre arra mozgott, bár neki néha voltak futó felvillanásai, ezért jobb szerette magát demiszexuális és további hetvenkét kérdőjellel fémjelezni.

Önvizsgálata végén arra jutott, hogy igen, bújcizni fognak, de semmi több. Szeretné látni Leon arcán az örömöt, amit az a tudat ad, hogy neki örömet okozott. Leon boldog mosolyáért hajlandó néha örülni egy kicsit.

Aztán persze rájött, hogy megint csak elbassza az idejét és rohamléptekkel állt neki átnézni a következő tételt.

Nem sokkal nyolc előtt, mikor Sigurður már elkezdett cihelődni, lévén, hogy a könyvtári hangosbemondó már ötpercenként közölte a pontos időt és emlékeztette a zárásra, Leon felhívta, hogy már a metróról beszél, mindjárt ott van. Sigurður a szabadkozás elébe vágott, megköszönte és letette. Egy pillanatra eltűnődött, hogy Leon vajon gondolna-e olyasmire, hogy ő mérges és rácsapta a telefont. Nem, Leon nem olyan. Ő viszont olyan lenne. A könyvtár előtt toporogva azon őrlődött, hogy Leon vajon mit gondol erről a rövid beszélgetésről. Teljesen belelovalta magát, észre sem vette Leon érkezését.

– Na hali – köszönt kedvese könnyedén. – Bocsi még egyszer, a főnököm hülye.

– Semmi gond – dadogta. – Ugye nem csaptam rád a telefont?

– Mi? Dehogy!

– Huh, az jó.

– Ugye nem ezen görcsöltél egész idáig?

– N-nem.

Elpirult és félrenézett. Leon sóhajtott. Átkarolta a vállát és egymásnak döntötte a homlokuk – csak egy pillanatra, tudta, mennyire zavarja Sigurðurt a nyilvános helyen ölelkezés. Még kacsintott is, mire Sigurður nyelvet öltött rá.

Megkönnyebbülten lépdelt Leon oldalán a metró felé. Sigurður kíváncsian pillantott a mappára, amit a kedvese szorongatott. Reggel még nem volt nála.

– Megint hazahordod a munkát?

– Nem, csak ezt kell elvinnem Arthurnak. Eseti értekezlet volt, amin nem is az én területemről volt szó, cserébe marha hosszúra nyúlt és főni nem engedte, hogy lelépjek.

– Szegénykém. Akkor még benézünk Arthurhoz?

– Japp. A St. James parknál van, valami tárgyaláson, ha jól emlékszem. Azt mondta, odamehetek. Van kedved a St. Jamesben őgyelegni?

– Van hát.

Két megállót utaztak a metrón. A Green park mellett bandukoltak, megtárgyalták milyen roppant érdektelen napjuk volt és Sigurður elsírta, hogy az igazán durva vizsgapánik még mindig kerüli.

– Talán megtanultad kezelni? – tippelt Leon.

– Fenét. Majd az utolsó este fogok kiborulni. Úgy fogok odaállítani, mint egy hulla.

Céljuk a Lancaster House volt, legalábbis Leon az utolsó telefonhívással ezt szedte ki Arthurból.

– Mibe, hogy megint részeg – csóválta a fejét.

Sigurður nem mondott semmit. Az ital éppenséggel egy olyan dolog volt, amiről nem tudtak pozitívan beszélgetni és egyikük sem tudott soha egy bizonyos mennyiségnél többet meginni. Sigurðurnak néha egy pohár bortól is kavargott a gyomra.

Szentiván-éjhez közeledve a napnak még eszében sem volt, hogy lenyugodjék. Az árnyékok már megnyúltak és kezdett a világra ereszkedni a ragyogó, narancsos fátyol, mely lángra lobbantja a színeket. A világosság ellenére a Lancaster House lámpái világítottak. A bejáratoknál napszemüveges, öltönyös pofák fürkészték a tömeget. Fenyegető némasággal meredtek Leonra is, mikor a kedvese megállt előttük, és magabiztosan elmondta, hogy miért jött. Közel öt perces győzködés után a fatuskó-intelligenciájú biztonsági őt odahívta a felettesét, akit már tájékoztattak az érkezésükről. A pali, Leon legnagyobb sajnálatára, előbb leszúrta az őröket, hogy miért nem hívták előbb, csak utána szabadkozott nekik a kényelmetlenségért és hívta be őket.

Az előtér közepén vette észre a feliratot. A földbe gyökerezett a lába.

Konferencia a Zeneszobában

„HETALIA”

Leon azonnal megértette, mi a baj. Kinyúlt Sigurður kezéért, ő pedig hálásan rászorított kedvese ujjaira.

– Szerintem én idelenn maradok – mondta rekedten.

– Felküldethetem a papírokat, ha szeretnéd.

– Menj csak, megvárlak.

Kényszerítette magát, hogy elengedje Leon kezét. A hatalmas előcsarnoknak a közepén kezdődött a lépcső, annak két oldalán kisebb asztalokat állítottak fel. A jobb oldalon ült, illetve inkább rogyott le az egyik vörös plüsspárnás székre. Egészen addig vicsorszerű mosolygásra kényszerítette az arcizmait, míg Leon abba nem hagyta a toporgást a lépcső aljában, és a fokokat kettesével szedve meg nem indult fölfelé.

Lenézett a remegő kezeire. Szaggatottan sóhajtott és a hajába túrt.

Leon mindjárt visszajön. Már itt sem vagytok.

Mégis, a tudat, hogy egy Hetalia rendezvény van a közvetlen közelében, aminek Denny potenciális vendége… Leonnak a szakmája révén jártak a lapok, amiket jobb hely híján a vécében tárolnak. Időnként ráfanyalodik az ember, és akárhogy kerüli, időnként belefutott Denny nevébe. Vagy azért, mert a cégéről értekeztek, vagy azért, mert a szélkerekek építése előtt átvizsgálták az óceánt, hogy a kiszúrt terület alkalmas-e a beruházásra. Sigurður éppen egy ilyen felmérésen teljesítette a kötelező szakmai gyakorlatát.

Az egész hajóút alatt a torkában dobogott a szíve és azon görcsölt, hogy vajon Denny itt is tesz-e egy szúrópróba-szerű látogatást, mint ahogy azt akkor, sok évvel ezelőtt, Dániában tette. Tudta, hogy nem tartoznak a DanWind alá, így Dennynek a világon semmi keresnivalója a hajójukon, de a görcs csak akkor oldódott fel, mikor végre partra szállt. A nyílt vízen végig azon gondolkodott, hogy akar-e olyan szakmát, ahol ilyen stresszben éli az életét, de a szárazra lépve minden kétsége, minden félelme semmivé lett, sőt, szégyellte magát, amiért ilyen hülyeségek jutottak az eszébe.

A Lancaster House előcsarnokában az összes ilyen hülye emléke előjött. Denny neve pingponglabdaként pattogott a fejében, pedig próbálta magát leállítani. Ha falra fested az ördögöt, megjelenik, tartja a mondás. Ha Dennyre gondol, akkor előbb-utóbb idejön. Jobb lesz, ha elfelejti.

– Elnézést, leülhetek?

Rémülten megugrott. Előbb bólintott, minthogy rájött volna, ki is áll vele szemben. Vagy megnézte volna, hogy az övén kívül az összes asztal szabad az előcsarnokban. Ez Lukas Bondeviket egy csöppet sem zavarta, leült a székre vele szemben és komótosan lehúzta a kezéről a fehér szövetkesztyűt.

Sigurður agyán átszaladt a gondolat, hogy Bondevik nem lehet teljesen normális, ha ilyen melegben a frakk mellé még kesztyűt is húzott.

– Nem szeretném rabolni az idejét – mondta a norvég férfi tökéletesen kiművelt angolsággal. – Sőt, egészen biztos vagyok benne, hogy ha tudta volna, milyen találkozó van itt, ide se jön. Vagy talán tévedek?

– Nem téved – nyögte Sigurður.

Lukas csak egy pillanatot késlekedett a levegővétellel ahhoz, hogy Sigurður tudja, a férfi átfogalmazta a mondanivalóját.

– Egy közös ismerősünk nagyon szeretetne eljuttatni valamit magához.

Összeszorult az állkapcsa.

– Megkértem Herra Densent, hogy ne keressen.

– És nem is tette, egyébként ez már rég magánál lenne.

Felvette az aktatáskát, melyet leüléskor az ölébe csúsztatott. Kettejük között az asztalra tette, maga felé fordította a száját, és nagy műgonddal felkattintotta a kapcsokat. A táskában egyetlen mappa volt. Sigurður szíve nagyot dobbant: Elsa nézett rá a borítóról.

Lukas szó nélkül felé nyújtotta a dossziét. Sigurður remegő kézzel elvette.

Hivatalosnak tűnő papírok, számlák és egy tokba helyezett bankkártya volt a mappa tartalma. A kártya alá egy jegyzetlapot ragasztottak fel, melyre csak néhány számot és a valutát írták fel. Másfélmillió dán korona.

– Mi ez? – nézett fel gyanakodva Lukasra.

– Az elmaradt munkabére – felelt a férfi szenvtelenül. – Ha Denny… ha Herra Densen jól számolt, akkor ön naponta tizenöt-tizennyolc órában állt a rendelkezésére az évnek minden napján, kivéve a szabadnapokat, melyeket az igazolások szerint ön soha nem vett ki. Az ön munkakörének megfelelő órabérrel, éjszakai-, illetve ünnepi bérpótlékkal és a kötelezően megváltott szabadsággal együtt az adók és egyéb járulékok, valamint az ön által felvett havi előleg levonásával együtt ennyi hátraléka volt Herra Densennek önnel szemben.

Kukán bólintott.

– Illetve, nem pont ennyi – ismerte el Lukas. – Egymillió-négyszázhuszonhatezer-ötvenegy korona lett volna. A többit tekintse jutalomnak, illetve kompenzációnak a megkésett kifizetésért.

Megint csak bólintani tudott.

– Már csak annyi maradt hátra, hogy átnézze a szerződését, mindent helyesen töltöttünk-e ki.

Lukas a papírok felé intett. Sigurður zsibbadó ujjakkal lapozta át a papírokat. Voltak ott nyomtatványok, kimutatások, néhány leragasztott boríték és féltucat papír, melyek Denny jellegzetesen ronda kézírásával voltak teleróva. Fyrirgefðu mér fyrirgefðu mér fyrirgefðu mér, ez állt rajtuk több tucatszor, több százszor. A szerződés ezek alatt volt, szintén kézzel írva, nagyon hasonló ahhoz, amit anno a koppenhágai lakásban aláírt. Ami azt illeti, a dátum is megegyezett, de csak Denny adatai voltak kitöltve rajta.

Felvont szemöldökkel nézett fel.

– Gondolom, nem szeretne okirat-hamisítás vádjával börtönbe kerülni – rántotta meg a vállát Lukas. – Javaslom, azokkal az adatokkal töltse ki, amik akkor érvényesek voltak.

– Nem voltak érvényes papírjaim – tette vissza a mappát az asztalra. – Azokat, amiket Herra Densen kérésére állítottak ki a nevemre, akkor a dán állam jóváhagyásával érvényesnek minősültek.

– Attól még hamisak voltak.

– Egyéb esetben kiskorú tiltott foglalkoztatása miatt indulna eljárás Herra Densen ellen – mutatott rá Sigurður. – És a papírjaim ügyét tisztáztam Izlandon.

– Mikor?

– Egy héttel a felmondásom után.

– Megkérdezhetem, hogy melyik nevét használja?

Sigurður, maga is meglepődött ezen, ajka felfelé görbült.

– A Sigurðurt, Herra. Az Emilt komolytalannak érzem.

– Ezek szerint maradt a Steilssonnál.

– Így van.

– Hivatalos úton változtatta meg?

– Igen. Összeegyeztették a nevem az adataimmal, töröltek az eltűntek listájáról és egyebek.

Lukas a kitöltetlen szerződésre nézett. Sigurður mérget vett volna rá, hogy azon gondolkodik, megéri-e kicserélni a régi szerződését ezzel a visszadátumozottal.

– Lehet, hogy ennek az ügynek a felgöngyölítésére kénytelenek leszünk igénybe venni egy jogász segítségét – mondta a férfi lassan. – Beleegyezik, hogy a továbbiakban még egyszer megkeressem?

– Ami azt illeti… Eddig jól megvoltam enélkül a pénz nélkül. – Visszatolta a mappát Lukas elé. – Nem tartok rá igényt.

– Vegye fontolóra, kérem.

– Ha Herra Densen nem tud vele mit kezdeni, adományozza el.

– Már megtette – világosította fel. – Viszont nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy maga oly sok éven át jóformán ingyen dolgozott neki.

Megállta a fintorgást. Hogy oda ne rohanjon!

– A pénz nem csak eszköz, amit fel lehet halmozni, Herra Steilsson – mondta. – Való igaz, hogy nekünk valamivel több adatott belőle, és emiatt gyakorta szertelenül bánunk a kisebb-nagyobb összegekkel. Ezzel együtt viszont a megbecsülés és a tisztelet kifejezésére is szolgál.

– Szóval ha azt mondom, hogy tartsa meg, akkor azt is mondom, hogy tojok az érzéseire? – horkantott Sigurður. – A gond az, hogy nagyjából ez a helyzet, Herra Bondevik.

Lukas pillantása megkeményedett.

– Nézze…

– A francba már, Siggi! – harsant felettük Denny hangja.

Hirtelen olyan fájdalom lángolt fel a derekában, amit utoljára nem elég régen érzett. Mereven kihúzott háttal figyelte volt főnökét. Denny hármasával-négyesével ugrált le a fokokon.

Már ott is állt előttük, az előbbi futástól felgyorsult lélegzettel. És semmit nem változott. A haja ugyanúgy az égnek meredt, az arca még mindig kisfiúsan kerek, pedig Sigurður számításai szerint már elmúlt harminc éves.

– Hej.

És integetett neki, vigyorogva, egészen addig, míg Lukas fel nem mordult. Akkor a norvégra pillantott, és gyorsan konszolidáltabb testtartást vett fel.

– Ez a tiéd.

Felkapta az asztalról Elsát és felé nyújtotta.

– Tényleg. Az eredeti szerződésben is a minimálbér szerepel, az meg már tökmindegy, hogy ha egyszer módosítjuk, akkor mit írok bele. Kérlek, Siggi.

Megint ez a képtelen, régi becenév. Úgy érezte, kívül került a saját testén, nem ura önmagának. Ha nem lett volna a lángoló gerince, talán a lelke ki is röppen ebből az átkozott porhüvelyből…

– Egyébként, uhh, köszi. Hogy segítettél összerántani az életem. Nélküled nem ment volna.

Még mindig nem tudott megszólalni. Bámult fel, fel Dennyre – már el is felejtette, milyen magas, vagy talán csak az teszi, hogy ül? – és feltámadt benne az összes koppenhágai emlék. Már a nyelve hegyén volt a dán „Mit parancsol, uram?” kérdés, de szerencsére visszanyelte. Cserébe ment vele minden más is, így teljesen kiüresedett fejjel meredt a másikra.

– Sigurður! – harsant Leon hangja a magasból.

És jött, rohant, suhant felé, Sigurður pedig remegve-reszketve felállt, kitárt karral fogadta őt és Dennyre meredve elhatározta, hogy soha többet el se ereszti. Leon mondott neki valamit, de a hangja légyzümmögéssé tompult az agya hátsó részében. Hagyta, hogy a kedvese kivezesse az épületből.

Leon sokáig beszélt hozzá. Egyszer körbe sétálta vele a St. James tavát, mire Sigurður valamennyire visszatalált magához. Kiüresedett fejjel, tompán válaszolgatott Leon kérdéseire. A pillantása újra és újra visszatért a jobbjában szorongatott mappára. Elsa mosolya félúton volt a gúnyos és a bánatos között.

Csak kérnie kellett és megindultak haza. Sigurður látta, hogy Leon aggódik. Minden igyekezetével azon volt hát, hogy úgy viselkedjen, ahogy egyébként szokott, próbált reagálni a kedves megjegyzésekre és a párja félig öntudatlan rezdüléseire. Igyekezett leplezni, hogy az útjuk során eléjük kerülő összes szórólap, utcatábla, felirat, rendszám, minden egy kétszavas kifejezéssé olvadt össze a szemei előtt.

Fyrirgefðu mér.

Bocsáss meg.

Denny lerogyott a megürült székbe és üres fejjel bámult utánuk.

– Hát, ez nem pont úgy ment, ahogy gondoltuk – mondta Lukas. – Bocsáss meg.

– Hm? Oh. Semmi baj, Lukas, nem a te hibád, én szúrtam el.

– Legalább beismered.

– Mi? Azt hittem, bátorítani akarsz, de csak rúgni akartál belém még egyet?!

Lukas vállat vont. Nem nézett Dennyre; most ő bámulta az ajtót, amin át Leon kikísérte Siggit.

– Van egy olyan érzésem, hogy soha többet nem találkozunk vele.

Denny gondterhelten sóhajtott.

– Nekem is.

– Bánt?

– Inkább az, hogy bárhová is megy, rosszat fog gondolni rólam.

– Den, beszéltünk már erről. Megcsinálod a mappát, elsimítasz mindent. Most megkapta a dossziét. Rajta áll, hogy visszajön-e a szerződéssel.

– Nem hiszem, hogy visszajön.

– Azt mondtad, hogy lezsíroztál mindent, és soha nem fognak nyavalyogni a foglalkoztatása miatt.

– Így van.

– Akkor?

– Szerintem az egész mappát ki fogja dobni az első kukába.

– Te megtettél mindent – Lukas átnyúlt az asztal felett és megszorította Denny kezét. – Ennél többet igazán nem csinálhattunk volna, csak akkor, ha olyasmire kényszerítjük, amit nem akart volna. És azt mondtad, hogy azt nem akarod.

Denny ráharapott az alsó ajkára és bólintott.

– Szerettem volna, hogy ott legyen az esküvőnkön. Odáig még nem jutottatok el, mi?

– Nem. De a meghívó benne van a mappában. Ha akar, majd eljön.

– Nem fog – jelentette ki borúlátón Denny.

Lukas ellene fogadott, mát csak babonából, mert ha ők ketten fogadtak, akkor mindig Denny húzta a rövidebbet.

Kivéve természetesen most. Eljött a nagy nap és Siggi nem volt sehol. Denny kétszer is átfésülte a meghívottak tömegét, újra és újra Arthurra tévedt a tekintete, hátha felbukkan mellette az öccse, de sem Leon, sem Siggi nem jelent meg. A csalódottsága csak addig élt, míg Lukas meg nem szorította a kezét. Ránézett és mosolygott.

Siggi segített neki kimászni egy gödörből. Lukas hajlandó volt ott állni és várni rá a célvonalon, hogy aztán együtt menjenek tovább.

Még egy hónappal az esküvő után is voltak a kamrában becsomagolt ajándékok, amiket a násznéptől kaptak. Denny lassan, egyesével bontogatta őket, ahogy egy szegény kisgyerek eszi a csöves kukoricát: szemenként, hogy minél tovább tartson. Aznap reggel a kávéja mellett egy egyszerű, bordó selyempapírba csomagolt dobozt hozott. Egy mozdulattal letépte és a válla fölött a padlóra hajította a papírt. Lukas rutinszerűen összeszidta érte.

Egy játékmackó volt benne. Kedves pofijú jószág, kék-fehér bojtos sapkával, de plüss szívecske meg hasonló marhaságok helyett egy íjat szorongatott, a hátán nyilakkal tömött tegezt viselt.

Tátott szájjal meredt rá. Óvatosan letette a macit a reggelije mellé, majd sietős léptekkel visszament a hálóba. Denny esküdni mert volna rá, hogy hallotta Berwald álmélkodó és rendkívül hálás felkiáltását, ahogy letette a viharvert mackót az újonnan kapott mellé. Amaz kicsit kisebb volt. Az új bundájával úgy tűnt, mintha Berwald mord viking lenne, ő meg egy ilyen csupa napfény és szivárvány vidámság-bomba.

– Leesett a levél – figyelmeztette Lukas.

Követte férje pillantását és felvette a földről a kettőbe hajtott lapocskát.

A mackó büszke finn, a neve Tino. Remélem, kedvelni fogják egymást Berwalddal.

Remélem, egy nap meg tudja majd bocsátani, hogy nem tudok a szemébe nézni, Herra Densen.

A legjobbakat: Sigurður Emil Steilsson

Denny hosszú másodpercekig meredt a papírra, Lukas meg őrá. A norvég aggódása csak akkor engedett, mikor Denny végre felnézett és mosolygott. Elkérte a levelet.

Szó sem volt benne arról, hogy megbocsát neki, de Denny így értelmezte. Megadta a nevét, ami jelenthet egy új kezdetet is. Denny legalábbis ebben fog bízni, ahogy őt ismeri. Aztán ahogy telni fog az idő, újra és újra elolvassa majd a levelet, cafatokra szedi az értelmét, felméri a lehetőségeket… Lukas előre tartott a konklúziótól.

El fogja tüntetni ezt a papírt, abban a pillanatban, hogy a másik nem figyel. Hadd maradjon meg a boldogsága. Hadd higgye, hogy megbocsátást nyert.

Addig biztosan az övé marad.

Vége

Vége van. Sírok. Vége van.