Mondd

Diplomatikusan fogalmazva: ez egy kicsit tovább tartott, mint gondoltam.

Nem diplomatikusan: Tonhal, mi a?! Majdnem két hónapja volt, hogy, bármit hoztál az éhezőknek!

Hát… ja. Előbb az említett fogadalom, utóbb meg az érzés, hogy ha már ennyit hiányoztam, akkor talán illene valami értékelhetőt lerakni elétek. Utóbbi nélkül ezt még november elején kiraktam volna, ugyanis az ígéretemet megszegve, egy depressziós pillanatomban Romanót segítségül hívva angstoltam egy sort.

Fogadjátok szeretettel.

Mondd

Sosem jelentett jót, ha Nonno beszélni akart vele. A hetvenet már jócskán taposó öreg nehezen ereszkedett le a konyhaszékre. Kétségtelen tény, hogy a házban a konyhában találhatóak a legkényelmetlenebb székek, mégis, a fontos dolgokat mindig a konyhában beszélték meg. Romano akár hagyománynak is nevezhetné.

Nagyapa összetámasztotta az ujjai hegyét és azokat nézve gondolkodott. Romano hátradőlt. Mióta Feli elköltözött, nem volt, aki megtörje a csöndet. Romano megszívta az orrát. A kredenc tetején násztáncot jártak a legyek.

– Mondtam már neked, milyen szép nagyra nőttél? – nézett fel hirtelen Nonno, barna szemében cinkos ragyogás.

Szkeptikusan felvonta a szemöldökét, mire a ragyogás kihunyt, és az öreg legalább olyan nehezen sóhajtott, mint ahogy az imént leült.

– Rendben, akkor nem húzom az időt. A pasta is frissen az igazi, nemde?

Mereven bámulta a nagyapját. Megdicsőült kamaszkorában ennyi is elég volt ahhoz, hogy ne kelljen végighallgatnia egy kiselőadást. Arra most is jó volt, hogy Nonno megint a kezét kezdje fixírozni.

– Huszonhat éves vagy, fiam.

– Tudom – mordult fel. – Sőt, azt is tudom, hogy amikor te annyi idős voltál, mint én, anya már megvolt, amikor meg anya annyi idős volt mint én, akkor már Feli is megvolt.

– Nem siettetni akarlak – emelte fel a kezeit védekezőn Nonno.

Romano pont úgy érezte, mintha siettetnék.

– Csak szeretnék elmesélni valamit.

Nagyvonalúan intett, és összefonta a karjait.

– Huszonkét éves voltam, mikor találkoztam életem szerelmével. Álomszép volt – idézte fel a vénember régen volt ifjúságát. Romano elfojtotta a késztetést, hogy sóhajtson egyet. A mama millió-egyszer mesélte, milyen nagyon jóképű volt papa fiatalon. – Helénének hívták.

Összeszaladtak a szemöldökei. Az ő nagyanyját Oliviának hívták.

– Tüzes nő volt. Ami a szívén, az a száján. Bomlottak utána a férfiak, és szerencsésnek mondhattam magam, amiért igent mondott, mikor megkértem a kezét.

Romano kiegyenesedett. Nonno még mindig kerülte a tekintetét.

– Talán ezért sem voltam meglepve, mikor az esküvőnk kitűzött dátuma előtt egy hónappal meggondolta magát. Összekaptunk. Lemondtuk az egészet. Szakítottunk, egy hétig nyalogattuk a sebeink. – Az öreg felkuncogott. – Aztán persze, visszamentem hozzá. Ő visszafogadott és megint boldogok voltunk. Továbbra is jegyesemként hivatkozott magára. Új dátumot beszéltünk meg. Azt is lemondta. Aztán a harmadikat is. A negyedik alkalommal közöltem vele, hogy vagy odaáll velem az oltárhoz, vagy mást veszek el. Azt mondta, kitart mellettem.

Nonno elrévedt.

– És aztán? – kérdezte Romano türelmetlenül, mire az öreg összerezzent.

– Hogy? Oh, természetesen két héttel az esküvő előtt megint támadt valami hasfájása, hogy neki nem jó az az időpont. De tudod, egy esküvőt megszervezni drága dolog. A polgári foglaló, a papnak a misepénz, lefoglalni a zenészeket, kitalálni, hogy mit fog enni a násznép, egyáltalán meghívni a násznépet…

– Ott voltam Feli esküvőjén – vágott közbe.

– Hát persze, hogy ott voltál, és milyen szép volt, nem igaz? – mosolygott Nonno. Aztán elkomorodott. – Legalább olyan szépnek képzeltem el az én esküvőmet Helélével. Ő meg faképnél hagyott. De engem sem akármilyen fából faragtak ám! Megmondtam, amit megmondtam, én azon a napon nősülni fogok.

Romano észrevette, hogy tátva maradt a szája, hát gyorsan becsukta.

– Tudod, én akkor a hadseregben szolgáltam, fiatal, csinos tiszt voltam… – az ajka felfelé rándult. – Igazából az első nőt leszólíthattam volna, de akkoriban kicsinyég idegessé tett ez az ügy Helénével, így elmentem a körzeti oktatási hivatalba, és kirakattam az asztalra a tanítónők fényképét.

– És a mama köztük volt?

– Majdnem – ismerte el. – Ráböktem arra, amelyik szerintem a legcsinosabb volt, de neki már volt kedvese. Elvettem helyette a nővérét.

– De ő már a mama volt, ugye? – kérdezte Romano rosszat sejtve.

– Persze, hogy a mama volt, ki más! – kiáltott fel Nonno.

Ez valahogy nem klappolt össze azokkal a történetekkel, amiket Nonna mesélt anno a karácsonyi vacsoránál.

– És mama nem mondott semmit, csak hozzád ment?

– Más világ volt az, fiam – rántotta meg a vállát az öreg. – Nagyanyád előtte egyszer már férjnél volt, csak az ura nyert a lottón és úgy ment ki Amerikába, hogy a lába se érte a földet!

– Nonna erről nem mesélt.

– Mert én elmeséltem, hogy milyen kalandosan lett Olivia a feleségem? – mutatott rá. – Akkoriban még máshogy néztek az elvált asszonyokra. Azt mondták, hogy biztosan valami „hiba” van bennük, azért nem kellettek. Aki egyszer elvált, az rendszerint úgy is maradt.

Romano nagyot szusszant.

– Huh. És a mama első férje? Sose hallottatok róla többet?

– De, elkártyázta minden pénzét. Aztán valahogy hazakeveredett, kiderítette, hol lakik nagyanyád és megpróbálta magát visszakönyörögni. A gond annyi volt, hogy én nyitottam ajtót, és addigra már megszerettem nagyanyádat.

– Addigra?

– Az ilyesmi nem csak így ukk-mukk-fukk, fiam, te is tudod. Először mérges voltam Helénére. Aztán mérges voltam magamra, amiért hülyeséget csináltam. Aztán az első házassági évfordulónkra Olivia először főzött parmezános-spenótos raviolit.

Nonno nosztalgikus sóhajjal lehunyta a szemét. Romano göcögött.

– Komolyan egy tál tészta miatt szerettél bele a mamába?

– Nono! Te úgy nőttél fel, hogy öreganyád azt főzte, én viszont úgy éltem huszonsok évet, hogy fogalmam se volt róla, mi a jó!

A tenyerébe támasztott a homlokát, és meg se próbálta elfojtani a kuncogását.

– No de – csapott az asztalra az öreg. – Hogy mindezzel mire is akartam kilyukadni. Mármint az egész meséléssel meg a nagy leleplezéssel. – Nonno előrehajolt. – Lovi, nekem életem döntése volt, hogy nem vettem feleségül Helénét. Nem csak azért, mert így nem lehetnél itt te, hanem azért is, mert később úgy hallottam, egyik férje sem bírta vele három évnél tovább, és mind alkoholista lett a végére. Nem mellesleg, Olivia nem adta alám a lovat, mikor elszaladt velem a ló. Épp ellenkezőleg. Az én drága Oliviám le tudta hűteni nagyapád forró fejét.

Csupa-csupa szeretetet hallott a hangjából. Romano szíve nehéz volt, mint a kő.

– Azt akarod mondani, hogy a szerelem humbug?

– Nem, dehogy! Csak azt akarom mondani, hogy… – kereste a szavakat. – Szerintem olyan nincs, hogy szeretet-mérték. Mindig azt szereted a legjobban, akivel éppen jársz, nem? Hát. Nem arra kell várni, hogy az öledbe pottyanjon az, akit jobban szeretsz, mint eddig bárkit ezen a vlágon, hanem… nohát, először is tenni kéne azért, hogy találkozzál olyan leányzókkal, akik megtetszenek, nem csak ülni a babérjaidon. Azért nem aggódok, hogy nem tudod elhívni őket, elvégre az én unokám vagy, ugye. – Nagyapa rákacsintott, de Romano komorságát látva a mosolya kínlódó lett. – Lovi, a nagy Ő az csak egy újabb amerikai sületlenség. Arra kell figyelned, hogy a bizalom meglegyen. Az összhang, a közös téma, bármi, ami összetart az után, hogy a lángoló szerelem elmúlt. Vagy nem múlik el, ki tudja, csak hozzászokunk, és már nem tűnik fel.

Nonno nagyon mereven nézte a tűzhely mellett a sótartót, Romano meg Nonnót. Meg akart szólalni, hogy az örege érezze, érti, amit mond. Vagy legalább nem volt falra hányt borsó. A gondolatok gyorsabban kavarogtak a fejében, mint ahogy a forgalom kavarog Rómában. Valahányszor megragadott volna egyet, az kisiklott a kezei közül.

Az öreg előbb csak a szeme sarkából pillantott rá, de mikor látta, hogy az unokájának egy izma sem rezdül, felé fordult.

– Bevallom, nem számítottam rá, hogy végighallgatsz. Felivel együtt akartalak leültetni, mikor az öcséd nősült, de biztos voltam benne, hogy a fejemre borítod az asztalt. – Romano a fejét hátrahajtva hörgött, Nonno pedig mély, dörgedelmes hangján felkacagott. – Na, ez már az én kisunokám!

Kavarogtak benne az érzések. Nem tudott fogást találni rajtuk. Helyettük az asztalterítőre száradt, tűhegynyi szószfoltot kezdte felkaparni.

– Feli mit szólt a hegyibeszédhez? Főleg a nincs nagy Ő-konklúzióhoz?

– Szerinted. A fiúnak akkor még a csapból is Monika folyt. Azt se tudta, hányadikán van elseje. Ami azt illeti, a múlt hónapban hívott fel, hogy is volt ez az egész velem, meg nagyanyáddal.

– Jó sokára koppant.

– Tudod, milyen – legyintett Nonno szeretetteljesen. – És akárhogy számolom, Monika a legjobb dolog, ami az öcséddel történhetett. Szépen kiegészítik egymást.

– Míg az asszonya agyon nem veri egy zsák krumplival, amiért bókol.

– Sose fogom megérteni a németeket – csóválta a fejét Nonno is. – Csak azért, mert bókol, még nem jelenti azt, hogy meg is akarja csalni… hol élnek ezek? Vagy nálunk mindenki ilyen szigorú, sőt, puritán?

– Ezek szerint Gilbert még nem volt nálunk eleget.

– Ki ne ejtsd előttem még egyszer ezt a nevet – emelte fel az ujját nagyapa. – Mindenesetre… Köszönöm, Lovi. Köszönöm, hogy meghallgattál.

Valami olyasmit illett volna válaszolnia, hogy örül, hogy meghallgathatta. Vagy csak egy szimpla köszönömöt kellett volna kipréselnie magából. Egyik se jött. Maradt a nemtörődöm vállrándítás, meg a kijelentés, hogy Nonno eredjen szépen pletykálni a szomszéddal, a főzést meg hagyja rá.

Tésztakészítés közben általában hülyeségeken rágódik, vagy magában filozofál az élet értelméről. Esetleg Nonnára gondol, aki megtanította őt az igazi pasta készítésének minden titkára. Azok boldog emlékek voltak. Nonno elbeszélése most sötét, kesernyés leplet borított rájuk.

Sokáig tépelődött emiatt a beszélgetés miatt. Rágódott rajta, mint kutya a szívós csonton. Tudta, hogy túl sok energiát szentel neki, de ilyen volt a természete. Újra és újra végigjátszotta magában, próbálta kihallani az örege hangjából a rejtett igazságot, próbálta meglátni a szavak valódi értelmét. Lassan nappala és éjjele lett ez a téma, de csak belül, mindig csak belül.

Róma éjszakai fényeit nézte. Az erkély résnyire nyitott ajtaján szökött be a késő este is forró, nyári levegő. Oda sem nézne pöccintette le a hamut a cigarettája végéről.

– Francis morcos lesz, ha megtudja, hogy idebenn cigiztél.

Antonio már ott is volt mellette, jobbjával könnyedén simított végig Romano hátán. Régen ebbe beleborzongott, utána órákig érezte az érintés helyét. Ha sokáig nem látta a férfit, akkor néha még mindig előjött.

– Min tűnődsz? – kérdezte Toni.

Mert ki kérdezne rá, ha nem ő.

– Semmin.

– Napok óta búval bélelt vagy.

Sosem értette, hogy képes ennyire a lelkébe látni. Mindig megtalálja az éppen rezgő húrt. Valahányszor Toni rákérdezett, hogy mi a gond, mezítelennek érezte magát előtte. Akkor is, mikor fel volt öltözve, hát még most, mikor meztelenül ücsörgött a lakás legkényelmesebb fotelében.

Toni türelmetlenkedett. A nyakába csókolt. Romano hirtelen jött daccal odébb lökte, mire a férfi incselkedve felkuncogott.

– Rrrromano.

Ebbe viszont még mindig beleborzong, a fene vigye el azt a spanyol mindenét.

– Hé. Tudom, hogy baj van, nem szoktál te ennyit pöfékelni.

Juszt is mozdulattal beleállította a félig elszívott cigarettát a hamutartóba. Már most bűntudata volt, amiért bunkó, főleg azért, hogy Tonival bunkó, mikor a férfi tényleg jót akar. Sőt, ő az egyetlen, aki jót akar. Vagy talán nem az egyetlen, de az egyetlen aki számít. Neki legalábbis számít.

Egy pillanat alatt úgy beletekeredett ebbe a gondolatmenetbe, hogy már maga sem tudta, miről van szó.

– Ha nem tudod elmondani, akár le is írhatod – vetette fel Toni.

Adja magát az ötlet, elvégre Romano író. Zsenge kora ellenére már Olaszország-szerte ismert a neve. Az egyik drámáját most fogja bemutatni a Nemzeti Színház. Zenés-táncos produkció lesz. A koreográfia kitalálását Tonira bízták, egy fényes tehetségű spanyol fiatalemberre. Romano még sosem látta, ahogy a táncosokat dirigálja, neki a fényes tehetség bizonyítására elég volt az, hogy Toni azonnal ráérzett minden hangulatrezzenésére, mind szóban, mind írásban.

Ezt a gondot most mondania kellene. Hallania kéne a saját hangján is, és nem csak a fejében, akkor talán kikerülne belőle, gyorsabban, mint ahogy a betűk elviszik. És az írást javítja, formálja, keresi a szavakat, amik még pontosabban adják át a jelentéseket, ez pedig idő, rengeteg idő. Olyan idő, amit arra szán, hogy a saját lelke mélyében kutakodjon.

Néhányan ettől megedződnek és eltompulnak. Romano erre képtelen volt. Ő együtt szenvedett a szereplőivel az alkotás teljes folyamata alatt.

Arra ocsúdott, hogy Toni mellette térdel, és megcsókolja a combját. A borostája szúrt.

– H-hé! – Elkapta Toni elkalandozó kezeit. – Ez most komoly.

– Mert amit én csinálok, az nem komoly? – kérdezte dévaj mosollyal.

– Nem azt mondtam – motyogta, és remélte, hogy az esti félhomályban nem látszódik rajta, milyen vörös.

Toni hirtelen feltérdelt, és Romano térdeire támaszkodva előrehajolt, hogy megcsókolja. Azt hagyta. Egy kicsit még vissza is csókolt.

– Mi az a nagyon komoly dolog? – kérdezte Toni nem sokkal később.

– Voltam otthon.

Az, hogy Toni ilyen nyitott rá, kéz a kézben jár azzal, hogy maga is nyitott könyv. Nem tud titkolózni, ami a szívén, az a száján. Vagy az arcán. Romano másfél hétig tudta rejtegetni a maga baját, a kedvesén viszont azonnal látszódik, ha valami bántja.

Mégis kedves volt, mikor rákérdezett:

– Még mindig az, hogy nem tudsz engem elmondani?

– Nem tudom – nyögte. – Én soha… sose… Eh. Nagyapa mindig morog, ha egy filmben megjelenik a meleg-szál. Beleerőltetik, mondja. Vagy, már semmit nem lehet eladni homokosok nélkül. Meg… meg katolikus.

– Elvileg én is az vagyok – hümmögött Toni.

– Hangsúly azon, hogy elvileg. Más dolog az, hogy azt mondják, vagy valami, és más azt megélni. De miért is magyarázom ezt neked?

– Mert fontos neked?

Romano sandán felnézett rá.

– Toni, sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de koreográfus vagy. Ha te nem tudod, milyen megélni valamit, akkor senki nem tudja.

Toni mosolygott.

– Tény. De te sajnos színdarabokat írsz; amit én letudok egy mozdulattal, azt neked szavakba kell önteni, kedves.

– És mégis te vagy az, aki mindig megtalálja a megfelelő kifejezést. – Lehunyt szemmel hajtotta a fejét Toni mellkasára, a férfi pedig cirógatni kezdte a haját.

Romano hirtelen nagyon remélni kezdte, hogy senki nem látja őket.

– Én csak… Nekem… nekem szükségem van rájuk, Toni.

– Értem.

– Nem akarom, hogy Nonno úgy nézzen rám, mint mikor az utcán kiszúr egy melegpárt. Szeretném majd látni Feli kisfiát. És ha ezt valamilyen módon eljuttatod hozzá, akkor remélem, tudod, hogy kasztrállak.

Toni mellkasa megremegett a hangtalan nevetéstől.

– Hát persze.

Toni szülei tudták, hogy a fiuk meleg, és ugyanúgy támogatták, mint mikor még nem tudták. Járt már náluk, ismerte őket. Ők is ismerték őt, és úgy fogadták, mint Tonit. Mégis, az ő kapcsolatuk teljesen másmilyen volt, mint Romanóé a maga családjával. Nem olyan… szoros.

Akadozva, mély lélegzetvételekkel, tőmondatokban avatta be Tonit a nagyapával folytatott beszélgetés részleteibe. Ha nincs a kedvese bátorítása, a mondandója feléig sem jutott volna el.

– Régen is voltak kalandos szerelmek – nyugtázta a történetet Toni.

– Ez a kalandosnak egy egészen speciális formája, nem gondolod? – kérdezte szárazon.

– De boldogok voltak, nem? – kérdezte vidáman. – Miért bánt ennyire, ha a nagyszüleid utána boldogok voltak? Az én egyik dédanyámat két zsák lisztért és egy vemhes birkáért adták férjhez, mégsem csinálok ügyet belőle.

Hátradőlt a fotelban. Toni arca őszinte és kedves. Az ember már majdnem naivnak nevezné, holott nem az.

Nem tudott sokáig a szemébe nézni. Csakhamar a szemközti szomszéd kiszáradt muskátlis ládáival állt neki szemezni.

– Meséltem neked, hogy mennyien mondták, hogy mennyire hasonlítok Nonnóra, ugye?

– Azt is mondtad, hogy emiatt egyszer földhöz vágtál egy üveg bort, ami túl jó volt ahhoz, hogy földhöz vágd.

Úgy érezte, hogy élete legnagyobb erőfeszítését teszi meg azzal, hogy kimondja:

– A történetben, amit elmeséltem, én nem Nonno vagyok. Hanem Heléné.

Toni mosolya zavart lett.

– Ezt nem értem.

– Én… tudom, hogy néha milyen nehéz velem. Tudom, hogy leginkább alkalmatlan vagyok arra, hogy együtt éljen velem leginkább bárki, hogy csak üvöltözni meg jól berúgni tudok, és…

Toni két tenyerébe fogta az arcát, és erővel felfelé fordította. Romano ritkán látta őt ilyen komolynak. A pillantása az övébe mélyedt. Romano az örökkévalóságig akart így ülni, mélyen Toni szemébe nézve.

– Szeretem tiszteletben tartani a véleményed, de most hülyeségeket beszélsz.

Romano pislogott egyet.

– Kösz.

– Komolyan mondtam. Gyönyörű vagy.

Magához húzta és ismét megcsókolta, ezúttal hosszabban. Mikor eleresztette, odaült mellé a fotel karfájára, úgy ölelte. Romano a szája belsejét rágcsálta.

– Azt tudom, hogy jóképű vagyok. És a fotók szerint tényleg hasonlítok a nagyapámra, vagyis van egy élő képem arról, hogy fogok kinézni hetven évesen.

– Ah, szóval innen fúj a szél. Csak nem ki akarod tenni a szűrömet?

– Mi? Dehogy!

– Én se terveztem ilyesmit. – Toni puszit adott a feje búbjára. – Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy hetven évesen is roppant jóképű leszel. És csak azért nem fogalmaztam radikálisabban, mert tudom, mennyire irtózol a soha szótól.

Átölelte Tonit.

– Most buzi bújci pár vagyunk?

Toni hátravetett fejjel nevetett.

– Egyet árulj el nekem, corazón: hogy lehet az, hogy ez a te szabadszájú szellemed a színpadra még nem kéredzkedett fel?

Hunyorgott.

– Felkéredzkedett, de a színháznak van igazgatója, nekem meg szerkesztőm.

Toni a fejét csóválta.

– El tudom képzelni, hogy szerencsétlenek milyen képet vágnak, mikor kézhez kapják a kéziratod. – Romano oldalba bökte. – Aludnunk kéne, kedves. Csinos vagy, de talán nem kéne táskás szemekkel érkezned az ősbemutatódra.

Hagyta magát meggyőzni.

A kétségei nem múltak el ilyen könnyedén. Toni csókjaival ideig-óráig elfelejtődtek, de aztán a legváratlanabb pillanatokban újra és újra előbukkantak. Mikor végre rászánta magát, hogy visszaadja Francisnak a kölcsön-szerelemlakás kulcsát és összeköltözött Tonival, azt hitte, elmúlik.

Mikor az első igazi házukban a hátsó verandáról nézte, milyen szeretettel öntözi Toni a palántákat, biztos volt benne, hogy egy nap ez a ragyogó csoda rájön, hogy egy ilyen lópokrócba csavart sündisznó, mint ő, nem érdemes a szeretetére.

Mikor a darabja jubileumi bemutatójára mentek és az a csitri körbeudvarolta Tonit, biztos volt benne, hogy most, most fog elmenni. Aznap éjszaka ébren tartotta a fájdalom, mert Nonno akkor már nem élt, és neki nem lett volna hová hazamenni.

Feli legidősebb fiának az esküvőjén ismét előkerült ez az baljós érzés. Szomorkásan nézte Tonit, ahogy keringőre húzza szegény, tiltakozó Monikát. Toni olyan jó táncos volt, hogy a botlábú német nő könnyedén fordult vele, maga is meglepődve ettől.

Romano szomorúan nézte őt a limoncellója mellől.

– Ha feleolyan jól megértenénk egymást Monikával, mint ti ketten, lehet, hogy kevesebbet veszekednénk – tűnődött mellette hangosan Feli.

– Ezzel mire célzol – mordult rá gorombán.

Az öccse mosolya még mindig a füléig ért, pedig már igencsak őszült.

– Azt mondom, hogy szép pár vagytok, fratello!

A torkán akadt az ital. Feli kinevette.

– Dio mio! Te tényleg azt hitted, hogy nem tudom?

Csak hebegni tudott. Az öccse virágos jókedvvel intette közelebb az egyik unokaöccsét, és nyomott a kezébe egy borítékot, azzal, hogy vigye oda az apjának. Gilbert a termen átordítva köszönte meg. Francis hujjogott.

– Te… – hebegett Romano. – Te tényleg tudtad?

– Nonno is tudta – rántotta meg a vállát. – Mindenki tudta.

És mosolygott rá, mint régen.

Vége.