Zavaros víz XIII.

 Morzan offol engem egy kicsit és nem volt hajlandó együttműködni. Ennek megfelelően ez egy nyúlfarknyi fejezet.

 

Forrás

Zavaros víz

XIII. Pára

– Nem, nem, félreértesz – gügyögte Morzan, és csókot nyomott a sárkány orrára. – Próbáljuk újra, jó?

Átölelte a sárkány nyakát és a pikkelyekhez szorította a homlokát. Az a valami, amitől a sárkány dorombolni tudott, a torkában volt, elég közel Morzanhoz ahhoz, hogy az ujjai a vibrálástól előbb viszketni, majd zsibbadni kezdjenek.

Mélyen beszívta, majd kifújta a levetőt és újra behatolt a névtelen parttalan elméjébe. Képek, szagok, benyomások fogadták, mint mindig. Csak a jelen, semmi más. És a jelen éppenséggel az volt, hogy Morzan ott van vele és mennyire nagyon szereti őt.

Egy kicsit ráerősített a saját jelenlétére. A saját képét mutatta a sárkánynak, elhessegette az orra elől a barlangban terjengő száraz szalmaillatot, a kintről érkező szellő nedves-hideg-hó illatát, önmagán kívül kiszorított mindent. A sárkány hangosabban kezdett dorombolni. Morzan ilyenkor mindig elgyöngült egy kicsit, és legszívesebben mindenkinek az arcába nyomta volna ezt a bizonyítékot, amikor azt merészelték mondani neki, hogy az ő drágájának nincsenek érzései. Ezek a pillanatok azonban csak és kizárólag az övéi voltak. És amúgy is: aki egy bele próbálta ütni az orrát a dolgaikba, azt beleállította a földbe.

Kicsit visszahúzódott, hagyott pár pillanatnyi szünetet a társának egy szusszanáshoz, aztán új képet mutatott neki; ezúttal Galbatorixot. A képét, a hangját, a szagát, csakúgy, mint önmagánál. A sárkány meglapult, a dorombolása halkult – úgy reagált, mintha a fészket vezető sárkány megszidta volna valamiért. Morzan megint próbálta elfojtani magában a csalódottságot, amiért a társa így reagált. Galbatorix ugyan a királyuk, ugyanakkor a barátjuk is volt. Nem szólt bele azonban a társa érzéseibe, joga volt hozzájuk.

Harmadjára, ugyancsak egy lélegzetvételnyi szünet után, a fiát mutatta. Murtagh. Kicsi, gyönge, szánalmasan félénk, de az övé. A sárkány pedig ugyanúgy reagált, mint az első két próbálkozása alkalmával: nyáladzani kezdett.

– Fióka – recsegte Morzan és szorosabban tartotta a sárkány fejét, még jobban a pikkelyekhez préselte a testét.

Válaszul a porhanyós, a fogak között szinte elolvadó hús érzését kapta.

Feladta, még mielőtt a sárkány olyan szinten belemászott volna a fejébe, hogy maga is a következő étkezésen kezdjen gondolkodni, amikor a legközelebb a gyerek közelébe kerül.

– Nem fogod megenni, érted? – dörmögte, és adott neki még néhány csókot. – Szeretni fog engem az a kis hülye, úgy fog rám nézni, mint… mint… nagyon. Majd meglátod. Imádni fog engem, nem lesz neked desszert.

Szétfolyó értetlenség volt az ígérete jutalma, amitől megint kedve támadt szétverni valamit. Kordában tartotta, amíg el nem jött a barlangból. Akkor viszont volt-e bárki a várban, aki megtilthatta volna ezt neki?

A gondolat mindenesetre nem hagyta nyugodni. Tudta, hogy a sárkány hatással volt rá, nem véletlen szerepelt a védő-varázslatai között, hogy amennyiben meggyőződése támadna, hogy tud repülni, Galbatorix azonnali értesítést kap. És éppen azért, mert tisztában volt a kapcsolatuk mélységével, erősen aggasztotta az esetleges érzelem-átvitel.

Annyira, hogy a vacsora mellett is ezen gondolkodott.

Hárman maradtak a helyiségben: ő, Murtagh és a fiú nevelőnője, mert mint Morzan megtudta, egy háromévesnek már arra is szüksége van. A cselédeket már korábban kiküldte, elvégre már mindent feltálaltak, ha meg szüksége lenne valamire, a csengőt pedig már feltalálták. Aukával, Murtagh kedvenc dadusával együtt a gyerek hajlandósága is távozott, hogy megtanulja rendesen használni az evőeszközöket.

– Nem így, fiatalúr – mondta fojtott hangon a nő. – Fogja meg, így, nem pedig… nem nyúlunk kézzel az ételhez! A kanállal tesszük a szánkba!

Murtagh egy mordulással kirántotta a csuklóját a nő markából, ezzel a kezében szorongatott kanálról természetesen az összes párolt borsószem egymillió irányba repült. Morzan letette a kanalat és hátradőlt.

A gyerek is letette a kanalat. Bele a tányérba. A nevelőnő idegesen szusszant egyet. Murtagh a tányérba nyúlt, majd a mutató- és hüvelykujja közé csippentett egy borsószemet és a kanálba pottyantotta.

– Nem! – csattant fel a nő.

– Technikailag a kanalat használja arra, hogy a szájába tegye az ételt – szólalt meg Morzan. – Félig már jól csinálja.

– De mégsem illik…

– Hogyne, sejtem. Örültem a társaságának.

Az ajtó felé biccentett. A nő elképedve bámult rá vissza, aztán felpattant, pukedlizett és kiviharzott. Morzan csettintett a nyelvével. Méghogy mellette az emberek hirtelen kezes báránnyá változnak… nagyjából igaz is volt, kivéve, ha papírjuk volt róla, hogy értenek az etiketthez, akkor hirtelen elkanászodtak.

Akkor szakította el a pillantását az ajtótól, amikor megütötte a fülét a fia dúdolása. Murtagh dallamtalanul hümmögött, nyammogott a borsón, miközben akkurátusan telepakolta a kanalat a következő adaggal. Csinos kis kupacot épített, hogy aztán szétszórja a borsó felét, amint felemelte a túlpakolt kanalat. Nem keseredett el, szájába tömte a maradékot, aztán kezdte a procedúrát elölről.

A felkockázott répát a tányér szélére lökdöste, még arra se vette a fáradtságot, hogy építőkockának használja őket és falat építsen belőlük. A halat se ette meg, aminek köze lehetett ahhoz, hogy a nevelő szálka-kutatás címszó alatt szélleltrancsírozta és egy kis kupacot emelt belőle. Morzannak se lett volna gusztusa megenni.

De vajon a gyereket megenné?

Nem bírta ki. Odahajolt és megszagolta.

Nem volt benne semmi különös. Rendesen megmosdatott embergyerek-szaga volt. Jó, ismerte Murtagh-ot eléggé ahhoz, hogy felismerje a gyerek saját illatát, de akkor se volt benne semmi különös.

Elégedetten ült vissza a székére és kapta újra kézbe a villáját. Murtagh egészen megütközve bámult rá.

– Mi van? Már meg se szagolhatlak?

– De miért – kérdezte a fiúcska olyan őszinte, zsigeri utálkodással, amilyen hangsúllyal Morzan emlékei szerint utoljára Bromot hallotta beszélni, amikor az egykori tanulótársa még csak tizenkét éves volt, és véletlen rányitottak a szertárban csókolózó Timuira és Szendárra. Na, hát Brom egyébként is későn érő típus volt és akkortájt nem igazán volt még érdekelt az ilyen dolgokban.

– Mert csak. Ha meg akarlak szagolni, akkor meg foglak szagolni. Nincs ebben semmi fura. Finom a borsó?

– De ezt senkivel nem csinálod.

– Dehogynem, a társammal.

– Anyával?

– Nem. A társammal. A sárkánnyal.

– De én nem vagyok sárkány!

Morzan elvigyorodott és előrehajolt.

– Dehogynem! A fiókám vagy.

– Nem! Kisfiú vagyok!

Morzan felnevetett. Igazán vicces volt a gyerek már-már pánikszerű védekezése.

A nevethetnékje lassan a torkára forrt. Murtagh az ajkát harapdálta, és a terítőt markolta. Az arckifejezése nem csak pánikszerűnek tűnt, hanem igazán olyannak, mintha tényleg félt volna.

Morzan megköszörülte a torkát.

Murtagh még mindig őt bámulta, pislogás nélkül. Morzan visszabámult rá.

Az ötlet úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Már meg is rázta a csengőt, az ajtón pedig bedugta a fejét egy őr.

– Kerítse elő Aukát!

A dadus hamar előkerült. És amint ő belépett, Morzan gyorsan szedett magának még egy adagot, hogy aztán tányérostul kifelé induljon.

– A dolgozószobámban fejezem be. A fiamat magára bízom.

Auka pukedlizett, de a helyén maradt, míg Morzan el nem hagyta a termet. Selena rá se bagózott volna, azonnal Murtagh-hoz rohant volna. Miért jutott ez egyáltalán eszébe?

Elismerésképpen vállon veregette magát.

‒ Igazán szép munka volt. Remekül kezelted a helyzetet!

Felszegett fejjel sétált el, és nem volt hajlandó arra gondolni, hogy esetleg éppen hazudik magának.

>>> Következő fejezet >>>