Zuhanás

Ta-da, történet!

A lényeg: a gondolat az volt, hogy legyen Galbatorixnak rossz egy kicsit, de ne annyira rossz, mint amennyire a kánonban volt.

Ez a cucc sokkal-sokkal hosszabb, mint amennyire indokolt lenne, és azt hiszem, hogy itt-ott elkalandoztam, remélem, nem annyira unalmas, mint gondolom. >.<

  

Forrás

 

Zuhanás

Galbatorix biztos volt benne, hogy egyszer meg fogja találni az okát annak, hogyan képes Jarnunvösk úgy landolni, hogy közben nem ver fel irdatlan porfelhőt. Minden más sárkány hatalmas szelet támasztott, Vösk azonban puhán landolt, mint egy földre hulló falevél. Már sietett is hozzá, elvégre minél közelebb voltak egymáshoz, annál könnyebben érezte a sárkány elméjének érintését.

Elmegyek.

Galbatorix hökkenten torpant meg. Jarnunvösk maga köré csavarta a farkát, ahogy leült. Ametiszt szemeit Galbatorixra szögezte és még pislogni se pislogott.

– Elmész? – kérdezte értetlenül. És meglehetősen ostobán, mint azt egy pillanattal később megállapította.

Igen. Egy barátommal meglátogatjuk a keleti hegyeket. Lehet, hogy a vének ott fognak tartani minket egy darabig, és… hm. A sárkányok időérzékelése más.

– Igen, ezt már észrevettem.

Jarnunvösk néha… megfeledkezett róla, hogy az idő telik, és akár egy egész hétre is magára hagyta őt, mert nem tűnt föl neki, hogy a nap fölkelt és lenyugodott. Bizonyára könnyebb lett volna, ha lett volna közöttük mágikus kötelék, azok azonban ritkák voltak már, mint a fehér holló. Kevesen bíztak már annyira egy másik faj képviselőjében, hogy hajlandóak legyenek mindörökre egybeforrasztani a lelküket.

Nem mintha Galbatorix nem lett volna hajlandó erre. Eleve azért érkezett Ilireába és azért kezdett el sárkányokkal ismerkedni, hogy megnyíljon előtte ez a lehetőség. Egyedül Jarnunvösk látott át a mesterkedésén – és valamiért mégis ő volt az, aki az elmúlt három évben a legközelebb került ahhoz, amit Galbatorix merészelt volna barátnak nevezni.

Nem tudom, meddig fog tartani. Talán egy hét. Talán egy hónap.

– Egy év?

Egy havazás még nekem is feltűnik, horkantott fel a sárkány. Nem, mire az első hó leesik, visszatérek. Vagy így, vagy úgy.

– Vagyis akár fél évig is távol lehetsz.

Tényleg nem tudom.

– Nem… – Próbálta keresni az okokat, a megoldásokat, a lehetőségeket. – Nem fogok tudni kapcsolatba lépni veled, igaz?

Hacsak nem tanulsz meg addig tükrökkel üzenni, nem.

Megrázta a fejét. Kicsit talán kétségbeesetten. Voltak dolgok, amikre képes volt anélkül, hogy valaha formális oktatást kapott, oka volt viszont annak, hogy miért az ősnyelvet használták arra, hogy varázsoljanak – és éppen ezért a tündék és a más fajú varázslók vasmarokkal őrizték azt. Anélkül a legegyszerűbb varázslatok is könnyedén félrementek és Galbatorix nem fogja kockáztatni a zsenijét kockázatos lehetőségek miatt.

– Találkozunk, amikor visszajössz, ugye? – kérdezte óvatosan.

Természetesen. De minden más lesz.

Galbatorix torka erre igazán elszorult. Nem eresztett a csomó, és Jarnunvösk elméjének érintése miatt tudta, hogy a sárkány azt hiszi, ez csak futó kellemetlenség, amit ő a távozása hirtelensége miatt érez. Azért elnézést is kért.

Nem téveszthette meg őt. Galbatoric pontosan tudta, hogy mi történik, mégsem tudta rávenni magát arra, hogy a fejéhez vágja, ha már Jarunvösk lovast választ magának, akkor akár ki is mondhatná és nem kellene ilyen kacifántos megoldások mögé bújnia. Nézzen a szemébe és mondja azt, hogy talált valakit, aki nem csak barát lesz neki, hanem társ.

Ezerszer olvasott már ilyesmiről filléres regényekben. A barátságokat mindig félrelökték a szerelmek kedvéért. Nem volt kétsége felőle, hogy Jarnunvösk ezt az új valakit is jobban fogja kedvelni, mint őt. Szeretni fogja, Galbatorixról pedig megfeledkezik. Aki egy hétre képes megfeledkezni valakiről, akit a barátjának nevez, mit tesz akkor, ha lélektársra talál?

Jarnunvösk mondott neki néhány biztató szót, de őszintén? Nem hitt neki.

Leszegett fejjel sétált haza. Nem szállt villamosra; az új találmány nagy népszerűségnek örvendett, Galbatorixnak viszont nem fűlött a foga hozzá, hogy úgy vegyen jegyet, hogy hétvégente bérkiegészítésként az erőműbe járt. Ha úgy nézte, akkor azért kellett volna fizetnie, hogy a saját lecsapolt erejéből működtetett járművet használja. Na nem.

Tehát sétált. És séta közben próbálta eltaposni az ostoba kis hangot a fejében, ami azt mondta, hogy mindez az ő hibája. Ha jobban titkolta volna a terveit és a vágyait, ha Jarnunvösk nem szimatolta volna ki azonnal, hogy lélektársat akar, és a Rend segítségével akar kiemelkedni a jelenlegi társadalmi helyzetéből, akkor már régen társául választotta volna valamelyik sárkány. Gyakorolta rajtuk a beszédkészségét, és tudta, hogy képes elbűvölni őket. Ment volna.

De Jarnunvösk keresztüllátott rajta. És úgy tűnt, hogy amit egy sárkány tudott, azt mindegyikük tudta. És most, hogy Jarnunvösk félrelöki őt, Galbatorix kifogyott a lehetőségekből.

Kénytelen lesz tovább dolgozni a nyomorult ügyvédi irodában, mint utolsó lóti-futi, hogy elég pénze legyen megfinanszírozni a tanulmányait. Évekbe fog telni, de Galbatorix nem az a fajta volt, aki feladja.

Eljött Dras-Leonából, ahová a bevándorló szülei letelepedtek. Volt rendes munkája, nem csak olyan alkalmi kis besegítések, mint amikből anno az apja próbálta eltartani a családjukat. Nem itt fog megtörni.

Elfelejti szépen Jarnunvösköt is és új tervet fog kidolgozni.

Azért a gangos bérház ajtajában még egyszer megállt és visszanézett. Jarnunvösk a város fölött szárnyalt, egy vörös sárkánnyal egymás körül keringtek. Bizonyára egy másik barát, akitől elköszönhet, mielőtt a keleti hegyek felé veszi az irányt.

A fejét csóválta. Nem. Nem fog Jarnunvöskön rágódni. Elfelejti őt, hogy ne fájjon.

* * *

A következő nap az ügyvédet, aki alatt Galbatorix dolgozott, elvitte egy csapat egyenruhás, hogy gyorsított tárgyalás után egy életre rács mögé dugja. A vád sikkasztás és korrupció volt, és mivel Galbatorix neki dolgozott, a vizsgálat idejére lefoglalták az ő bérelt lakását. Nem nagyon hatotta meg őket, hogy Galbatorixnak élnie kellene valahol. A főbérlője természetesen nem volt oda a dologért, és miután a rendőrök visszaadták a lakáskulcsot, úgy rúgta ki, hogy a lába se érte a földet. A kauciót persze nem adta vissza.

Nem volt sok választási lehetősége, azonnal kellett költöznie, ami természetesen korlátozta a lehetőségeit ‒ és nem mellesleg alaposan megcsócsálta a megtakarításait. Utálta ezt az egészet. Azt a pénzt arra szánta, hogy egyetemre mehessen és saját jogon legyen ügyvéd, ne pedig mások csicskája.

De úgy tűnt, hogy az élet szeretné minél jobban megtiporni. Ha egy állásinterjún megmondta, hogy ki volt az előző főnöke, nem vették föl, mert a fickó sáros volt. Ha letagadta, akkor csak pályakezdő zöldfülű, arra kinek van ideje. És persze a mágikus harmadik lehetőség, amikor végigmérték, majd egy feszes mosollyal, hogy „félvéreket és migránsokat nem foglalkoztatunk”, kiadták az útját.

Galbatorix ilyenkor pláne azt kívánta, hogy bár lett volna pénze a szüleinek, hogy megkapja a mágikus képességeinek megfelelő képzést. De nem volt, a tehetséggondozási program vezetője pedig nyilván rasszista volt, aki elkaszálta az összes próbálkozását.

Jarnunvösk pedig nem volt ott. És Galbatorixnak lehet, hogy megvolt a nyers ereje, de nem voltak meg hozzá a szükséges szavai, hogy felvegye vele a kapcsolatot. Arra nem tellett, hogy valaki mást fizessen meg ezzel, a fészekbe pedig nem lehetett levelet küldeni. De akkor is, beszélni szeretett volna vele. Jó lett volna, ha van vele valaki, akivel beszélgethet.

* * *

Egyszer kiszámolta, hogy hét évig kéne robotolnia az irodában, hordani a kávét a főnökének meg a többi beosztottnak, rendezni utánuk az asztalt és hagyni, hogy mindenki hülyének nézze, és akkor lenne elég összespórolt elég pénze, ami elég csak az egyetemi tandíjra. És akkor még nem evett meg nem lakott sehol. Úgy érezte, hogy nem azért szökött el otthonról tizenhat évesen, hogy ennyi ideig várjon. Azért kezdett az erőműbe járni, átlagosan kéthavonta eladni az erejét, hogy ezt a folyamatot felgyorsítsa.

Most, évekkel később, hat héttel azután, hogy Jarnunvösk elment, úgy érezte, túl optimista volt. Nem számolt az inflációval, vagy azzal, hogy vannak időszakos kiadások, ami alól nem tudja kihúzni magát. Mint az, hogy tavaly el kellet mennie cipőt venni, vagy amikor egy egér megrágta a bankókat, és csak tíz százalékos kezelési költség mellett voltak hajlandóak beváltani neki a sérült bankjegyeket. A valóságban az erőműben megkeresett mellékes volt az, ami tartotta őt az eredeti spórolási projektjéhez.

Most pedig ez tartotta őt a víz felett.

Az erőlevételt felügyelő munkások igemondók voltak. Nem a legerősebbek, de akkor is olyanok, akik – Galbatorixszal ellentétben – kaptak formális oktatást. A szeme sarkából figyelte a mágust, míg könyékig bemosakodott, ahogy azt ilyenkor kellett. Az igemondó közben összevont szemöldökkel nézte Galbatorix munkakönyvét. Ő volt nagyjából a negyedik, aki ellenőrizte az iratokat, és még egyszer összenézte az adatokat a főkönyvben írottakkal.

– Fogyott – mondta az igemondó, a pillantása a korábbi adatok és a mostani vizsgálati eredmények között ugrált.

– Stresszes időszak – felelt Galbatorix, megtörölte a kezét és leült a vizsgálószékbe. – Nincs hatással az erőnlétemre.

Az igemondó hümmögött, aztán felhúzta Galbatorix alkarjára az ingujj és a vérnyomásmérő szerelméből született eszközt. Becsatolta, feltette a szokásos kérdéseket, hogy nem túl szoros-e, aztán hunyt szemmel koncentrálni kezdett.

Galbatorix elég szánalmasnak érezte, hogy irigykedik valakire, aki mindössze ennyit tud. Majd' egy percig erőlködik, hogy aztán kimondhasson egy botegyszerű varázsigét. Megint megfordult a fejében a gondolat, hogy egyszer szerez magának egy üres ékkövet, aztán otthon feltölti egyedül és eladja. A félelem viszont, hogy nem tudná megállítani az ereje elfolyását, mindig visszatartotta.

Jarnunvösk egyszer mondott valamit ezzel kapcsolatban, de Galbatorix nem gondolt a sárkányra. Összerándult, ahogy megjelentek előtte a lila pikkelyek, éppen akkor, amikor az igemondó végre kinyögte a varázslatot és a szerkezet megkezdte Galbatorix erejének leszívását.

– Leállítsam?

– Nem. Csak… eszembe jutott valami.

– Ha a szerkezet rossz emlékeket vált ki, akkor kötelességem tájékoztatni, hogy…

– Ne firtassuk. Rendben vagyok.

Hogy bizonyítsa, mélyet sóhajtott és ellazult a székben, hagyta, hogy az ereje szabadon áramoljon ki a testéből, át egy zsinóron, bele a szerkezetbe, aminek a szívében egy drágakő volt. Kis mutató jelezte, hogy milyen a kő töltöttsége. Azt már nem, hogy az adott töltöttség melyik sávba tartozik, mert természetesen sávos bérezés volt. Galbatorix már rutinos volt, tudta, hogy nagyjából hol kell állnia a mutatónak ahhoz, hogy átlépjen egyes kategóriahatárokon, mikor éri meg azt mondani, hogy elég.

A Surda Energiaipari Vállalatnál (röviden: SEV) lehetett ilyet csinálni, elvégre ők azt tűzték a zászlajukra, hogy etikus vállalat lesznek. Éppen emiatt viszont Galbatorix nem jöhetett hetente egynél többször, minden alkalommal megvizsgálták és aztán ilyen hülyeségekkel zaklatták, mint az imént az igemondó. Lehet valami abban, amit állítanak, hogy a többszöri erőleszívás úgy, hogy nem társul hozzá mozgás, izomsorvadást okoz. Voltak kutatásaik a testméret és a tárolt energia közötti kapcsolatról, amikből le lehetett vezetni néhány matematikai összefüggést. Ezekkel bizonyították, hogy az erőműveknek nem szabad törpe ügyfeleket fogadni, mert náluk az izomsorvadásos mellékhatás gyakoribb jelentkezése nem véletlen, hanem a testméretből következik. Galbatorix szerint ez utóbbiban inkább a megtérülés kapott szerepet, mert ha egy törpe nem tud annyi erőt tárolni, akkor bizonyára nem tudnak belőle annyi erőt szipolyozni, ami az első kategóriánál többet ér. És ha Galbatorix kétszer egymás után első kategóriás értéket produkál (vagy egyszer alacsony elsőt, aminek lusták voltak külön nevet találni, mert tagadták a létezését), akkor akár egy hónapra is eltilthatták az üzem látogatásától, arra hivatkozva, hogy ez az egészsége megőrzése miatt van.

Az energiaszektor is olyan volt, hogy ha valaki elkezdett kutakodni, akkor nagyon hamar roppant érdekes (egyesek szerint inkább roppant gusztustalan) dolgokra bukkant, még az olyan állítólag jó szándékú vállalatoknál is, mint a SEV. Galbatorix azért is örült volna annak, ha hamar meglett volna a végzettsége, mert akkor ő lehetett volna az, aki ezeket mind felgöngyölíti. Még akkor is, ha ügyvéd akart lenni, nem pedig oknyomozó újságíró.

A pillantása az erőmérő mutatójára tapadt. A négyes kategória alját akarta elcsípni, ami a legmagasabb szint volt, amit ember el tudott érni, ötös kategóriát vagy teljes töltöttséget csak urgalok tudtak produkálni. Meg talán tündék, de Galbatorix soha nem látott még tündét az erőmű környékén. A mutatót nézte, hátha szuggerálással rá tudja venni arra, hogy gyorsabban mozduljon. A látótere széle már kezdett elfeketedni, érezte, hogy egy verejtékcsöpp legurul a halántékán.

Az igemondó az asztalnál mondott valamit. Galbatorix távoli, értelmetlen bugyborékolásnak hallotta a hangját, és a szék hirtelen olyan kellemesen süppedősnek érződött…

Egy végtelen pillanat múlva egy kéz csattant az arcán és Galbatorix horkantva tért magához.

– Az ég szerelmére! – sziszegett az igemondó. – Legközelebb szóljon, a fenébe is!

A szipolyozó mandzsettája akkor már nem volt a karján. Galbatorix nem emlékezett rá, hogy levette. Vagy hogy az igemondó levette volna róla. Összerándult.

– Csak nem… – kezdte kásás hangon, de két szó után kifulladt.

– Ájult el? – fejezte be helyette az igemondó. – De igen. Felírtam a munkakönyvébe. Még egy ilyen, és eltiltom, megértette? Lesz szíves tisztességesen felkészülni az erőleszívásra, ez nem játék! Ha nem figyel oda, akár bele is halhat!

És csak mondta, mondta, csupa olyan szöveg, ami Galbatorixot hidegen hagyta. Szerencsére a túlzott szipolyozással járó kábaság miatt alig hallotta, amit az igemondó mond. Jó hosszú beszéd volt, de legalább volt ideje összeszedni magát.

– … és a következő két-három napban fogyasszon magas tápértékű ételeket és sétáljon! Ne sokat és ne nehéz terepen, de mindenképpen mozgassa meg magát, mert az ilyen mértékű erőleszívás már izomsorvadást eredményezhet. Világos?

– Hát persze.

Galbatorix fölkelt a székből. Sima mozdulattal, hogy az igemondó meglepetten pislogott rá miatta, bizonyára azt hitte, hogy úgy kell majd őt innen tolószékben kitolni. Galbatorix viszont felkészült. Tudta, hogy gyönge, de nincs az az isten, hogy ezt bárkinek megmutassa.

Felmarkolta a munkakönyvét az asztalról, és egy biccentéssel távozott. Mire eljutott a pénztárig, már érezte, hogy remeg a térde és izzad a háta, meg az arca a szakálla alatt. De kitartott és próbált nem látványosan a pultra támaszkodni, amíg arra várt, hogy a munkakönyvében szereplő számadatok alapján a pénztáros megállapítsa, melyik kategóriában tartozott.

A bankjegyek a munkakönyvbe csúsztatva jutottak vissza hozzá. Galbatorix megköszönte, belenézett, és majdnem földhöz vágta az egészet, mert minden erőfeszítése dacára, csak a harmadik kategória tetejét érte el. Teljesen fölösleges volt ennyire túlhajtania magát.

Az erőműből távozó munkásoknak másik kijárat volt, mint a belépőknek. A belépő-oldalon hosszú sor kígyózott, míg a másik oldalon szabálytalan időközönként bukkant föl egy-egy fáradtan botorkáló ember vagy urgal. A legtöbben a villamos felé vették az irányt.

Galbatorix is elgondolkodott rajta. Leginkább azért, mert dög fáradt volt. Aztán megrázta a fejét és a másik irányba fordult, gyalog vágott neki a hazafelé vezető útnak. Tisztában volt vele, hogy ami odafele huszonöt perc volt, az visszafelé könnyedén lehet egy óra is, de amúgy se volt jobb dolga aznapra.

Már megállapította néhányszor, hogy a fáradtságnak van egy olyan hátulütője, hogy egy idő után szinte euforikus állapotba kerül tőle. A léptei felgyorsultak, és lehet, hogy már lassan mindene remegett a kimerültségtől, de úgy érezte, hogy az elméje szinte lángol a tettre kész energiától. Látta maga körül a világot. A rosszabb környék főutcáját, ahol jóformán minden sarkon posztolt egy rendőr, és rá se hederítettek az utcákon ténfergő, kimerült emberekre. A legtöbbjükből szinte áradt a mosdatlanság szaga, és Galbatorix már ebből tudta, hogy a környéken valahol illegális szipolyozda működik: a SEV megkövetelte a dolgozóitól a személyes higiénia tartását, részint az eszközök védelme miatt, részint azért, hogy a munkavállalók ne ragasszanak egymásra betegségeket vagy ne adjanak át parazitákat. Az meg, hogy a rendőrök nem foglalkoztak ezzel, bizonyára az egyre mélyülő energiaválságnak volt köszönhető. Amint megjelentek az első, energiakővel működő eszközök, a technológia szinte robbanásszerű fejlődésnek indult.

Komolyan megfontolta, hogy énekelni kezd, ahogy lement a vasút alatti átjáróba, de az ottani szagtól öklendezni kezdett és ez gyorsan elvette a kedvét az énekléstől. Gyorsan az orra elé húzta az ingét és igyekezett minél gyorsabban átbotladozni a hosszú alagúton. Közel voltak a teherpályaudvarhoz, emiatt vagy egy tucat vágány volt egymás mellett, és szinte folyamatosan dübörögtek Galbatorix feje fölött az energiakővel telepumpált vonatok. A nem túl széles átjáróban Galbatorix valószínűleg akkor se akart volna a falakhoz nyúlni, ha a tövükben nem fekszenek mindenféle népek. Volt, aki fennakadt szemmel rángatódzott és nyögdécselt, mások csak kábultságukban is szorongatták az alkoholos üveget.

A SEV ezeket az embereket se fogadta volna, de valahol biztosan leszívták őket, mert akinek Galbatorix látta az arcát, annak mind beesett, halálfej-szerű képe volt. Előrehaladt mágikus kimerülés, ahogy a szakirodalom nevezte.

Próbált gyorsabban lépkedni rogyadozó lábain. Meg kikerülni a gyanús tócsákat.

Már vagy egy perc eltelt azóta, hogy elment az utolsó vonat, és Galbatorix úgy érezte, hogy cseng a füle a beállt csöndben. Majd' kiugrott a bőréből, amikor kövön csikorgó fém hangja ütötte meg a fülét; riadtan körbenézett. Aztán újra hallotta a hangot.

Az egyik kiszipolyozott alak mellett egy üres cinktányér hevert, olyasmi, amibe a szegénykonyhákon szokták az ételt osztogatni. Galbatorix azt hallotta, hogy ezt a tálat egy fekete macska szimatolás közben odébb lökte.

Sovány, csapzott jószág volt. Ahogy felemelte a fejét, Galbatorix látta, hogy mindkét szeme gyulladt és nedvedzik, az egyiket már ki se tudta nyitni. A farkát lógatva, lehorgasztott fejjel indult el, totyogva, erőtlenül.

Jarnunvösk megmentené, merült fel benne a gondolat.

De Jarnunvösk elment, nem volt többé kíváncsi Galbatorixra. Hátrahagyta őt.

Gügyögne és sajnálkozna, amiért túl nagy a mancsa ahhoz, hogy simogassa.

‒ Hé, macska ‒ szólt oda az állatnak Galbatorix. Visszhangzott az alagútban a beszéde, amitől végigfutott a hátán a hideg. Vagy azért történt, mert a visszhang szerint ridegen szólalt meg?

A macska a füle botját se mozdította. Miért is tette volna? A korábbi eufóriának az utolsó foszlánya is kiszállt belőle, ahogy ráébredt: senki le se szarta őt.

Megint megszólította az állatot, azonban a fejük fölött eldübörgő vonat elnyomta a hangját. Lehet, hogy a macskát amúgy se érdekelte volna. Koszos volt, és talán beteg is volt, de Galbatorix szinte a hátában érezte Jarnunvösk leheletét, ahogy a sárkány közel simul hozzá és könyörög neki, hogy vegyen kézbe egy ilyen négylábút, hadd érezhesse Galbatorixon keresztül a bunda puhaságát.

Ennek a macskának nem volt puha a bundája. Mocskos volt és rosszul esett hozzáérni. Fölemelte a jószágot, és nem kellett nagy zseninek lennie hozzá, hogy észrevegye, túl könnyű.

A macska inkább azt érezhette, hogy nem kellene ilyen könnyen adni magát, mert szánalmas nyervogás szakadt föl belőle és odakapott Galbatorixnak. Alaposan végigkarmolta a kezét.

‒ Hííj, a kurva anyádat!

Szóval a grabancánál fogva vitte haza az állatot. Volt egy halovány emléke, hogy az egyik polcon még maradt egy konzerv hal, amit ő annyira nem csípett. Majd megeteti a macskát, ami megmosakszik, miután evett, és akkor végre puha lesz, ő meg majd megsimogatja, és akkor kibaszhatja a lakásból. Meg az életéből.

És akkor talán Jarnunvösk hangja is befogja majd az elméje hátsó részében.

* * *

A macska az otthonára meredt. Apró szoba, egyetlen ablakkal. Az egyik sarokban a sparhelt, mellette egy polc, a másikban az ágya meg egy szekrény. Vécé és vízvételi lehetőség a földszinten, a fürdőszoba és a mosókonyha mellett.

‒ Mit nézel ‒ mordult a macskára. ‒ Azt hitted, hogy valami gazdag suttyó vagyok és olyan házban lakom, ahol mindenhol saját csap van? Hah! Az én erőmből töltik fel a rendszert, ami ezt lehetővé teszi a gazdagoknak!

A macska nem mozdult mellőle, míg áttúrta a polcot azután a bizonyos halkonzerv után. Nem tartott sokáig a turkálás, tekintve, egyetlen konzerv árválkodott ott egy kevés maradék rizs mellett. Egyik sem tűnt elégnek ahhoz, hogy magában elverje Galbatorix éhségét, ami hirtelen elemi erővel feltört benne.

A rezsóban már kialudt a tűz, de gyufája még volt. A vödörben még volt víz… de a macska éppen azt lefetyelte.

– Nagyszerű. Hát kösz, csak arra vágytam, hogy most még egyet lépcsőzzek. Nem, nem fogok ugyanabból a vízből főzni, amibe te beleittál.

Fogott egy tálat és mert belőle az állatnak, aztán ment gondoskodni a többiről.

A látótere szélén megint fekete foltok táncoltak, mire visszaért a vödör vízzel. A tűz addigra átmelegítette a rezsót, meg a szobát is. Galbatorix feltette a rizst, aztán erőtlenül lerogyott a tűzhely melletti székre és kókadozva várt.

A macska meg őt nézte. Galbatorix nem tudta úgy értelmezni az arckifejezéseit, mint Jarnunvösk tette volna, és ez megint éles, szúró fájdalmat okozott neki bal oldalt, a bordái között. Lehet egyáltalán nézésnek hívni azt, hogy úgy néz rá, hogy ki se tudja nyitni a szemét?

Kirázta a hideg a gondolatra, hogy ez a macska nekinyomja valaminek a pofáját és rákenje ezt a gennyes valamit. Inkább feltett a teáskannában egy adag vizet forrni, hogy legyen tiszta vize kimosni az állat szemét.

A kannában sokkal kevesebb vizet tett föl. Előbb hűlt el, minthogy a rizs kész lett volna, és Galbatorix ezen a ponton már bármit csinált volna, csak ne kelljen a gyomrát mardosó éhségre figyelnie, hát fogta a macskát, meg egy tiszta rongyot és nekilátott. A macska – érthető okokból – nem rajongott az ötletért. Galbatorix meg azért, mert kiderült, hogy a jószág kábaságát főleg a kiszáradás okozhatta, mert hirtelen egészen élénknek tűnt. Hangos óbégatással tiltakozott, meg karmolni is próbált, mire Galbatorix a lábai közé fogta és megragadta a nyakánál.

– Velem nem baszol ki – dünnyögte. – Na nézd, heterokrómiád van? Azért vagy az utcán, mi? Téged is kinéznek, csóri dög.

Gondolkodás nélkül nyúlt ki a macska elméje felé, hogy megnyugtassa. Megérintette, elárasztotta őt a macska rémülete és az éhsége és már vissza is tántorodott.

Utoljára Jarnunvösk elméjét érintette meg. Azóta képtelen volt rá, hogy akár gyufa nélkül tüzet gyújtson a sparheltban, mert…

De nem. Nem gondol erre.

Inkább elengedte a macskát, megmosta a kezét és úgy döntött, hogy a rizs kész van. Összekeverte a konzervvel, olyan három evőkanálnyit belelapátolt a konzervdobozba.

– Ennyi van, ezt kell szeretni, Morzan. Oszd be.

Letette a konzervdobozt, aztán egy pillanatra megakadt, mert honnan a fenéből tudta ő a macska nevét? Inkább nem gondolt arra se.

A halas rizs másik felét ő falta be. Elég rosszul sikerült, ékes bizonyítéka volt annak, hogy Galbatorix nem volt nagy szakács, de legalább meleg volt, és ezt értékelte. A macska is, mert ahogy evés után elnyúlt a kifakult szőnyegen, a horpasza már nem volt olyan kétségbeejtően lapos.

‒ Mert mosakodni ki fog? ‒ kérdezte tőle Galbatorix.

A macska egy pillanatra kinyitotta a szemét, aztán egy sóhajtással lehunyta megint. Galbatorix esküdni mert volna rá, hogy azt mondja neki, nicsak, ki beszél.

Tény, Galbatorix sem jutott el a tisztálkodásig. De a sparhelt mellett olyan jó meleg volt, ő meg annyira elfáradt...

* * *

Komoly erőleszívások után nem volt ritka, hogy a következő nap későn ébredt. Aznap viszont az keltette, hogy egy csapzott fekete macska a tűzhely tetején állva az arcába nyávogott.

– Mi az anyád…

Nyögve egyenesedett ki. A széken alvás meghozta a gyümölcsét, fájtak a tagjai. Az izmai égtek, és Galbatorix úgy érezte magát, mintha az előző napon hosszában átúszta volna a Leona-tavat. Annak ellenére, hogy nem is tudott úszni. Morzan nem volt elragadtatva, hogy Galbatorix nyújtózkodik, már a lába körül tekergett, és óbégatott.

– Mit akarsz?! – fakadt ki türelmét vesztve. – Tudod mit, akkor menj a fenébe, ne is lássalak!

Felállt és a lángoló végtagjaival mit sem törődve kinyitotta az ajtót, a macska pedig elrohant. Nem kerengett a folyosón, gyorsan megtalálta a lépcsőt és már rohant is lefelé három emeletet.

Galbatorix a fejét csóválta. A nyújtózkodását legközelebb az szakította félbe, hogy megérezte a tulajdon testszagát. Inkább összeszedte a holmiját és lement a ház közös fürdőszobájába, még mielőtt alaposabban belegondolt volna, hol is járt tegnap.

Morzan nem jutott messzire, éppen a belső udvar közepén gyalázta meg az egyik alsószomszéd próbálkozásait arra, hogy valami színes foltot hozzon ebbe az ócska, lepukkant bérházba. Galbatorix megtorpant. Aztán a lakására gondolt és felbugyogott benne a gondolat, hogy talán mégis jobb, hogy a macska ott óbégatott neki ahelyett, hogy odaszart volna a sarokba.

Amikor újra felnézett, Morzan szinte lyukat égetett belé a pillantásával, miközben bekaparta maga után lyukat.

‒ Ó, hogy te ilyen szégyellős vagy és nem szereted, ha néznek ‒ emelte föl védekezőn a kezeit Galbatorix. ‒ Vösk imádna.

Alig mondta ki, máris összerezzent és a fejét rázva ment fürödni. Ami azt jelentette, hogy hatékonyan kezelte a rendelkezésére álló időt és nem azt, hogy megfutamodott volna az érzései elől.

* * *

Galbatorix nem az a fajta ember volt, aki az orvosi utasításokat semmibe veszi. Azt tanácsolták neki, hogy pihenjen sokat, és menjen el sétálni, ezért a nap nagy részében otthon hevert az ágyán, és elolvasott három jogi újságot, elsőtől az utolsó lapig, csak hogy jól felidegesítse magát rajta. Néhány ügy annyira nyilvánvaló volt, hogy Galbatorix legszívesebben megnézte volna, mennyi az ügyvéd óradíja és pontosan mennyi pénzt gombolt le a klienséről. Lord Barst telekvitájából egészen biztosan tudna venni magának egy lakást a jogi egyetem szomszédságában, hogy az ebédszünetben a saját szakácsának főztjét ehesse.

Délután ment el sétálni. Elég hűvös tavaszuk volt, nem csoda, hogy tegnap este a teljesen kifáradt énje a tűz mellett akart maradni. Most csak maga köré kanyarította a sálját és szúrós szemmel nézett föl a felhőtlen égre bandukolás közben. Látott néhány sárkányt, de egyik se volt lila.

Vitatkozott magával egy keveset, de végül a fájdalom győzött. Vert seregként érkezett meg a rétre, ahol Jarnunvöskkel találkozgatott régebben. Körbejárta vagy háromszor, míg az izmaiban meg nem érezte azt az égő-viszkető érzést, ami azt jelentette, hogy kezdi túlerőltetni magát. Azért maradt még egy kicsit, csak már nem sétált. Azt tervezte, hogy marad sötétedésig, hátha, de a lehetőség, hogy az égen ott táncolnak Jarnunvösk színei, ő pedig egyedül van, elvette a kedvét ettől.

Befordult a sarkon az utcába és megtorpant. A társasház bejárata mellett ott szobrozott Morzan. Nem lehetett más, kizárt, hogy Galbatorix egymás után ilyen sok csapzott fekete macskát lásson, felemás szemekkel.

– Mi van, hiányoztam?

Morzan fölkelt és nyávogott, a farkát magasba emelve nézett rá.

– Ingyenélő szar vagy – közölte vele. – Na, gyere. Szereztem birkahús-konzervet az inzilbêth-i közértben. Ahhoz nem találtak eléggé a földijüknek, hogy munkát adjanak, de ahhoz igen, hogy olcsóbban ideadják. Szereted a kurkumát?

Az elsőről fordult volna a másodikra, amikor ezt kiejtette a száján és egy pillanatra megtorpant, aztán megrázta a fejét. Létezik, hogy megzápult az agya? Nem akart olyan lenni, mint a néni az elsőn, aki naphosszat kinn ült a függőfolyosón és valahányszor meglátott valakit, elkezdte mondani a magáét, függetlenül attól, hogy figyeltek-e rá vagy sem.

Beengedte Morzant a lakásba. A macska bekocogott, mintha az övé lett volna az egész hely. Beleivott a tálkájában maradt vízbe, aztán fordult, hogy amíg Galbatorix a konzervvel molyol, felugorjon az ágyra.

– Nem! – szólt rá élesen. A macska azonnal meglapult és felé kapta a fejét. – Meg ne lássalak az ágyon, amíg ilyen koszos vagy!

Esküdni mert volna rá, hogy egy megvető pillantást kapott válaszul.

‒ Parancsolj ‒ tette le a konzervdobozt a macska elé.

Ő megszagolta, aztán felnézett rá azokkal a gyulladt szemekkel.

‒ Úri ízlésed van? Ez van, ezt kell szeretni. Rizs, konzerv. Olcsó mind a kettő. Nem fogok kenyeret zabálni, mint a helyiek. És nem tudom, látod-e, de nincs jégszekrényem. Se a hagyományos, se az, amibe energiakövet kell tenni, szóval amit megnyitok, azt meg kell enni.

Morzan megint lenézett a kajájára. Sóhajtott és habozva enni kezdett.

‒ Egyszer kapsz halat és onnantól kezdve azt hiszed, hogy jó világ van, mi? ‒ horkant fel. ‒ Rendben, jogos, ez a konzerv nem az inzilbeth-i konyha csúcsa, de egy kicsit hasonlít. Anyám csinált hasonlót, ünnepekkor. Nem azért, mert ez ünnepi étel, csak ennyi húst meg fűszert szerezni egy tizenkét fős családnak nem egyszerű...

Amíg megette a vacsoráját, a mondókája Morzannak a hagyományos inzilbeth-i ünnepekről áttért a bárányhús importjával vonatkozó törvényekre, meg a bennük található kiskapukra, amit az élelmes kereskedők természetesen könyörtelenül kihasználtak. Morzan azon a ponton már feküdt, elnyújtózott a szőnyegen és a teli pocakját mutogatta Galbatorixnak. Elég laposakat pislogott, de nem aludt el.

‒ Igazán kiváló hallgatóság vagy – jegyezte meg, mikor félretette az üres tányérját. ‒ Csak tudnám, hogy ez miért akadályoz téged a mosakodásban.

Morzan csapott egyet a farkával és lehunyta a szemét.

‒ Kivéve persze, ha fáj az állkapcsod ‒ tűnődött tovább hangosan. ‒ Vagy a nyelved. Vagy csak annyira összeragadt a bundád, hogy már nem is próbálkozol.

A macska tüntetően semmibe vette. Galbatorix megsimogatta a szakállát és kinézett az ablakon. Még nem volt teljesen sötét odakinn, a fürdőben pedig volt egy olajlámpás…

Morzan gurgulázó-rekedt nyávogást hallatott, amikor felkapta. Galbatorix hirtelen örült neki, hogy több réteg ruha volt rajta, mert így csak tudta és nem érezte, hogy Morzan minden karma a vállában van. A macska érezhette a büdöset, mert kapálódzni kezdett, amikor belépett vele a fürdőbe, de Galbatorix nem eresztette.

Röviden: Morzan nem volt boldog.

Hosszabban: Galbatorix sem volt boldog, amiért Morzan jóvoltából további karmolásokkal gazdagodott. Szerencsére sikerült meggyőznie a macskát, hogy az ő szétkarmolása helyett kapaszkodjon inkább a dézsa peremébe. Egy pillanatra sem hagyta abba az éktelen vernyogást.

‒ Úgy csinálsz, mint akit ölnek ‒ dohogott Galbatorix és próbálta fél kézzel, az összetapadt bunda-darabokat az ujjai között morzsolva szétválasztani. ‒ Inkább örülnél neki, hogy a saját szappanomat használom rajtad!

Morzan továbbra is szívszaggatóan nyávogott.

– Csak vizes vagy, nincs semmi bajod.

Talán, ha Vösk itt lenne, fordítaná neki a nyávogást. Valami olyasmire, hogy nem igaz, meghalok mindjárt, vízbe fojtasz és végem lesz!

– Túlreagálod. Csak kiszedem a bundádból az a töménytelen mocskot, nem történik veled semmi.

Ha nem lett volna gyáva, belép Morzan elméjébe és elcsitítja. De gyáva volt, ezért inkább lefogta. Egy fél homokbányára elég mocskot szedett ki Morzan bundájából, aztán bebugyolálta egy törölközőbe, amit annyira nem szeretett, és visszavitte őt a lakásba.

Próbált nem nagyon nevetni azon, ahogy Morzan ott állt, remegő tagokkal, kicsit még mindig csöpögve. Vagy azon, hogy a macska a nevetését egy mélységesen csalódtam benned. Álmodban foglak kivéreztetni-pillantással jutalmazta.

Igyekezett Morzant minél szárazabbra törölni. A szemét is megmosta, és megállapította, hogy egy nap alatt is sokat javult. Aztán meg azt, hogy Morzan soványabb lehetett, mint elsőre gondolta, ugyanis nevetségesen hosszú volt a bundája.

‒ Hát téged meg honnan dobtak ki? ‒ kérdezte és meghúzott egy tincset, hogy lássa a teljes hosszát. ‒ Nem láttam még utcamacskát ilyen hosszú bundával. Valami nemeskisasszony éppen telesírja a párnáját utánad, mi?

Morzan sandán nézett rá. Galbatorix meg elgondolkodott rajta, hol találta meg ezt a szőröst, és kik laknak azon a környéken. Nem lett egy hosszú lista, a nemesek nem szerettek túl közel élni a csőcselékhez.

‒ Ha rendes fickó lennék, most elmennék egy újsághoz, hogy feladjam hirdetésben, hogy megvagy. Jól nézne ki, nem? Morzan névre hallgató, fekete macska keresi gazdáját. Nem, akkor megkérdeznék, honnan tudom a neved. Tudtad, hogy a mágusoknál csak a képzetlen mágusokra vonatkoznak szigorúbb törvények? Még a végén kapnék egy fojtóbilincset a bokámra, amiért tudom, hogyan kell megérinteni mások elméjét.

Morzan nyávogott. Nem úgy, ahogy eddig ‒ halkabban, mély érzéssel. Mintha egy macskának lennének mély érzései.

Galbatorix késznek ítélte a művét és arra jutott, hogy a maradékot Morzan majd megoldja magának. Itt-ott még nedves volt, és ahogy megrázta magát, a bundája égnek állt.

‒ Úgy nézel ki, mint egy kopott tollseprű ‒ kuncogott. ‒ De tiszta vagy, parancsolj, mosakodj meg.

Morzan megint nyávogott és nagyon-nagyon szánalmasan nézett ki.

‒ Nem. Nem vacakolok veled többet, legyél rendes macska. És nem alhatsz az ágyon, ez az én helyem.

Másnap, amikor visszatért a következő sikertelen álláskereső-körútjáról, előszedte a fésűt, amivel a szőnyeg rojtjait szokta rendbe állítani és azzal fésülte meg Morzant. A macska dörgölőzött és Galbatorix ámultan hallgatta a kéjes dorombolást, amivel a szolgálatait jutalmazta.

Azért azt továbbra se hagyta neki, hogy az ágyon aludjon. Illetve, hogy az ágyon legyen, amikor Galbatorix elalszik. Alvás közben nem volt hatalma fölötte – és amikor reggel fölébredt, Morzan összegömbölyödve aludt az ágy végébe terített, összehajtott pokrócon.

* * *

– Fogyott – jegyezte meg az ápoló, aki az előzetes ellenőrzést végezte, még az előtt, hogy Galbatorix beléphetett volna a leszívóba. (Hivatalos nevén: energiaátadó helyiség.) – Csaknem öt kilót.

– Csak a stressz miatt – védekezett Galbatorix, és ennek a fickónak is ugyanazt mondta, mint legutóbb a leszívást végző igemondónak: – Nincs hatással az erőnlétemre.

Az ápoló hümmögött.

– Vegye le az ingét!

Dobolt a fülében a vér, a karján pedig kidagadtak az inak, ahogy a levetett ruhadarabot szorongatta. Próbálta beszívni levegőt, hogy vastagabbnak tűnjön, az ápoló azonban a bordáira feszülő bőrre meredt.

– Két állás között vagyok. Ez csak átmeneti.

– Akkor sem kéne ezt energiaátadással tetézni.

– Ha most elutasít, akkor…

Még be se fejezte, az ápoló már nyomta is a bélyegzőt Galbatorix munkakönyvére, hogy ez alkalommal megtiltja a leszívást és még legalább két hétig ide se dughatja az orrát.

Összeszorított állkapoccsal vette át a kiskönyvet és azt kívánta, bár találkozna ezzel a nyomorulttal egy sötét sikátorban. Lehet, hogy a SEV ápolói képzett igemondók, de amilyen lassan kinyúlnia a varázslatért, Galbatorixnak bizonyára sikerül legalább egyszer megütnie, mielőtt ő képes lenne a falhoz szögezni. De ha megteszi, örökre eltiltják.

Nem azon az ajtón terelték ki, mint a leszívott munkásokat, hanem egy másikon. Galbatorix közben szidta önmagát, a hülye testét, a szüleit, akiktől ezt a sok szart örökölte, meg úgy alapvetően az egész SEV-et, hogy ilyen agyament szabályozásuk volt. Aztán a szüleit még egy kicsit, hogy mi a fenének jöttek el ide messzi vidékről, ha utána nem tudtak beilleszkedni és nem volt elég pénzük arra, hogy Galbatorixnak megfelelő képzést adjanak.

Még nem ért a szitkozódás meg az utca végére, amikor felzárkózott mellé valaki. Galbatorix csak egy fél pillantást vetett az irányába, aztán kicsit gyorsabban kezdett sétálni, az illetőt viszont nem lehetett lerázni.

– Milyen kár, hogy a SEV nem tudja értékelni azokat, akik dolgozni akarnak nekik, nem igaz? Főleg akkor, ha azok ilyen jó erőben vannak.

Galbatorix odafordult, és ahogy meglátta a nő önelégült tündepofáját, feltámadt benne a vágy, hogy pofánverje.

– Segíthetek? – kérdezte helyette a legjobb ügyfélszolgálatos hangján.

– Inkább én segíthetek önnek – felelt a nő és finom mosollyal félrebillentette a fejét. Galbatorix látta rajta, hogy nagyon ravasznak képzeli magát. – Egészen biztos vagyok benne.

– Igen? Úgy érti, menjek magával egy zugműhelybe, ahol szárazra szipolyoznak aztán kihajítanak az utcára és még ki se fizetnek? Nem, köszönöm.

A nő csengő hangon nevetett. Tündehangja volt, de valahogy mégse stimmelt az a nevetés.

– Jaj, kedveském, álomvilágban élsz. Mi viszont megmutathatjuk neked az igazi álmokat. – Kacsintott egyet és egy névjegykártyát csúsztatott Galbatorix mellzsebébe, gyorsabban, mint ahogy ő hátrahőkölt. – Csak hogy tudd, hol találsz.

Sarkon fordult és elment. Galbatorix megvető mordulással kitépte a zsebéből a kártyát.

AZLAGÛRS DRAUMARI

Az Igazi Álmok Fészke

A legszebb álmokért keresd Bachelt!

A névjegykártyán szerepelt még egy cím, nem túl messze a SEV-től. Galbarorix megvetően felhorkant és kettétépte a névjegykártyát, mielőtt eldobta.

* * *

– … és a végén így néz rám, és mintha azt várná, hogy én legyek hálás azért, hogy kihajít – fejezte be az események elregélését.

Morzan a széken ült és nézte, hogyan borítja hozzá a konzervet a kész rizshez. Aztán Galbatorix arcába nézett és pislogott. Egy héten át mosta a szemét, és lement róla a gyulladás. Tiszta és éber volt a tekintete, a bundája pedig szép és tiszta. És ez mind teljes mértékig Galbatorixnak volt köszönhető, mert Morzan volt a világ legtrehányabb macskája és továbbra sem volt hajlandó mosakodni.

– Ilyenkor mindig kedvem támad elmenni az Energiaügyi Minisztériumba, kirángatni a minisztert és beletolni az arcát abba, hogy mi folyik itt. De a vége úgyis az lenne, hogy csak beül a székbe lead egy negyedkőnyi energiát, aztán kiplakátoltatja, hogy ő is hozzájárult az energiaválság csökkentéséhez.

Kivette Morzan kajáját, a macska pedig leugrott a székről és a lába körül tekergett. Ilyenkor bezzeg tudott úgy viselkedni, mint egy macska.

– Mintha nem etetnélek, komolyan. Szegény Morzan, csupa csont és bőr vagy.

És akkor leesett neki. Ott maradt kétrét görnyedve, a konzervet markolva, beledermedve a pillanatba, amikor még éppen nem érte a fém a cementlapot.

– Morzan. – Nagyon komolyan nézett a macskára, aki pedig visszabámult rá. – Hát nyilván lefogytam, a saját kajámból veszek ki neked. Hogy a fenébe nem gondoltam, hogy ez nem fog meglátszódni rajtam?

Leült a székre és megdörgölte az arcát. Morzan a kajájára nézett, aztán vissza rá, és kurrogott egyet.

– Nem, ne, semmi gond, edd csak meg, de… minden látszik rajtam, tudod? Kicsit lefogyok és úgy nézek ki, mint a munkatársam, amikor tüdőgyulladása volt és egy hónapot betegeskedett. Én meg itt vagyok, éppen sík ideg emiatt az egész hülyeség miatt, mindjárt elfogy minden pénzem, és akkor tényleg nem tehetek mást, haza kell mennem a szüleimhez, pedig elhatároztam, hogy soha többet nem teszem be oda a lábam, és ha Jarnunvösk visszajönne, akkor ott hogy a fenébe találna meg? Nem vagyok biztos benne, hogy elmeséltem neki, honnan származom…

A sárkány említésére remegés futott végig rajta, és végigszántott a haján. Keserűen felnevetett.

– Azt hittem, erősebb vagyok ennél. Erre nézz csak ide, életem első nehéz pillanata, és abban a pillanatban, hogy merészelek egy hétre előre gondolni, elfog ez a… ez a félelem. Ó, de gyűlölöm ezt! Bazdmeg, legalább ha azt elmondta volna, hogy miért megy el!

Morzan nyávogott, Galbatorix pedig összerezzent.

– Igen, igazad van. Összeszedem magam és megyek tovább. Holnap új nap van és megyek tovább munkát keresni. Emlékeztess majd kérlek, hogy a gyáraknak a közelébe se menjek, ott túl sokat kell dolgozni túl kevés pénzért, nem tudnék spórolni semmit és nem lenne időm egyetemre járni mellette.

Úgy mondta ki azokat a szavakat, mintha hitt volna bennük. Az ételt pedig úgy lapátolta be a szájába, hogy tulajdonképpen nem érezte az ízét, azt viszont nem engedhette meg magának, hogy még többet fogyjon. Nagyon kiéhezett képpel már árufeltöltőnek se vennék fel, pedig már azon a ponton volt, hogy a kifutócégekhez ment nyitott pozíciók után érdeklődni.

A lehetőség még mindig ott volt, hogy kivesz a maradék pénzéből annyit, hogy feladjon egy hirdetést és közhírré teszi, hogy itt van Morzan. Egyszerűen túl szép volt ez a macska, egészen biztosan megér egy kisebb vagyont…

Majd. Majd akkor, ha már kicsit egyenesbe kerül az élete. Addig pedig nem hajlandó bűntudatot érezni amiatt, hogy az egyetlen öröme egy nap az, amikor hazatérve az ajtó mellett ott várja Morzan és a lábának dörgölőzik, szeretetet tettetve azért, hogy Galbatorix megossza vele az ételét. Majdnem meggyőzte magát, hogy csak azért nem néz bele Morzan fejébe, nehogy meglássa az alakítás mögött az igazat.

* * *

Két nap és még egy tucat elutasított álláslehetőség után állt meg az ajtó előtt. Határozottan kopogott be, hogy aztán a kopogtatás és az ajtónyitás közötti egy percben elbizonytalanodjon és megfontolja, hogy lelépjen és inkább megpróbáljon meggyőzni valakit (talán kesvésbé kedves módszerekkel?), hogy ugyan, ne legyen már rasszista és vegye föl. A belső vívódása elég hosszú volt ahhoz, hogy egy álmosságtól püffedt arcú kamaszlány kinyissa előtte az ajtót.

– Bachelhez? – kérdezte ásítozva.

Galbatorix egyáltalán nem volt ideges vagy bizonytalan. Kurtán biccentett egyet. A lány érdektelen volt, felőle Galbatorix akár a népe tradicionális táncait is lejthette volna. Maga után intette, ahogy megindult befelé. Egy félhomályos folyosóra jutottak, és Galbatorix fejében megfordult, hogy vajon mit szólnának a népek, ha tönkretenné a bűnbarlang rejtélyes atmoszféráját azzal, hogy elhúzza a függönyt.

Klasszikus elhelyezés: Bachel irodája a folyosó legvégén volt. A nő viszont nem egy méretes íróasztal mögött ült, hanem egy vastagon kipárnázott fotelban, és egy nő arcát simogatta, aki ábrándos tekintettel bámult föl rá. Galbatorix egy pillanatra már azt hitte, hogy félbeszakítottak valamit, de aztán Bachel fölkelt, a nő viszont ott maradt, továbbra elragadtatott rajongással az arcán meredt a semmibe, hogy még a nyála is kicsordult.

Bachel széles mosollyal köszöntötte és kidüllesztett mellel közelített felé. Ha egy hónappal ezelőtt közeledik felé így, Galbatorix azt mondta volna rá, hogy úgy viselkedik, mint egy macska, most viszont, hogy Morzan révén valamivel több összehasonlítási alapja lett, a tündék agyoncsiszolt kecsessége már mesterkéltnek tűnt.

– Tudtam én, hogy találkozunk még. Üdv itthon, fiam.

– Nem vagy az anyám.

Bachel kuncogott és rálegyintett, mintha Galbatorix egy butaságokat harsogó kisgyerek lenne.

– Nem mutatkoztál be.

– Az anyámnak tudnia kéne a nevem.

– Ó, szóval neked így felvágták a nyelved? – vonta fel a szemöldökét a nő. A mosolya élesebb lett, a tartása éberebb. – Most fogod azt mondani, hogy te csak a pénz miatt jöttél.

– Egészen pontosan.

– Parancsolj, kérlek.

Galbatorix keményen összepréselte az ajkait és állta a nő tekintetét. Nem akarta megadni neki azt az örömöt, hogy megmutatja neki, mennyire szégyelli magát amiatt, hogy itt van. Nem fogja lesütni a szemét.

A szék hasonló volt ahhoz, mint amit a SEV-ben látott, csak nem volt védő-huzat rajta, amit minden munkavállaló után cseréltek. Bachel azt sem kérte, hogy mosakodjon meg, nem is lett volna hol, csak fogta a mandzsettát és felhúzta Galbatorix karjára.

– Tiszta ez? – szakadt ki belőle a kérdés és összerándult az undortól.

– Nem sértelek meg vele, akkor pedig nem mindegy? – felelt a nő szórakozottan, és már be is pattintotta a szipolyozóba az ékkövet.

Ő nem figyelmeztette Galbatorixot, hogy nekikezd, de még csak varázsszavakat sem mondott. Olyan hirtelen kezdett kifutni belőle az erő, hogy a feje hangosan koppant a szék háttámláján, és kiszakadt belőle egy nyögés. A látótere pereme elsötétült, és nehezen kapott levegőt.

– Csitt-csitt, kedveském, ez csak természetes – duruzsolt neki Bachel. – És most engedd magadhoz az álmokat…

Valami megérintette az elméjét.

Azonnal visszaütött, támadással felelt a kutakodó bökésre. Úgy érezte Bachel meglepetését, mint a sajátját, és ebből tudta, hogy Bachel már tisztában van azzal, hogy Galbatorix képes, és akar is ellenállni, ráadásul az elmekapcsolat lehetősége megrémíti. A nő nem is húzódott vissza, próbálkozott újra és újra, már megváltozott szándékkal. Galbatorix egyre nehezebben tudott ellenállni, ahogy az erejét elszipkázta az ékkő. Bachel folytatta az ostromot, többet akart tudni róla, és csöppet sem érdekelte, hogy minden egyes durva támadásával Galbatorix is egyre többet tud meg őróla.

Már tudta, hogy Bachel féltünde. Tudta, hogy korábban éppen úgy küzdött azzal, hogy kinézik, mint Galbatorix. És azt is megtudta, hogy amikor a nőnek elege lett abból, hogy a világ elutasítja őt, ő is elutasította a világot.

A mentális támadás visszaverése annyira lefoglalta, hogy megkésve vette észre, már átlépte azt a határvonalat, ahol régen az SEV-ben kérte, hogy fejezzék be. Egy kiáltással hátralökte Bachel elméjét, aztán a támadások között támadt pillanatnyi szünetet kihasználva a karjához kapott, és letépte a szipolyozó mandzsettáját, megtörve az energiaáramlást.

Olyan érzés volt, mintha egészen addig ina szakadtából rohant volna, hogy aztán egyszeriben megtorpanjon. Felfordult a gyomra tőle, hogy előregörnyedt és a szája elé kapta a kezét.

Bachel a vállára tette a kezét és megsimogatta.

Galbatorix pedig kitépte magát a székből és keményen a földön landolt. Bachel úgy maradt, felemelt kezét még egy pillanatig a levegőben tartotta, mielőtt leengedte volna maga mellé. Aztán a nő gunyorosan elmosolyodott.

– Tudtam én, hogy érdekes kiskacsa vagy.

Kimerültségtől remegő izmokkal csúszott hátrébb, nehogy Bachel elérhesse őt, amikor a nő felállt és kilépett felé. Az önkéntelen, szánalmas és gyönge mozdulat nevetésre ingerelte a nőt.

– De még milyen érdekes!

Hátat fordított neki és az asztalához lépett. Kihúzott egy fiókot, és anélkül, hogy megmondta volna Galbatorixnak, hogy mennyire töltötte föl az ékkövet, leszámolta a pénzt. Kicsit többet, mint amennyit a SEV-ben kapott volna egy negyedik kategóriás töltésért.

– Három nap múlva várlak vissza – mondta a nő.

– Hogy tessék? – kérdezett vissza Galbatorix.

– Annyira nem vagy fáradt, hogy ne érts meg engem – nevetett föl. A búgó hangja egyre jobban piszkálta Galbatorix fülét. – Három nap múlva itt vagy. Vagy utánad megyek, iderángatlak, és a székhez kötözve csapolom le az erődet, kisfiam.

Felmarkolta a pénzt és Galbatorixhoz sétált. Ezúttal nem húzódott el, sőt, mire Bachel odalépett elé, már talpon volt. Fáradtan, de állt és állta a nő pillantását.

– És amikor legközelebb idejössz, hagyni fogod, hogy megajándékozzalak az álmokkal. Aztán, attól függően, hogy milyen szép álmaid lesznek, talán megbeszéljük, hogy segítesz nekem. Én pedig megtanítalak használni az erődet.

Felé nyújtotta a pénzt. Galbatorix elvette és a zsebébe gyűrte.

– És ha nem akarom? – kérdezte kihívóan.

– Akkor bajban leszünk, Galbatorix.

Bachel még egy veszélyes mosolyt villantott rá, aztán csettintett, és a falikárpit mögül kér ember és egy urgal sorjázott elő. Egyszerre feszítették meg dagadó izmaikat. A látványos, ámbár teljesen fölösleges erődemonstráció láttán kevésbé súlyos helyzetben Galbatorix elnevette volna magát.

A kidobók egy folyosóra kísérték, ahol a mosdatlan testek szaga szinte orrba vágta Galbatorixot. A távozó ügyfeleknek létesített hátsó ajtó felé mindkét fal tövében emberek és urgalok vegyesen ültek, egymásra támaszkodva, üveges szemmel meredve a semmibe. De Galbatorix néhány törpét is látott. Valamennyiüknek sorvadásnak indultak már az izmai a túl erőteljes és túl gyakori szipolyozás miatt.

Mégis, ahogy az orrára húzta az inge nyakát és átlépdelt a testeken, úgy érezte, hogy ezek az boldog révülettel a semmibe meredő alakok nem a pénz miatt vannak itt. Kirázta a hideg és még keményebben elhatározta, hogy soha nem fogja megengedni Bachelnek, hogy az elméjéhez érjen.

* * *

Csaknem olyan nehéz volt hazaérni, mint miután elájult a SEV-nél. Minden egyes megtett lépéssel egyre inkább úgy érezte magát, mint amikor kisiskolás korában az a három nagyobb fiú hazafele menet hülyére verte őt az egyik kapualjban. Erőlködve tudta csak egyik lábát a másik után tenni, a feje hasogatott és csak arra tudott gondolni, hogy ő fekszik az ágyban, az anyja duruzsol neki és a homlokát borogatja, a nagybátyja meg az apja pedig a konyhában üvöltöznek egymással inzilbêth-i nyelven, amit ő nem értett túl jól. (Azért jöttünk ide, hogy te már akcentus nélkül beszélhesd a nyelvet.) Az anyja nyugtató duruzsolása is ezen a nyelven volt, mint mindig, amikor valami nagyon felzaklatta. (A nővére egyszer a nő képébe vágta, hogy nem tud mit kezdeni a tanácsaival, ha egy olyan nyelven mondja el őket, amire őket soha nem tanították meg.)

A szobájában állva nem tudta felidézni, hogyan jött haza. Kényszerítette magát arra, hogy sétáljon, és mire észbe kapott, már otthon volt. Azt se tudta, hogy az ajtót sikerült kinyitnia – akkor tért magához, amikor belépett és lenézett, de Morzan nem volt ott, hogy peckesen ellépdeljen mellette. Korán volt még, általában később ért haza, Morzan biztosan megtanulta már, hogy mikor érdemes az ajtó mellé ülnie.

Ezzel győzködte magát, míg végigdörgölte a testét a megnedvesített törülközővel. Muszáj volt, még érezte magán Bachel érintését.

Úgy döntött, hogy ez rosszabb volt, mint amikor a SEV-ből jött el. Enni se volt ereje, alsóruhában dőlt be az ágyba. Órákkal később ébredt föl, a feje úgy hasogatott, mint amit satuba szorítottak éppen. Hogy azért, mert csak most tért magához annyira, hogy megérezze, milyen erősen támadott Bachel az elméjének, vagy azért, mert valami maradandó nyomot hagyott ez benne… a lehetőségre az üres gyomra fájdalmasan összeszorult.

Megugrott, amikor a saját nyöszörgésén túl meghallotta a kaparászást. Kapkodó lélegzettel ült föl, és máris tapogatózott az ágy mellett bármi fegyvernek használható tárgy után. Egészen biztos volt benne, hogy a kaparászásért csakis egerek vagy patkányok lehetnek felelősek, amik most jönnek, és a maradék megtakarításait is kirágják a pénzes ládikójából.

Újabb kaparászás. Aztán a csukott ajtón és a saját lüktető fejfájásán keresztül alig hallhatóan, de nyávogás.

Elejtette a stósz újságot, amit fegyver gyanánt felkapott, és az ajtó felé vetődött.

Morzan kurrogása majdhogynem sértett volt. Belépett, de aztán megtorpant és tanácstalanul megcsóválta a farkát. Felnézett Galbatorixra.

– Ja, igazad van, nincs vacsora – motyogta. – Megfeledkeztem róla.

Az alvás segített ugyan, de nem eleget. Nem volt ereje főzni, szóval magában, köret nélkül ették meg a konzervet. A korábbi napok (hetek…) menüje után túl töménynek érezte a nyelvén az ízeket. Nem is volt képes megenni a megbontott ételt, félrelökte és inkább visszafeküdt.

Hallotta Morzan neszezését. Hallotta a macska kérdő nyikkanását, amire csak feljebb húzta magán a takarót. Már beleszoktak mind a ketten, hogy vacsora után megfésüli Morzant, megcsodálja, hogy egyre fényesebb a bundája, és halk dicséretekkel ráveszi a macskát, hogy az ölében maradjon. Morzan még mindig csak pár pillanatig dorombolt, hogy aztán megpróbáljon kiugrani Galbatorix öléből, mintha bűntudata lenne amiatt, hogy minden ember közül éppen neki mutatja ki az érzéseit.

A lépteket nem hallotta, azt viszont érezte, hogy besüpped mellette a matrac.

– Menj innen.

Két láb nehezedett a vállára és Morzan megszimatolta az arcát. Nem ment el, pedig általában azt csinálta, amit mondott neki, mintha macska létére értette volna a szavait. Megint azt a kérdő fél-nyávogást hallatta, mint az imént.

– Fáradt vagyok – mondta és lehunyta a szemét. – Annyira fáradt. Menj innen.

Nem akart Morzannal foglalkozni. Iszonyatosan sajgott a feje, már egy kicsit szédült is, és azt kívánta, bár lenne vele Jarnunvösk, amitől a melle is beállt a sajgó testrészek sorába.

Morzan átmászott rajta. Galbatorix jobb pillanatában lesöpörte volna a macskát. Most viszont szánalmasan gyöngének érezte magát, és nem maradt mellette senki, akinek a kedvéért meg kellett volna játszania magát.

Morzan összegömbölyödött mellette. Puha kis teste ott volt az övé mellett, és áradt belőle a meleg. Galbatorix hallgatta, hogy szuszog.

Eltört benne valami.

Kinyúlt a túl vékony paplan alól és átölelte a macskát. Morzan nem nyávogott, nem dorombolt, csak… lélegzett. Mégis, abban a pillanatban Galbatorix úgy érezte, hogy Morzan pontosan azt teszi vele, mint amikor ő felmarkolta az összegubancolódott bundájú, gyulladt szemű, félhalott jószágot egy vasúti aluljáróban.

Elmondott mindent. A sötétség, a fejfájás, Morzan, kihúztak belőle mindent. Muszáj volt számba vennie az összes ostoba döntését onnan kezdve, hogy elmegy meglátogatni Bachelt addig, hogy azt hitte, Jarnunvösk képes lenne éppen őt választani.

Nem változott semmi, egyáltalán nem lett könnyebb, ebben Galbatorix biztos volt, de amikor Morzan az álla alá fúrta a fejét, mégis úgy érezte, mintha az lenne.

* * *

Tudta, hogy ez fog történni. Csalódott volna Bachelben, ha nem váltja be, amit ígért, és mégis; a nő helyében ő már kora délelőtt megejtette volna ezt a látogatást. Az, hogy Bachel késő délután, már majdnem alkonyatkor jött, Galbatorixnak azt jelentette, hogy a nő azt hitte, még az utolsó nap is hajlandó a körmét rágva gondolkodni ezen. Pedig nyilvánvaló volt, hogy Galbatorix előre meghozza a döntéseit.

De az is lehet, hogy Bachelnek ilyen sokáig tartott kinyomoztatni a címét.

Galbatorix a tűzhely melletti széken üt, az ölében Morzannal. Úgy tűnt, a macskánál is beütött a tavasz, mert úgy elkezdett vedleni, hogy minden fésüléskor a fél bundája a fésűben maradt. Ha Galbatorix megmutatta neki a szőrcsomókat, undorodva felhorkant és az ablakpárkányra menekült. Felhúzott orral figyelte, hogyan szabadul meg Galbatorix a szőrcsomótól.

Ha ennek vége, Galbatorix túl fog lendülni a gyávaságán és bele fog nézni Morzan elméjébe. Tudni akarta, hogy mi jár a macska fejében, miért is viselkedik Morzan úgy, ahogy. Az elméje erejét most auonban arra az összecsapásra kell tartalékolnia, ami várt rá. Mert abban is egészen biztos volt, hogy Bachel nem az a fajta, aki elengedi azt, amit vagy akit kiszemelt magának.

A zár anélkül kattant, hogy Galbatorix hozzáért volna a kulcshoz. Az ajtó felé kapta a fejét, és összeszűkült szemmel figyelte, ahogy feltárul az ajtó. Morzan az ablakpárkányról a kopott szekrény tetejére ugrott.

Bachel az ajkát biggyesztve állt meg a küszöbön.

– Szükség volt erre, kicsikém?

– Tökmindegy, hogy hívsz, de nem vagyok a tiéd – horkant fel ő és felállt. – Nem emlékszem rá, hogy meghívtalak volna.

– Én hívtalak meg. És az én meghívásaimat nem illik visszautasítani.

– Hogy oda ne rohanjak.

A féltünde arcáról leolvadt a joviális arckifejezés. Na, ezt a fajta undort Galbatorix már jól ismerte. Jellemző volt a tündékre, meg azokra az emberekre is, akik elítélték őt a bőrszíne miatt.

– Sokra vihetted volna a szolgálatomban.

– Sokra is fogom vinni. És ehhez nem lesz szükségem arra, hogy fejet hajtsak előtted.

Bachel nem mozdult, az elméjével támadt. Galbatorix készen állt, de még így is megbillent, amikor a védelmébe csapódott a nő acélkemény gondolat-dárdája. Vicsorgott és ellenállt, megvetette a lábait, mind elmében, mind testben és nem volt hajlandó meghajolni.

– Milyen szánalmas vagy – susogta Bachel. – Hogy erőlködsz!

Válaszolni akart, de ahogy szólásra nyitotta a száját, Bachel majdnem fogást talált rajta.

– A torkodon akadt valami? – gúnyolódott a nő és közelebb lépett hozzá. – Félsz, igaz?

Hátra akart lépni, de nem tudott. Ha kapott volna kiképzést és nem csak magától próbálta volna fölfedezni a képességeit, ha többet gyakorolt volna, ha nem zárkózott volna be az elméjébe, mióta Jarnunvösk nem volt vele…!

– Értem már… elhagytak, kis drágám. Szegény kicsi fiam, hát neked nincs senkid!

Honnan tudta? Galbatorix erőlködve hátralépett egyet, mert az a félelmes érzése támadt, hogy amint a féltünde megérinti, a védelme úgy omlik össze, mint a bíróság előtt egy rosszul felépített érvelés. De a nő még nem volt benn az elméjében, akkor honnan a fenéből tudta, hogy Galbatorix éppen Jarnunvöskre gondolt az imént? Miért gondol egyáltalán a sárkányra, ha nem volt ott, és csak elgyöngítette őt.

– Ne is törődj velük – susogta Bachel, és az arca megint kedves volt és szelíd. – Nem fog fájni, kincsem. Gyere szépen, gyere hozzám, engedd anyának, hogy segítsen!

Volt valami a hangjában. Nem az ősnyelven csinálta, mégis varázsolt, körbevette Galbatorixot, és elálmosította, elnehezítette a végtagjait, mint amikor az erejét szívták el…

Morzan a szekrény tetejéről éktelen vernyogással rugaszkodott el. Bachel riadtan kapta a hang irányába a fejét, Morzan pedig az arcában landolt, és minden tőle telhetőt megtett, hogy lekaparja az arcát.

A támadás lendülete megtört. Galbatorix megtántorodott, levegőért kapott, aztán felüvöltött, mert Bachel jóformán letépte magától Morzant és a falhoz vágta. Galbatorix a nő gyomrába öklözött, aki az ágy vaskeretének zuhant. Nem védekezett, helyette az arcához kapott, ami merő vér volt – Morzan elég csúnya sebeket okozott.

Galbatorix nem maradt, hogy jobban megnézze. Felkapta a fal mellé roskadt Morzant és már rohant is.

* * *

Bachel vagy annyira magabiztos volt, hogy egyedül jött, vagy megengedte a csatlósainak, hogy beüljenek az utca végén a csehóba, mert a ház bejáratát nem őrizte senki. Galbatorix sietősen ment, de nem futott, hogy ne hívja fel magára a figyelmet, egészen addig, míg be nem fordult a sarkon, akkor rohanni kezdett, és futott, míg Morzan hangosan nyávogni és vergődni nem kezdett a kezében.

– Nem! Ne, Morzan, még nem vagyok olyan helyen, hogy megnézhessem, mi…

Morzan azonban elrúgta magát tőle, és a földre zuhant. Keményen az oldalára esett, nem pedig talpra. Galbatorix feljajdult és már térdelt is le mellé, érte kapott… és megdermedt.

Úgy, térden állva nézte végig, ahogy Morzan teste és lábai megnyúlnak, aztán a bundája köddé válik és a ziháló macska helyén már egy bordáit szorongató, fájdalmában sziszegő férfi feküdt. Egy meglehetősen meztelen férfi, akit csak a borzas, nagyon hosszú haja takart úgy-ahogy.

Galbatorix első gondolata az volt, hogy mi a fasz.

A második az, hogy körbenézzen, van-e a környéken rendőr és beviszik-e őket közszemérem-sértésért. Már le is tépte magától a pulóverét, hogy a másikra terítse.

– Mi a fasz – mondta ki hangosan is.

A földön fekvő macska-férfi, aki nem lehetett váltott macska, mert akkor bizonyára alaposan beolvasott volna neki fürdetés közben, kinyitotta a szemét. Ugyanúgy felemás szemei voltak, mint macskaként.

– Miaú – nyögte. Aztán összevont szemöldökkel elakadt a lélegzete. – Mia… mi…

Elég elkeseredettnek tűnt az arckifejezése ahhoz, hogy Galbatorix úgy döntsön, ezt talán most nem kellene erőltetni. Meg talán azt se, hogy ott maradjon a földön fekve, Bachel vagy a csicskái bármikor felbukkanhattak.

Hátranézett a válla fölött. Még mindig sehol senki, de akkor sem kockáztathatott. Megragadta a férfi karját, hogy talpra állítsa. Fájdalmas jajszó lett a jussa. Eszébe jutott, hogy lelép – de alig néhány napja citálta az egész életét ennek a macskának. A fogait összeszorítva elhatározta, hogy előbb kiszed belőle mindent, utána dönti el, hogy végleg szakít-e a társadalommal és bűnbandát alapít, amiben az egzisztenciáját ember- (vagy macska-) öléssel fogja megalapozni.

– Nem… – Morzan megkönnyebbülten felnyögött, hogy a száját végre emberi szavak hagyták el. – Nem fog követni. Azt hiszem, kikapartam az egyik szemét.

Galbatorix egyetlen másodpercig meredt tovább a másikra. Aztán úgy ugrott föl és lépett hátra, mintha a másik megégette volna.

– Mi a franc! – dörrent rá.

Morzan sápadt volt, az oldalán már kezdtek kivirulni a véraláfutások, mégis elmosolyodott.

– Visszaváltoztam! Hála az égnek, már azt hittem… – elakadt a lélegzete. – Ó.

– Ne ó-zz itt nekem! Hogy van az, hogy az egyik pillanatban még macska vagy, aztán most… – megfelelő kifejezés híján Morzan felé intett, néhány kézmozdulattal foglalva össze a másik egész lényét.

– Hát, uhh… Szóval, Szikra lelépett, és eléggé magam alatt voltam, szóval be akartam rúgni, Evandar viszont kártyázni akart, szóval kártyáztunk és ittunk, és mint kiderült, ő annyira nem bírja a piát…

– Egy pillanat – emelte fel Galbatorix a kezét. – Az nem tünde név? Mint a tündék királya Evandar.

– … mert lehet, hogy a tündék királyát itattam le – húzta be a nyakát. – Baszki, nem tudok fölkelni, viszont ilyen hideg a föld, nem segítenél?

Galbatorix mozdult, hogy másodszor is nekifusson Morzan felszedésének, de azért voltak annál fontosabb gondolatai, mint hogy a föld hideg. Például hogy akkor kellett volna megszabadulnia ettől a tejben-vajban fürösztve felnevelt úrifiútól, amikor még macska volt.

– Tehát, te csak így együtt italozgatsz a tündék királyával.

– Nem. Vagy inkább, nem gyakran. Néha ő meg a felesége átjönnek Oromishoz, a nevelőmhöz… illetve, már ex-nevelőmhöz.

Galbatorix csak még jobban el akart rohanni. Ismerte ezt a nevet: az, hogy lovas akart lenni, természetesen azt jelentette, hogy tisztában volt vele, kik az ilireai lovas-közösség vezetői. Mindenhova nézett, csak Morzan arcába nem, éppen ezért tűnt föl neki, hogy a Morzan dereka köré kötött pulóver csak egy irányból takart. Megálltak, hogy Galbatorix levehesse az ingét és ráhúzza a másikra. A viseltes ing neki csaknem a térdéig ért, de Morzan magasabb volt, mint ő. A lényeg szerencsére így is takarásban maradt.

Nem ereszthette el a másikat, mert Morzan alatt úgy rogyadoztak a lábai, mint alatta, amikor erőleszívás után gyorsan akart sétálni.

– Evandar részegen macskává változtatott, én bepánikoltam, és mire magamhoz tértem, már eltelt fél nap. Oromis meg nem ismert rám macskaként, és annyira nem csípi az állatokat, szóval az ősnyelven kiutasított a házából.

Egész testében megborzongott. Galbatorix feltartotta a pulóvert, de Morzan csak a fejét rázta. Galbatorix nem vette vissza a ruhadarabot, nem igazán volt hozzá jövése, miután valaki más ölének takarására használták. Az elméje hátuljában már azon tűnődött, hogy vajon mikor múlik el annyira ez a hirtelen támadt haragja, hogy megérezze az alsóruháján átszűrődni a hideget.

– Arra gondoltam, hogy átmegyek Bromhoz, ő Oromis tanítványa, de ő a nagybátyjánál lakik, amikor a városban van. Viszont… hát, macskaként tájékozódni nem olyan könnyű – elhúzta a száját. – Nem tévedtem el, csak… négy lábon mások a távolságok.

– Hát persze. – Megsavanyodott a szája és megpróbált kibújni Morzan karja alól. Ő aztán nem lesz inasa senkinek, Morzan azonban felkiáltott és a vállába markolt, majdnem elesett.

– Ne, hé! Még… még ne engedj el.

Olyan elesetten nézett rá, mint amikor még macska volt. Galbatorix szaggatottan sóhajtott.

– Ne állj meg – mordult rá a másikra. – Akár kikapartad a szemét, akár nem, egy percig sem hiszem, hogy nyugtom lesz attól a nőszemélytől.

– Hova megyünk?

– Előre.

– Komolyan kérdem.

– Még gondolkodom rajta, rendben?! Te csak a sétára koncentrálj!

Feszült csendben lépkedtek tovább. Galbatorixnak nem volt kedve többet kérdezni arról, hogyan került Morzan abba a helyzetbe, amibe. Sőt, egyre inkább úgy érezte, hogy szabadulni akar.

Megint Morzan törte meg a csöndet, a hangja halk volt, akár a leveleket rezgető szellő.

– Megmentetted az életem.

– Hogy mondod?

– Mondom, megmentetted az életem! – kiabálta.

– Bocsánatát kérem, uram, legközelebb majd hagyom éhen dögleni.

– Éppen fel akartam ajánlani, hogy…

– Nekem ne ajánlgass semmit!

Morzan meglepő erővel ragadta meg, és lökte neki az út menti díszfa-sor következő elemének. Galbatorix zordan, de a fensőbbsége teljes tudatában bámult az arcába. Biztos volt benne, hogy ha meglöki Morzan egyik térdét, akkor a férfi összeesik.

– Nem leszek az adósod – sziszegte Morzan dühösen. – Márpedig te… az adósoddá tettél. Többszörösen. És ezt köteles vagyok viszonozni.

Galbatorix felszegte az állát.

– Mit adhat nekem egy fickó, akit tündék neveltek és bizonyára fogalma sincs róla, hogyan tudja magát életben tartani?

Megsértette Morzant, ez nyilvánvaló volt. Meg az is, hogy Morzan el akarta ereszteni őt, de annyira bizonytalan volt a lábain, hogy nem merte. A saját meztelensége láthatóan kevésbé zavarta, mint az, hogy nem képes uralkodni a teste fölött.

– Emlékszem rá, miket meséltél nekem, Galbatorix.

– Most fenyegetni próbálsz? – vicsorgott, és a keséért kapott… hogy rájöjjön, nem csak az összes megmaradt pénzét és ruháját, de még a rohadék kését is a lakásban hagyta.

Érezte, hogy felforrósodik az arca. Az, hogy egyáltalán nem készült arra, hogy elhagyja a helyszínt, vagy azt jelentette, hogy ennyire képtelen volt már a jövőbe tekinteni, vagy azt, hogy tudat alatt már nem is remélte, hogy nyerhet Bachel ellen.

– Nem – rázta a fejét Morzan. – Csak tudom, hogy mit adhatok neked, amire szükséged van.

– Nem kell a koszos pénzed.

– Nem is pénzre gondoltam – mondta ő fölényes mosollyal. – Egy tünde nevelt föl, mint arra rámutattál. Folyékonyan beszélem az ősnyelvet.

Galbatorix lélegzete elakadt. Morzan eleresztette őt, és próbált méltóságteljesnek tűnni, ahogy mezítláb, egy szál ingben imbolygott a járdán.

– Kísérj el engem Oromishoz, és esküszöm, megtanítok neked mindent, amit tudok.

* * *

Volt valami, ami nem hagyta Galbatorixot nyugodni.

Oromis megkérdezte Morzant, hogy tudja-e, miért változott vissza, mi törte meg a tündekirály részegen kimondott bűvölését. Morzan azt mondta, nem tudja, de Galbatorix nem azért dolgozott évekig egy ügyvédi irodában, hogy ne lássa, a másik hazudott. És abban is biztos volt, hogy Morzan tudja, hogy Galbatorix tudta, hogy hazudott, mert Morzan a következő nap arra hivatkozva, hogy még meg kell szoknia a két lábat, megüzente neki az egyik (tünde) szolgálóval, hogy nem tudna a tanítására koncentrálni és így találkozniuk is fölösleges.

Mosolyogva megköszönte a tájékoztatást. Aztán átsétált Morzan szobájába. Eleve ez a tény, hogy egy villában volt, eléggé megbolygatta a lelki békéjét, hát még az, hogy egy olyan szobát bocsátottak neki rendelkezésre, ami majdnem akkora volt, mint az a lakás, ahol gyerekként élt. Már meg se állt, hogy megkérdezze a tündét, tényleg ennyire unalmas-e az öröklét, hogy mágia helyett kézzel kell letörölgetni a kazettás mennyezet faragott díszein megülő port.

– Nem akarok beszélni veled – szólt ki Morzan, amikor bekopogott.

– Hidegen hagy – felelte Galbatorix és benyitott.

Morzan felkiáltott meglepetésében, és hanyatt esett a székkel, amin addig hintázott.

– Azt hittem, Oromis vagy! És azt mondtam, hogy nem jöhetsz be! Mit csináltál volna akkor ha… ha éppen meztelen vagyok?

Galbatorix összefonta a karjait és megemelte a szemöldökét.

– Legutóbb nem csináltál ügyet belőle, ami nyilván a tünde-neveltetésből fakad. És már fürösztöttelek is, nem hiszem, hogy pont ez okozna gondot.

– De akkor nem tudtad, hogy ember vagyok. – Morzan maga alá húzta a lábait, de nem kelt föl, lenn maradt a padlón.

– Most sem vagyok teljesen biztos benne – horkant fel Galbatorix. – Egy ember, aki egy tünde villájában él és a tündék királyával iszogat? Roppant gyanús.

– Ha most arra célozgatsz, hogy félvér vagyok és Oromis az apám… – Morzan elhallgatott, az arca eltorzult és öklendezett egyet. – Fúj. Nem, eszedbe ne jusson!

Hazudott volna, ha azt mondja, hogy nem élvezi, hogy a másiknak képes volt kényelmetlenséget okozni. Olyan volt, mintha visszanyerte volna egy apró darabját a sorsa feletti uralomnak.

– Akárhogy legyen is, itt vagy és még csak nem is tagadtad, amikor azt mondtam, hogy tünde módi szerint neveltek, ami magában foglalja, hogy vissza kell fizetned az adósságod. Rajtad kívül viszont senki nem tudta, hogy tartozol nekem, Morzan.

Morzan nem szólt, de az orcáin azonban rózsás foltok virultak ki.

– Ó? Eszedbe se jutott, hogy letagadhatsz kettőnk között minden kapcsolatot, és hagyhatod, hogy Oromis őrei kihajítsanak innen?

– Egyre vonzóbbnak hangzik – mordult fel.

Galbatorix elemelte az ebédje mellől a kést. Egy pillanat alatt Morzan mellett termett, megragadta az inge gallérjánál fogva és a torkának nyomta a penge tompa élét. Morzan levegő után kapott, de nem mozdult. Nem mert, mert Oromis is figyelmeztette rá, hogy akár egy hétig is eltarthat, mire beleszokik az új testbe. Csakúgy, ahogy macskaként is meg kellett tanulnia uralni a testét, nem véletlenül volt olyan pocsék állapotban, amikor Galbatorix rátalált.

– Ismerem annyira a tündéket, hogy tudjam, nem viselne el, ha ostoba lennél. Pontosan tudtad, hogy mit csinálsz. Mit akarsz? Ki akarod használni, hogy bennem van mágia, benned pedig nincs, mi? Azt hiszed, hogy olyan hülye vagyok, hogy a tanításom közben hűségesküt teszek neked?

– Nem! Egyik sem! Én…– Morzan furcsán rekedt hangja végleg elfúlt. Galbatorix szeme összeszűkült és csak még erősebben szorította, hogy Morzan végre kinyögte: – Segítettél visszaváltozni?

– Már tisztáztuk, hogy nem és ha segítettem volna, akkor se lenne elfogadható indok.

– Jaj, a fenébe is, nem lehetnél csak egy kicsit kevésbé gyanakvó?! Nem csoda, hogy nincsenek barátaid!

Galbatorix vetett a másikra egy lapos pillantást. Csak nem gondolta, hogy fel fog ülni egy ilyen ócska kísérletnek arra, hogy felmérgeljék? Ez már önmagában sértő volt.

Morzan végül megtört.

– Azt hittem, otthagysz. Miután megütötted Bachelt, azt hittem, hogy elrohansz majd és vissza se nézel, de magaddal vittél.

Megrántotta a vállát.

– Megmentetted az életem, így lettünk kvittek.

– Vagy mégsem vagy olyan kérges szívű, hideg és számító seggfej, mint gondolod – vágott vissza Morzan. Félrenézett, és céklavörös képpel kibökte: – Azért maradtam veled, mert tudtam, hogy képes vagy megérinteni az elmém. Semmi esélyt nem láttam rá, hogy találkozok egy másik igemondóval, aki nem csak belém rúg és elkerget a házától. És bíztam benne, hogy megint megpróbálsz majd beszélni velem, és nem fogsz infarktust kapni, ha megtudod, hogy ember vagyok macskatestben.

– Nem ezt kérdeztem – közölte vele Galbatorix. – Egyébként is hazudsz. A Bachelnél tett látogatásom után sok dologról meséltem neked, tudtad, hogy nem fogok a fejedbe mászni. A következő nap el kellett volna menned, de nem tetted.

– Nem. – Nagyot nyelt. – Mert… nem tudtam, hogy képes lesz-e bárki valaha visszaváltoztatni. Elég részegek voltunk Evandarral, soha nem lett volna képes visszakövetni, hogy mire is gondolt akkor éppen… szóval nem hittem, hogy valaha is ember leszek újra. És arra jutottam, hogy… hogy ha választhatok, akkor a te macskád leszek.

Galbatorix azonnal elengedte és hátralépett. Morzan a szemébe nézett, kőkemény elhatározással.

– Tudom, hogy azt hiszed, nem is lehetnénk különbözőbbek, de nézz csak körbe itt. Rajtam kívül nem találsz itt másik embert, az utolsó kertészig mindenki tünde. Brom nem itt lakik és ő amúgy se számít, mert lovas. Én meg… – keserűen felnevetett. – Akármit csinálok, mindig az orrom alá fogják nyomni, hogy csak azért érhettem el, mert egy tünde pártfogásába vett. Tudom, hogy Glaedr megpróbálta elintézni, hogy lovas legyek, és tudom azt is, hogy ő és Oromis nem feltétlen voltak elragadtatva attól, hogy pont Szikra szeme akadt meg rajtam, mert ő pont nem az a hagyománytisztelő fajta. De Szikra lelépett.

Morzan élesen beszívta a levegőt, és az a fejmozdulat… Galbatorix ismerte ezt az érzést, de nem hagyhatta, hogy Jarnunvösk hiánya most utat találjon hozzá.

– Te tudod, hogy mi akarsz lenni. – Morzan már majdnem könyörgött. – Lovas, ügyvéd, mágus, és ha valamelyik nem működik, akkor hajlandó vagy küzdeni azért, hogy új álmod legyen és én… én nem tudom, mit csinálok. És annyira hiányzik!

A nyitott ablakon át tavaszi illatok szálltak be a villa körüli kertből. Galbatorix hátrált, majd ahogy a lába nekiütközött a széknek, leült.

– Jól a bolondját járatták velünk, mi? – kérdezte rekedten. – Rendben van, Morzan. Lehetsz a macskám.

* * *

Galbatorix azt hitte, az lesz majd a legnehezebb, hogy megtanuljon egy új nyelvet. Aztán azt, hogy megnyitni az elméjét úgy, hogy nem Jarnunvöskre gondol közben. Azok a pillanatok se tartoztak a kedvencei közé, amikor rájött, hogy a varázslat nem úgy működik, ahogy ő gondolta, és hiába tanulta meg, hogyan kell tükrön keresztül üzenni, egy sárkánnyal nem lehetett ilyenformán kommunikálni, mert egy sárkány nem volt igemondó, hogy fogadja a varázslatát. Ha pedig előre megigézett felületen keresztül akart volna beszélni vele, akkor sem hallotta volna a hangját, mert a gondolatok nem értek volna el hozzá a tükrön keresztül.

Az ősnyelv megtanulása sem volt feltétlen megoldás a problémáira, mert még mindig mágusvizsgát kellett tennie ahhoz, hogy gyakorolhassa a szakmát. És akkor visszajutott ahhoz a kérdéshez, hogy pénz az iskolára, és hogy nem akarta elfogadni Morzantól azt, amit ő Oromis kincstárából adott volna.

Azután se, hogy megállapította, messze az a legrosszabb ebben az egész villában, amikor már kényelmesen elhelyezkedett az ágyában, aztán Morzan bemászott mellé és a hideg talpát Galbatorix lábához érintette.

A parkban már sárgultak a tölgyfákon a levelek. A kertbe vezető lépcsőn ültek és Morzan azzal szórakoztatta magát, hogy az ősnyelven a mókusok nevét mondta, akik erre előbújtak, és összeverekedtek, amikor Morzan makkot dobott nekik.

– Az fog nyerni, amelyiknek fekete a farka vége – fogadott mosolyogva és hátradőlt, hogy elfészkelje magát Galbatorix karjaiban.

A sivalkodva verekedő mókusok azonban szétrebbentek, hogy helyet adjanak az iszonyatos szélroham közepette landoló, vörös sárkánynak. Morzan egy kiáltással kitépte magát Galbatorix öleléséből és már rohant is… hogy aztán félúton megtorpanjon és visszanézzen Galbatorixra. A sárkány meleg levegőt fújt felé és mély hangon dorombolni kezdett.

– Ne gyere nekem ezzel! – kiáltott föl Morzan. – Leléptél! Azt hittem, hogy soha többé nem jössz vissza.

A hangja elcsuklott, a válla megremegett. Galbatorix ezt nem tűrhette. Előbb ért oda a kedveséhez, mint Szikra, aki horkantva hátrahőkölt, mikor Galbatorix a karjába zárta Morzant. Vagy talán azért, mert Galbatorixnak volt elég bátorsága hozzá, hogy a szemébe nézzen.

Szikra úgy vonta be őt a beszélgetésbe, hogy nem kérdezte meg, akar-e szólni hozzá.

Társat találtál magadnak, Morzan? Nem mutatod be nekem? – Volt képe megsértődni.

– Galbatorix, Szikra, Szikra, Galbatorix. Nagyszerű, most már mindenki ismeri egymást, válaszolnál végre?

Szikra a neve hallatán leült, hogy Galbatorixnak egészen vicsorogni támadt kedve. Hát ez a sárkány is hallott róla? Jarnunvösk neki is elmesélte Galbatorix összes titkát, amit valaha megosztott a sárkánnyal? Tudni akarta, hát kinyúlt a vörös felé, aki a fejét hátrahajtva az égre rikoltott. Válasz helyett zavaros képeket talált a sárkány múltjából, amiket nem tudott rendesen sorba tenni. Csak annyit tudott meg biztosan, hogy a neve (amiről Galbatorix azt gondolta, hogy egy kicsit béna) régebben valami egészen más volt, de mivel a sárkány szakított a fészkével, nem volt hajlandó azt használni többé.

A többi emlék és benyomás értelmezését kénytelen volt későbbre halasztani, mert a távolból egy másik sárkány kiáltott választ Szikrának – és ezt a hangot Galbatorix jól ismerte. Megbillent, és már nem ő támogatta Morzant, hanem ketten kapaszkodtak egymásba.

Jarnunvösk sietve érkezett. Kisebb porfelhőt kavart, mint Szikra, de akkor sem sikerült olyan méltóságteljesre a landolása, mint egyébként.

Jaj, hát itt vagy! Nem voltál sehol, a hangyaboly, ahol napközben lenni szoktál, egészen üres, a fészkedben pedig idegenek vannak!

Elöntötte a sárkány megkönnyebbülése, és Galbatorixnak erőlködnie kellett, hogy megtartsa önmagát ebben az áradatban. Még akkor is, ha a felé áramló érzelmekben olyan szívesen elveszett volna.

– Hol a lovasod? – kérdezte inkább. Jarnunvösk kavargó érzései úgy ültek el, mint a szél, és Galbatorix felé tudta lökni a régóta dédelgetett sértettségét. – Azt hiszed, nem jövök rá?! Miért nem voltál képes kereken az arcomba mondani?

Azok a szép ametiszt szemek elkerekedtek, és Jarnunvösk nem próbált már közel férkőzni hozzá, inkább visszahúzódott, ami legalább annyira fájt, mint amikor látta őt elrepülni.

Még mindig olyan akaratos vagy. Meg öntudatos. Még mindig azt képzeled, hogy körülötted forog a világ. Lépj előre és ne rejtőzz a párod mögé!

Megtette. Morzan felnyüszített és utána kapott, de Galbatorix lerázta a kezét, mert itt és most bizonyítania kellett. Azt nem látta, csak tudta, hogy Morzan megtorpant a háta mögött, és hogy Szikra már ott is volt, engedte neki, hogy átölelje az orrát, és most gyöngéden, bocsánatkérőn tutúlt neki.

Jarnunvösk pikkelyein táncot járt az őszi napfény, és Galbatorix utálta magát, amiért ezt észrevette. Meg azért is, mert tetszett neki. Meg egy kicsit azért is, mert Morzan a háta mögött összeborult Szikrával, ő viszont nem volt rá képes, neki előbb tudnia kellett.

Szóval a lovasom akarod látni.

– Igen.

Jarnunvösk egészen közel hajolt hozzá, hogy a lélegzete már Galbatorix haját borzolta.

Akkor nézz rám, Galbatorix, és lásd a tükörképed a pikkelyeimen, mert azért mentem el a vénekhez, hogy kihúzzam belőlük, hogyan tehetlek a lovasommá.

Galbatorix levegő után kapott.

– De nem… azt nem a helyi tanács intézi? A vénekhez már csak akkor mennek, amikor bemutatjátok a lovast a rendnek!

Ez… igen ez általában így van. – Jarnunsösk lesütötte a szemét és felmordult, az elméje színei megváltoztak, komorabbak lettek. – Meséltél arról, hogy mi mindent szeretnél elérni. Én viszont… azért mentem el, mert a helyi tanács nem támogatta, hogy lovasom legyen. Azt mondták, túl fiatal és meggondolatlan vagyok ahhoz, hogy meghozzak egy ilyen döntést. Nem lehettem biztos benne, hogy a vének nem fogják ugyanezt mondani, és nem akartam hamis reményeket kelteni benned. – Forrón Galbatorixra lehelt. – Ha úgy is döntesz, hogy a lovasom leszel, nem lesz olyan könnyű életed, mintha bármelyik másik sárkány ajánlatát fogadnád el.

Megdobbant a szíve és egy pillanat alatt futott végig rajta temérdek érzelem és gondolat. Jarnunvösk torkát mély morgás rezgette meg, és közel nyomta hozzá az orrát, mert érezte Galbatorix kavargó érzései mögött az igazságot: Jarnunvösk volt az egyetlen sárkány, akivel meg akarta osztani a szíve-lelke titkait.

– Nem tudom, milyen életem lesz veled. – Jaj, de nehéz volt ezt kimondani! – Csak azt tudom, hogy milyen volt ez a néhány hónap nélküled. És nem akarok így élni, Vösk.

Még úgy se, hogy már párod van?

Szerette Morzant? Igen. Megfordult, hogy a kedvesére pillantson – Morzan pedig boldogan, kábán vigyorgott rá Szikra mancsainak bölcsőjéből és feltartotta a bal kezét, hogy Galbatorix láthassa a tenyerében a lovasok ezüstszín spirálját.

– Volna szíved elszakítani minket egymástól? – kérdezte és kinyújtotta a jobbját Jarnunvösknek. – Te az enyém és én a tied?

Ám legyen.

Jarnunvösk megérintette őt az orra hegyével, és Galbatorixon jeges ár futott át, hogy azt hitte, egyszerre ég el és fagy meg. Jarnunvösk köré fonta magát és nem engedte, hogy elessen. Nem csak testben, lélekben is, és Galbatorixnak könny szökött a szemébe, ahogy rájött, ez utóbbi már örökké megmarad. Nem lesz többé egyedül.

Lebegtek Jarnunvöskkel egymás szeretetében, sokáig, de nem elég sokáig. Szikra pukkasztotta ki a kellemesen meleg buborékot:

Remek, most, hogy ezt letudtuk; Morzan, elmondanád nekem, mit értesz azon, hogy Galbatorix macskája vagy?

Vége