Zavaros víz XII.

 

Tonhalak gyöngye feltámadt álmaiból, hogy kipakoljon valamit, aztán megint visszamenjen aludni. (könyörgöm, ne, nem bírom ezt a stresszt a nem-írással.)

 

Forrás

 

Zavaros víz

XII. Tengerszem

Galbatrix tartotta magát ahhoz, amit mondott, és nem küldte Morzant több küldetésre. Végtelen unalomra ítélte őt a kastélyában, ahol így, a tél beálltával még kevesebb szórakoztató dolog maradt, mint egyébként. A hegyek között a Leona-tó felbukkanó, keskeny sávja már nem hívogató nefelejcskék volt, mint tavasszal meg nyáron, nem is olyan baljós acélos kék, mint ősszel. Inkább egy kék szemű hulla semmibe meredő pillantására emlékeztette őt, amivel nem is volt gond, ha nem Bromot juttatta volna eszébe minden áldott alkalommal. Nem is értette, hogy miért, egykori tanulótársa egyáltalán nem volt halott. Annyira nem, hogy Morzan komoly összegekben fogadott volna rá, hogy köze van Andehel halálához is.

Nagy csönd volt a bajtársa halála körül. Ez általában így volt, és Morzan gyűlölte, hogy tudja, hogyan zajlanak a dolgok ilyen esetekben. Ráadásul most nem is volt a fővárosban, hogy személyesen felügyelje, hogyan csordogálnak a vérpatakok. Ha megpróbálta a tükrébe idézni Galbatorixot, vagy nem kapott választ, vagy Kialandí búval baszott képe jelent meg, hát felhagyott a próbálkozásokkal. A barátja mag megkeresi, ha készen áll rá.

Morzan meg addig rohad bele az unalomba.

Méghozzá annyira, hogy már kínjában a gyereket kérte, hogy mesélje el a rajzait. Morzan nem tudta, hogy pontosan hányszor kérdezett rá, de éppen elégszer ahhoz, hogy Murtagh már maga hozza a rajzait és mutogassa végig, krétafoltos kezét újra és újra a táblához érintve, még jobban elmaszatolva a rajzokat.

– Ő Menyét, Kicsi Ró legjobb barátja és elmentek a mezőre és a mezőn voltak virágok és a konyhaablakban is vannak virágok és dadus nem engedi, hogy megnézzem őket közelről, mert útban lennék, de nem is vagyok benne az útban, mert rajta sétálok és Kicsi Ró meg Menyét megnézték az összes virágot a mezőn.

– Mhmh – hümmögött Morzan, aki már jó ismerőse volt Murtagh történetmesélési stílusának. Már azon gondolkodott, hogy vajon Murtagh hogyan viselné, ha esetleg egy-két dolgot átszínezne a rajzán, amikor áthelyezi azt a „legjobb” rajzaival teli könyvébe. Kicsit bökte a szemét, hogy a gyerek az előtérben a virágokat kékre és nem pirosra színezte. – Kicsi Ró nem fél, hogy rálép?

Murtagh-ot megakasztotta a kérdés. Felnézett rá, és Morzan látta, hogy a gyereknek elképzelése sincs róla, hogy ő miről beszél.

– Menyét – rántotta meg a vállát. – Kicsi Ró ráléphet. Egy menyét kisebb, mint egy ló.

Murtagh félrebillentette a fejét.

– Sokkal?

– Eléggé. Egy menyét az úgy… ekkora.

Murtagh nagyon nézte a méretet, amit Morzan mutatott.

– De akkor hogyan raknak rá nyerget?

A válasza, hogy „mert miért lennék olyan hülye, hogy nyerget rakjak egy menyétre”, a torkán akadt. Murtagh úgy nézett rá, mintha a világ sorsa függene Morzan válaszától. Amitől neki persze megint eszébe jutott, hogy a kölyök a legfurcsább dolgokra csodálkozott rá, mint például a közelgő télközepet övező tradíciókra, vagy hogy hiába csapta ki a hisztit, a dadusa nem tudott málnás süteményt hozni neki málnaszezonon kívül. A dadus azzal magyarázta Morzannak, aki éppen kijött volna a béketűrésből, hogy Murtagh gyerek még, és nem tud túl sok mindent.

Ergo Morzan úgy formálja őt, ahogy akarja, ráadásul most, az anyja hiányában pláne szabad keze van ezzel kapcsolatban.

Elgondolkodott, hogyan is tudná igazán elmagyarázni a menyétek és a lovak közötti lényegi különbségeket, de végül soha nem jutott el addig, hogy ezt a gondolatmenetet prezentálnia is kelljen. Rövid és erőteljes kopogtatás után – valami olyasmi, amihez a dajka részéről nem szokott hozzá ‒ belépett a helyiségbe a helyőrsége kapitánya.

– Uram – tiszteltetett a férfi, úgy összecsapva a sarkát, hogy Morzan azt várta, mikor pattan le róla a festék. Aztán a férfi összerezzent, amikor a lendülettől sarkig nyíló ajtó kilincse koppant a lambérián. – Uram, összegeztük a tegnapi vihar okozta károkat.

Na igen. A nyakukon lévő tél másik rákfenéje volt, hogy bár Morzan szerette csodálni a viharokat, amikor a sárkány mancsán ült a barlangban, amit a sárkányból áradó hő kellemesen melegen tartott, de utóbb aztán fájhatott a feje a károk miatt, amiket időnként okoztak.

‒ Mindjárt jövök ‒ borzolta föl a gyerek haját, aki máris tiltakozva simította le a fürtjeit.

Követte a kapitányt, akit hamarosan felváltott az intézője, hogy tételesen felsorolja neki a hibákat, meg hogyan és ki javított ki mindent. Érdekes, ha az emberek észreveszik, hogy Morzan érzékeny a költségvetésben megjelenő plusz tételekre, amikre nincsen semmilyen magyarázat, és ezt az érzékenységét karddal a kezében orvosolta egyszer vagy kétszer, akkor utána meglepően gyorsan elkezdenek rendesen viselkedni.

Morzan viszont nem volt rendes. Elnyomott egy mosolyt és nem csukta kilincsre az ajtót.

A kastélyban a legtöbb ajtó nehéz tölgyfából készült, amik egy jelentős részével még a könnyebb cselédek is megküzdöttek. Ráadásul azokon az ajtókon, amiket Morzan gyakran használt, magasabban volt a kilincs, hogy neki legyen kényelmes használni azt. Észrevette, hogy Murtagh nem éri el a kilincseket, és hogy legfeljebb azokon az ajtókon tud átjutni, amiket befelé kell lökni. Bizonyára emiatt alakult ki a gyerekben egyfajta vonzódás a nyitott ajtókhoz; ha volt egy a közelében, le se tudta venni róla a szemét, és egészen biztosan átsétált rajta.

Kíváncsi volt rá, hogy mire végeznek ezzel a kis túrával a kastélyban, a gyerek meddig fog eljutni. Vagy a dadusa kiborul-e. Legalább feldúsítják a napot egy kis bújócskázással.

Kissé letörte, hogy a túrát az istálló emeletén fejezték be, az istállómester szállásán, ahol megnézhetett egy kitört ablakot. Illetve, ahogy bedeszkázták.

‒ Elfogyott a pótüveg, uram ‒ fejezte be az intéző óvatosan.

Mert nyilván nem egy sima ablaktábla volt, hanem egy díszes üveg. Morzan egyszer régen azt gondolta, hogy a tisztek megérdemlik, hogy nézhessék a kilátást, és mivel az volt a vára szebb oldala, amit ő érkezéskor látott, ezért oda színes betétekkel teli ólomüveg ablakokat tetetett. Mint utóbb kiderült, ezeket ritka szar pótolni. Egy egyszerűbb üvegablak javításával még Morzan is elboldogult, a színeseknél azonban már… voltak bajok. Ha a varázslat közben Morzan a formára koncentrált, akkor az ablaküveg vastagsága nem volt megfelelő, ha a vastagság volt jó, akkor a minta csúszott el, ha meg a színre és a mintára koncentrált, akkor fennállt a veszélye, hogy az elkészült alkotás nem üveg lesz, vagy olyan törékenyre sikerül, hogy darabokra hullik a kezében.

– Remek – biccentett, és arra gondolt, hogy kinyitja a deszkaablakot és kiveti magát rajta ahelyett, hogy megbirkózzon ezzel az egész hülyeséggel. – A következő alkalommal, amikor megy valaki a tópartra, hozzon vissza egy üvegest is.

– Igenis – biccentett az intéző. – Ó, és a zászlótartó rúd is eltört, de azt Kelram meg tudja javítani.

– Akkor csinálja.

– … de azt mondta, nincs hozzá faanyag.

Morzan megdörgölte az orrnyergét, aztán az intézőre nézett. A férfi elvörösödött és egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát.

– Megoldjuk, uram.

– Örömmel hallom.

Ennek végeztével, Morzan a nagytermen keresztül tervezett visszatérni a palota lakószárnyába. Az ajtó viszont nyitva volt, hát ahelyett, hogy ment volna a dolgára, megtorpant. Aztán végighordozta a pillantását a termen. Sehol semmi.

‒ Ó, de kár, hogy üres ez a szoba!

Jó hülyén érezte volna magát, ha tényleg egyedül lett volna a helyiségben és a semmibe beszélt volna, de szerencsére, fojtott kuncogás ütötte meg a fülét.

‒ Kénytelen leszek egyedül megenni a cukorkámat. Jaj, elejtettem!

A zsebéből előhalászott, színes zsírpapírba csomagolt édességet alaposan kiszámított mozdulattal dobta be az asztal alá. Aztán gyanúsan apró kezeket és lábakat hallott, néhány szék megmozdult, majd a zsírpapír zörgött. Halk „ó!” kiáltás ütötte meg a fülét, amikor a gyerek észrevette, hogy Morzan emlékezett rá, szereti a karamellát. Vagy lehet, hogy nem azt vette észre, csak azt, hogy az ajándékba kapott cukorka pont a kedvence.

Még nem sikerült pontosan feltérképeznie, hogy a gyerek mennyire van otthon az ok-okozati összefüggések felismerése terén.

‒ És most megyek. És becsukom magam után az ajtót.

‒ Ne! ‒ kiáltott fel Murtagh az asztal alatt, és már mászott is elő, nehogy Morzan véletlenül bezárja őt a nagyterembe, egyes egyedül.

Kinyitotta neki az ajtót, a fiúcska pedig a nyakát behúzva somfordált sietett előre.

‒ Minek lógatod az orrod, nem harapom le a fejed ‒ mondta neki és játékosan meglökte. A fejét, mert a válla túl alacsonyan volt.

Murtagh megbillent és felnézett rá, a fél arca kidudorodott a karamellától. Morzan villantott rá egy mosolyt. Nem volt egy nagy bújócska, de azért fellendítette a hangulatát.

A nagyteremből három lépcsőfokon lehetett feljutni az ajtóhoz. Murtagh letette a kezét a lépcsőre, hogy négykézláb kapaszkodjon fel, mert túl magasak voltak neki a fokok, és itt nem volt fal, hogy kapaszkodni tudjon. Elég körülményesnek tűnt, Morzannak meg nem volt ideje ilyesmire várni, hát a szemét forgatva lehajolt, hogy felkapja. Mekkora ötlet, lehet, hogy Selena ezért hurcolja a gyereket állandóan, kinek van ideje arra, hogy megvárja, amíg azokon a pindurka lábain eljut egyik helyről a másikra. És közben még arra is figyelt, hogy nehogy félrenyelje a cukorkát.

‒ Ott tartottunk, hogy mesélsz nekem Menyétről, meg hogy hogyan is néz ki ‒ emlékeztette őt Morzan.

Akkor jött rá, hogy Galbatorix tényleg kedveli őt, amikor anno egyszer jól felidegesítette, és csak kiabált vele ahelyett, hogy levágta volna a fejét, ahogy azt általában azokkal tette, akik felbosszantották. Valami hasonló kezdett körvonalazódni benne azok után, hogy azt a bizonyos Menyétet Murtagh úgy írta le, mint egy agancsos, hatalmas teremtményt, amiről Morzannak inkább egy népmesékbe illő szörny ugrott be. Kinevette a gyereket, aki erre megsértődött, összefont karral duzzogott, amit Morzan roppant szórakoztatónak talált.

Tényleg kezdett az agyára menni a bezártság.

Főleg úgy, hogy leesett a hó. A sárkányt egy egész napig lekötötte, hogy tiszta, fehér tájak fölött repülhet a korábbi őszi kopárság után, de aztán még hamarabb ráunt, mint a korábbi körökre. Morzan mélyen együtt érzett vele, és minden módot kipróbált arra, hogyan tudna átjutni a parancsokon, amik a saját birtokára zárták őt, hadd menjenek el megnézni a tengert. De nem volt kiút.

Megtisztítani a hegyi utat és felhozni a várba egy üvegest nem két perc volt, de eljutottak odáig is. Mivel a havon a küldöncök nem jutottak át, Morzan tükrön keresztül vitatkozott a beosztottjaival, ami egy élmény volt minden alkalommal. Éppen egy ilyen értekezlet közepén volt, amikor megérkezett az üveges, tehát az intézője vette kezébe az ügyet, Morzan csak utóbb ballagott le, mert más különben kénytelen lett volna dolgozni, és lehet, hogy ezen a ponton már olyan volt, mint egy macska (vagy sárkány, ha már itt tartunk): ott van ő is, ahol dolgok történnek. Ha már eszébe jutottak a macskák, arra is gondja volt, hogy a léptei csöndesek legyenek és ne hallja meg őt senki.

Az üveges fáradt arcú férfi volt, a szeme alatti táskák sötétebbnek mutatták a bőrét és öregebbnek láttatták a valós koránál. Akkor költözött fény az arcára, amikor meglátta, hogy a „díszített üveg” nem azt jelentette, hogy egyetlen tábla színes üveget kell beillesztenie a keretbe, hanem hogy elmolyolhat vele egy darabig. Vagyis a végén mégis meg fogja érni neki, hogy felrángatták őt a hegyekbe anélkül, hogy megmondták volna neki, hogyan és mikor juthat haza.

Már ha van neki egyáltalán olyan. Morzan ránézésre vándor üvegesnek nézte, és figyelembe véve, hogy mennyire bizalmatlanok voltak a Birodalom egyes részein a Vándorló Törzsek szülötteivel szemben, nem lepte meg a dolog. Lehet, hogy a várba felrángatott szekere, rajta kisebb-nagyobb, rongyokba csomagolt üvegtáblákkal, volt az otthona.

‒ Nos? ‒ szólította meg a férfit. ‒ Mit gondol, boldogul vele?

Az üveges észre se vette, hogy nem az intéző, de még csak nem is a fal mellett toporgó istállómester szólította meg, amit Morzan sértőnek gondolt volna, ha a férfi nem azzal lett volna elfoglalva, hogy a másik üvegtáblát nézte, meg az ő gyönyörű, üvegbe foglalt címerét.

‒ Az ilyesmi sok nyesedékkel jár, meg ide is kellett jönni, ugyi… ez bele fog telni egy kis időbe, meg most már rövidek a nappalok, és ez nem egy egyszerű minta, minél pontosabbnak kell lennem, és amennyi darabból ezt összerakták, a csiszolás is legalább egy napig fog tartani. Énszerintem ez úgy egy heti munka lesz.

Végre elszakadt a pillantása az ablaktól, hogy az intézőre nézzen, de ő udvariasan hátralépett. Fordult hát az istállómesterre, aki Morzan felé biccentett. Az üveges végre megfordult és a szája kicsit nyitva maradt, amikor a tekintete megállapodott a Morzan nyakkendőjét összefogó brosson. A címer azon ugyanaz volt, mint ami az ablaktáblát díszítette. Meg ami a kaputorony feletti zászlón lengett. Morzan ajkai gunyoros mosolyra görbültek, ahogy nézte, hogyan jut el a férfi megdöbbenéstől a gyanakváson át a borzasztó felismerésig és remegni kezdett a keze. Üvegművesben annyira nem kívánatos az ilyesmi.

‒ Na-nagyuram… persze, megpróbálhatom minél gyorsabban elvégezni a javításokat…

‒ Ha azt mondja, hogy időre van szüksége a tisztességes munkához, én elhiszem ‒ vágott közbe. Aztán közelebb lépett hozzá és fölébe tornyosult. ‒ Kivéve persze, ha hazudni merészel nekem.

‒ Nem, nem, nem tennék olyat, nagyuram, természetesen máris hozzálátok!

‒ Kiváló. A kifizetést az intézőmmel fogják rendezni, de ha készen van, nem mehet sehová, amíg én azt nem mondtam, hogy rendben van, amit csinált.

‒ Természetesen, nagyuram.

‒ A kosztot-kvártélyt természetesen a fizetésén felül kapja.

‒ Köszönöm, nagyuram!

‒ Lásson hát neki!

Az üveges ügyetlenül meghajolt, és már fordult volna el, hogy nekilásson, de aztán hirtelen visszafordult és nagy szemeket meresztett az ajtóra. Nem arra, amin keresztül ő, az intéző meg az istállómester érkezett, ami egy fa grádics tetején nyílt közvetlenül az istállóból, hanem a másik ajtóra, ami a kastély kiszolgáló-helyiségeihez csatlakozott. Morzan is azon az ajtón át érkezett, mert nem volt kedve kimenni az udvarra, hogy kockára fagyjon. És nem csukta be maga után az ajtót.

Ami azt jelentette, hogy az ajtófélfába kapaszkodva egy hároméves gyerek bámult rájuk. Pontosabban, az istállómesterre, akit csak látásból ismert, és az üvegesre, aki vadidegen volt.

A düh lángot vetett Morzanban.

Hogy merészelte a fiú követni őt? Hogy merészelte megzavarni őt, amikor éppen munkaügyben tárgyal?! Rá akart rivallni, hogy húzzon vissza a szobájába, amikor az intéző csuklott egyet. Nevetséges, oda nem illő hang volt, ami kizökkentette Morzant, hogy odakapta a fejét, és látta az üvegest, ahogy ott áll, komikusan elképedt arckifejezéssel Murtagh-ra mutat:

‒ De hát ez egy… ez egy gyerek.

Morzan felnevetett. Aztán kinyújtotta a kezét, és Murtagh volt olyan kedves, hogy nem teremtett kínos helyzetet azzal, hogy hagyta őt sokáig álldogálni, hanem csak vetett még egy félős pillantást a másik két férfira és átszaladt a szobán, hogy Morzan kinyújtott keze alatt átbújva átölelje a lábait és elbújjon mögöttük.

‒ Ő a fiam ‒ mondta és az üvegesre hunyorgott. ‒ Ön pedig barátkozhat a kilátással.

‒ Hogy mi? ‒ kérdezett vissza az üveges bután.

‒ Ó, kérem. Egy énekesmadárnak a kalitkában van a helye, nehogy rossz ember fülébe kezdjen dalolni. ‒ Morzan elnéző mosollyal megforgatta a szemét, aztán a karjába vette Murtagh-ot. A gyerek a nyakához fúrta a fejét. Morzan az intézőjére pillantott: ‒ Készítsék föl az esküvésre.

‒ Igenis ‒ hajolt meg.

Morzan az istállómestere nézett, aki feszesen vigyázzba vágta magát.

‒ Melyik a legszelídebb állata?

‒ Az… parancsol? Hogy a jószág? Ööö… hát az a Zokni volna, uram.

‒ Vezessen oda!

Murtagh a nyakába kapaszkodott és elrejtette az arcát. Az nem volt jó, hogy idegenek mellett ilyen félős, egy úrnak minden esetben képesnek kell lennie rá, hogy megőrizze a hidegvérét és a méltóságát. De volt valami abban, ahogy a gyerek félősen hozzásimult, hogy Morzan… Morzan arra jutott, ajándékot ad neki.

Az istállómester nyomában lesétált a nyikorgós falépcsőn. Murtagh csak még jobban hozzásimult, még valami hangot is kiadott, ami felvehette a versenyt a lépcső nyikorgásával. Prüszkölt, amikor megütötte az orrukat a trágyaszag.

Aztán megálltak. Morzan megsimogatta a gyerek haját, hogy felnézzen, míg az istállómester elhajtotta a lovászokat, aztán csettintett a nyelvével, hogy a ló, bizonyos Zokni, rájuk nézzen, aztán a boksz ajtajához lépdeljen.

Murtagh felnézett, szürke szemei elkerekedtek. A ló fújt egyet, a fülei ide-oda fordultak. Semmi kifogása nem volt az ellen, hogy az istállómester megpaskolja a nyakát. Morzan inkább az elméjét nézte meg: tapasztalatai szerint a lovak egy zsák idegesség voltak, mindenféle racionalitás nélkül. Zokniban per pillanat főleg széna, répa és kockacukor keringett, változó arányban a fejében és a gyomrában.

A gyerekre nézett. Murtagh le se vette a szemét a lóról.

‒ Nagyon nagy ‒ suttogta.

‒ Különben hogy ülne valaki a hátára, hm? ‒ Morzan dobott rajta egy kicsit, de az se volt elég ahhoz, hogy a gyerek pillantását elszakítsa a lóról. ‒ Megsimogatod?

Erre viszont már rábámult, de csak egy pillanat erejéig, hogy visszaforduljon a lóhoz, és ezúttal ő volt az, aki megugrott Morzan kezében, eléggé ahhoz, hogy majdnem elejtette őt.

Nem volt egy nagy rajongója a lovaknak, hát bólintott az istállómesternek, hogy intézkedjen. A férfi nagyot nyelt, aztán közelebb lépett, és megfogta Murtagh kezét.

‒ Nem kell tartson tőle, ifiúr, Zokni nagyon rendes kislány. Nézze meg, hogy közelebb jön! Na most, én ide teszem a maga kis kezét az orrára, itt simogathatja a két szeme között, végig az orráig, úgy, aztán a szájába ne nyúljon bele, azt nem szereti.

Murtagh teljes elragadtatásban hagyta, hogy az istállómester irányítsa a kezét és néhányszor megsimogassa a ló orrát. Amint a férfi elengedte, úgy kapta vissza a kezét, mintha a ló megégette volna. Morzanhoz simult és egészen reszketett az izgatottságtól.

‒ Nohát, azt hiszem mára ennyi izgalom elég is volt ‒ Morzan az istállómesterre bámult, mire a férfi máris távolabb lépett, elhagyta a személyes terét. ‒ Tetszett?

Murtagh csak bólintott, és a kis kezét, amivel az imént még a lovat simogatta, a mellkasához szorította. Ha Morzan kicsit is olyan lett volna, mint Oromis, akkor most közölte volna vele, hogy legyen szíves szavakkal kifejezni magát.

Éppen ezért sarkon fordult és elhagyta az istállót, végig a kiszolgálóhelyiségeken át, ahol ugyan gyakran le kellett hajolnia az alacsony szemöldökfa miatt, de legalább nem kellett a gyerekkel a kezében kimennie az udvarra.

Murtagh nagy sokára szólalt meg, amikor már odafönn voltak. A kezébe bámult, aztán fel Morzanra.

‒ Olyan puha ‒ suttogta a fiú.

Morzan elvigyorodott.

És arra gondolt, hogy ha egy hülye ló ennyire lenyűgözi a gyereket, vajon mit szól majd, amikor tisztességesen megismerkedik Morzan partnerével.

>>> Következő fejezet >>>