A házad egy múzeum, tesó

 

Mind hosszát, mind készítési idejét tekintve egypercest szeretnék felszolgálni a tisztelt publikumnak.

Ja, még élek. A megfogyatkozott posztokban az látszódik leginkább, hogy éppen az igen saját regényemre koncentrálok, amit az év végéig szeretnék befejezni. Még van belőle két fejezet. Az írási sebességemet ismerve, lehet, hogy átcsúszunk a jövő évbe. Nem örülnék neki.

 

A házad egy múzeum, tesó

Alfred feltette a lábát az asztalra és jólesőn sóhajtott egyet. Sok mindent lehet mondani Arthurról, de ahhoz ért, hogy lazulós nappalikat dobjon össze.

– Te meg mi a bánatos francot csinálsz?

Kipislogott a szemüvege alól. Arthur a küszöbön állt és úgy nézett rá, mintha halomra gyilkolná a királyi családját.

– Mi van?

– Az Yoko Ono kanapéja!

– És?

– Mit és? Állsz fel, de rögtön!

– Mi van, még rajta van a seggpárája, vagy mi?

Nem sok hiányzott hozzá, hogy Arthur eldobja a kezében tartott whiskeyt. Alfred sajnálta volna, ismerte az évjáratot.

– Az egy vintage kanapé, ráadásul az egyik kedvenc szerzőmé volt, ha nem állsz fel, de rögtön, kiváglak a házamból!

– Múzeumot csináltál a vityillódból, tatus, vagy mi van? Ez csak egy rohadt kanapé, azért van, hogy üljek rajta. Ez a kanapé ideája, tudod. Te magyaráztál múltkor arról a Platán valakiről…

– Platón, te hülye.

– … és tulajdonképpen, ha nem használod ezt a fasza szófát arra, hogy ülj rajta, akkor a lényegét ölöd meg.

Arthur összecsippentette az ujjait az orrnyergén.

– Ez nem filozófia, édes fiam, hanem egy felbecsülhetetlen értékű tárgy védelme. Elvek. Ha elpusztítom, akkor nem lehet pótolni. Hálás lennék, ha nem tennél tönkre mindent, amit szeretek.

– Ha megint a bakelit-gyűjteményed akarod felhozni, akkor már mondtam, hogy sajnálom.

– Majd jól beleszarok a kőkertedbe, akkor majd megérted, mit érzek.

– Hékás! – ült föl. A kanapé nagyot nyögött alatta. Arthur szeme tikkelni kezdett. – A kanapé azért van, hogy üljek rajta, a bakelit meg azért, hogy hallgassam, ellenben a zen kőkertem kurvára nem azért van, hogy beleszarjál!

– Igen? A természet a világ legnagyobb vécécsészéje, idéztem Alfred F. Jonest a legutóbbi hegymászásunkról, amikor lehugyozott egy magaslesről.

– Azt a kertet Kiku csinálta nekem ajándékba és azért van, hogy megnyugodjak, amikor nézem!

– Akkor takarodjál haza és nézzed, baszki, de ne az én házamban ordítozzál és főleg ne az én kanapémon!

– Az előbb még Yoko Onóé volt, most már hirtelen a tied?!

Kezdett felmenni benne a pumpa. Már kezdte felfelé tűrni az ingujját, amikor Matt egyszerre megjelent kettejük között.

El is felejtette, hogy ketten jöttek.

– Ezt most fejezzétek be – jelentette ki az öccse kereken.

Arthur vette a levegőt, hogy replikázzon, de Matt felé fordult, és a másik inkább elment poharakért a whiskeynek. Alfred horkantott, mire ő is kapott egy csúnya pillantást. Morgott, és visszaült. Matt összefonta a karjait. Alfred megadó mozdulattal a feje fölé emelte a karjait és átült a fotelbe. Sanszos, hogy Arthur a visszatértekor ott folytatta volna, ahol abbahagyta, lévén a fotel egykor Richard Wrighté volt, de Matt a torkát köszörülte.

Legközelebb inkább otthon hagyja, a srác egyáltalán nem poén.