Csak egy lépés az ég

Ideje volna egy Nászutazásnak, de valahogy nem tudtam magam rávenni a dologra. Viszont Roderich álmainak hála, volt egy félig megírt Scott-jelenetem, szóval nem kell megvárnotok, hogy valamelyik Kirkland elmesélje a család szomorú történetét. Ím, elétek tárom, de ha még nem olvastátok a huszonnyolcadik fejezetet, akkor nem javaslom. Engedjétek meg, hogy eláruljam: a fejezetek alá írt kommentek mintegy 1200%-ban felgyorsítják a következő fejezet elkészültét. Ez úton is örök hálám louismayfairnek, amiért olyan lelkes volt és segített visszaülni a lóra. (Vagy visszakászálódni a hajóra, mégis hajókázunk, vagy mifene.) És hogy miért késik az a bizonyos fejezet: öhh, mindjárt végjáték, akkor meg általában belassulok, plusz még mindig nem döntöttem el, hogy melyik végkifejlet legyen, az, amikor értetek mindent és csak harcolni kell meg ráébredni néhány dologra, vagy az, amikor egy adagban esik le az igazság mindenkinek… meg addig meg kéne tanulnom tömegjelenetet írni, ami pedig rohad...

Gondoltam egyet és megírtam. Nem, még nincs Nászút. Tudom, hogy lenne a következő fejezet, de nem akarom írni, mert benne van Norvégia. Erről a történetről: hogyan lehet eltolni az életed? Mi lehet az oka annak, hogy egy kupac alapvetően okos ember nem használja ki a lehetőségeit? Francis harmincöt éves, börtönviselt ember. Az ismerősei pont olyanok, mint ő, mégis úgy érzi, hogy többek nála, elvégre nekik volt okuk arra, hogy olyanok legyenek, amilyenek. Neki a világon semmi oka nem volt rá. Ezekhez a Coelhóhoz hasonlóan mélyenszántó gondolatokhoz dobjatok hozzá egy kurva meleg nyári napot és megkapjátok ezt a történetet. Előre is elnézést mindenkitől, aki esetleg megbotránkozna. +18-as jelölés a felsorolt kemény tartalmak miatt. Említett már-nincs-FrUK, Spamano, meg mélyen eltemetve Gilbertben is bujkál némi érzelem. Hallgatmány.